A világ nagy része még sosem élt meg ennyire éles határhelyzetet. A mögöttünk lévő háromnegyed évszázad sosem látott békét és bőséget hozott a szerencsés többségnek, a természeti katasztrófák és járványok, háborús konfliktusok többnyire pár napig-hétig érdekes, távoli kontinensek ismeretlen lakóit érintő szenzációk voltak, amikről egy kávé vagy vacsora mellett pár mondat után továbblépett a beszélgetés.

A jelenlegi koronavírus-járvány valóban egyedi jelensége az elmúlt jó pár évtizednek. Utoljára már kicsivel több mint egy évszázada került sor ilyen mértékű pandémiára. Azt is mondják sokan, hogy ez a 2003-as koronavírus-járványra is hasonlít, de szerintem jobb, ha ezt a vele egy súlycsoportba tartozó esetekkel hozzuk rokonságba.

A Getty Múzeum (Los Angeles) arra kérte a karanténban lévőket, hogy alkossák újra kedvenc művészeti alkotásaikat.

A válasz nem. Nem lesz itt semmiféle „új reneszánsz”. És arra se számítson senki, hogy a világjárvány lecsengése után az emberiség hirtelen belátja, hogy bizony meg kéne becsülnünk azt, ami megadatott nekünk: a munkánkat, az embertársainkat, az egészségünket. Az ember az ilyesmit gyorsan elfelejti, ha elmúlik a vészhelyzet. Egyszóval, nem fogunk egy szép új világra ébredni, ha véget ér a válság.  Miért is ébrednénk?

Változatok műelemzésre sorozatunk első darabját olvashatjátok. A vers érdekes kettősséget hordoz magában, amely a felvilágosodás sajátja is: a tökéletlen, hűtlen emberi társadalmat és emberi viszonyokat állítja szembe az idealizált természettel, amely tökéletes.