A világ nagy része még sosem élt meg ennyire éles határhelyzetet. A mögöttünk lévő háromnegyed évszázad sosem látott békét és bőséget hozott a szerencsés többségnek, a természeti katasztrófák és járványok, háborús konfliktusok többnyire pár napig-hétig érdekes, távoli kontinensek ismeretlen lakóit érintő szenzációk voltak, amikről egy kávé vagy vacsora mellett pár mondat után továbblépett a beszélgetés.

Az esszé az alábbi szövegrészletre reagál:

„A világjárvánnyal akár új esélyt is kaphatna a világ arra, hogy magát újra rendezze. Kapott egy tükröt, amiben megnézhetné magát, láthassa mi az, ami igazán fontos, mi az, ami nem. Mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ki az, akire a bajban is lehet számítani, és ki az, akire nem. A középkori járványok elpusztították fél Európát, de – legalábbis néhány országban – utat nyitottak a felemelkedésnek és megszületett a polgárság, a reneszánsz. Lesz-e új reneszánsz ebből a válságból? Megváltozik-e a viszonyunk a valósággal, embertársainkkal, a munkával, a tőkével, a haszonnal, az egészséges környezettel, az élettel?” (Péterfy Gergely)

Voltak/vannak néhányan, filozófusok, jövőkutatók, politológusok, tudósok és más gondolkodók Yuval Noah Hararitól Tamás Gáspár Miklósig, akik figyelmeztettek, hogy nem lesz mindig így, hogy a jelenlegi jólét tűnékeny és törékeny, az a növekedéscentrikus szemlélet, ami alapján a világ berendezkedett, folytathatatlan. Őket azonban a döntéshozók eddig nem igazán vették komolyan; Greta Thunberget elhívták ugyan Davosba, ahol meghallgatták, és Hararit is fogadta pár miniszterelnök néhány protokollfénykép erejéig, hogy széles látókörű és felelős politikusnak tűnjön, de aztán minden maradt a régiben.

Most pedig szembesülünk azzal, milyen az, amikor egy fényes teremben hirtelen lekapcsolják a villanyt, minden koromfekete, és csak találgatunk, hol lehet a kijárat. A jelentéktelennek tűnő részletek fontossá válnak, a bizonytalanság és a félelem mindenkiből az igazi énjét hozza ki. Láthatjuk, ki az, aki kifulladásig dolgozik, hogy időben odaérjen a védőfelszerelés, ki az, aki felvásárolja a falu egyetlen kisboltjának összes vécépapírját; ki az, aki más kiszolgáltatottságát kihasználva próbál nyerészkedni, és ki az, aki levest főz a fáradt ápolóknak. Saját magunkat is és közvetlen környezetünket is vizsgáljuk: ki miről képes lemondani, mit hajlandó megtenni azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak? Ki olyan bátor, hogy akár a saját és családja egészségét is kockáztatva önkéntes betegtologatónak álljon?

A politikusoknak, a védekezés irányítóinak cselekedeteit is tisztábban tudjuk megítélni. Tisztábban látjuk, hogy alkalmas-e valaki a feladatára, megfelelő válaszokat ad-e releváns kérdésekre, képes-e elfogadni egy tanácsot, megszívlel-e ellenvéleményt, támogat-e olyan közérdekű kezdeményezést vagy elodázhatatlan döntést, ami szükséges ugyan, de politikai ellenfelétől ered? Vagy épp ellenkezőleg, csak a saját szempontjaira gondol?

„Az idő igaz, és eldönti, ami nem az”. Péterfy Gergely soraiban visszacseng Petőfi Sándor Voltak fejedelmek című versének 170 évvel ezelőtti gondolata. A jövőt latolgatva, történelmi tapasztalataink, az emberi ösztönök és tulajdonságok, a tudomány és a technika adta lehetőségek alapján van okunk pesszimizmusra. Az állampolgárok totális ellenőrzésének minden feltétele adott, és most van is megfelelő apropó, hogy gátlástalanul éljen vele, akinek ez érdekében áll. George Orwell 1984 című regénye eddig csak olyan ártatlannak tűnő tévéműsorokat és hollywoodi fikciókat ihletett, mint a Big Brother, a Black Mirror filmsorozat, vagy a Truman Show című film. Kínában ez már milliók számára a napi valóság.  A magyar irodalomban Szathmári Sándor Kazohinia,  és Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba című negatív utópiája is ennek működését mutatja be.

A járványra adott reakcióban megmutatkozik a hatalom természete is. Az emberi természet nem változik, egyelőre még nem tart ott a biotechnológia, hogy az önzést és az uralomvágyat alaptulajdonságaink közül kiiktassuk. Sok vita van arról, hogy ennek örüljünk-e, vagy bánkódjunk miatta; mindenesetre az emberek, épp azért, mert felismerték a bennük meglévő, rosszra való hajlamot, a káoszt és a folyamatos öldöklést elkerülendő, az évszázadok során kialakították az együttélés szabályozott formáit. A járvány remélhetőleg mihamarabbi elmúltával ezeket kell majd értékelnünk: a gyorsabb eredményeket hozó és hatékonyabb, de az egyéni szabadságot korlátozó, diktatórikus hatalomgyakorlás, vagy a széles együttműködésre építő, esetleg nehézkesebbnek tűnő, konzultatív, de demokratikus döntéshozatali mechanizmus a célravezetőbb. Félő, hogy egyelőre kevesebb szabadsággal kell számolnunk, de legyünk optimisták: amint eljutunk a mostani helyzetet legpontosabban leíró zseniális Örkény-egyperces, a Budapest utolsó mondatáig („Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”), rájön az emberiség, hogy a hatékony együttműködés csak szabad és szolidáris társadalomban lehetséges.

Valószínűleg fel kell készülnünk arra, hogy a közeljövő nagy társadalmi változásokat hoz majd. A járványtól való megszabadulás eufóriájának elmúltával hamar mérlegelnünk kell prioritásainkat. Mi a fontos az életünkben? Kiben és mi alapján bízhatunk? Igaz-e, amit eddig pl. a világgazdaság, a munkamegosztás vagy a pénz természetéről közmegegyezésnek gondoltunk?

Életbevágóan fontos, hogy a helyes válaszokat megtaláljuk.

Ahogy Ady Endre írta Intés az őrzőkhöz című versében:

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”

 

Szerző: Tóth Panni (10. a)

Fotó: Pixabay

Köszönjük Ujlakit Tibor tanár úr közreműködését!