Változatok műelemzésre sorozatunk első darabját olvashatjátok. A vers érdekes kettősséget hordoz magában, amely a felvilágosodás sajátja is: a tökéletlen, hűtlen emberi társadalmat és emberi viszonyokat állítja szembe az idealizált természettel, amely tökéletes. 

Rousseau (Russzó helyesírással) konkrétan említésre is kerül a nyolcadik versszakban, de e nélkül is asszociálhatnánk a vers tartalmáról a „Vissza a természetbe!” jelszóra a felvilágosodás eszmerendszeréből. Az „ember és polgár leszek” sor pedig egyértelműen hitet tesz a felvilágosodás mellett.

Azonban messze nem a francia vonulat kopírozásáról vagy szolgai átvételéről van szó Csokonai esetében. Az első versszakban ugyanis azt figyeltem meg, hogy egy régi magyar mondára utal a költő a „Tihanynak rijjadó leánya” felütéssel, ami az egymástól elszakított szerelmesek tragédiáját rejtheti. A felvilágosodás viszont egyáltalán nem szólt a régi mondák felelevenítéséről, pláne nem a hozzájuk való ragaszkodásról, esetleg magasztalásukról.

Következésképp az akkori modernitás – amely kétségkívül Csokonai műveltségét és haladó gondolkodását dicséri – kap egy nemzeti hagyományokat tartalmazó ízt, ez pedig valószínűleg hatással bírt a későbbi költő-generációkra, különösen Petőfire, Aranyra.

A vers alap témája elég banálisnak tekinthető. Cserbenhagyták a költőt barátai, sokan ellene fordultak és végül még a szerelme, Lilla is elhagyta és beállt az őt kárhoztatók, a hozzá hűtlenek táborába. Mondhatjuk, hogy az azóta eltelt századok sem hoztak igazán ehhez képest újdonságot, temérdek szomorú vers, költemény, dal szól erről az elhagyatottságról (Galla Miklós szerint a blues, mint műfaj, mindössze annyit akar közölni: elhagyott a kedvesem).

A vers különlegessége kétségkívül egyrészt a kivételes kifejezésben, szóhasználatban, másrészt a felvetett megoldásban (kivonulni a társadalomból, hiszen az úgyis igazságtalan), harmadrészt a modernitás és az ősi hagyományok keveredésében, együttesében van. A versszakok végi mondat-kettőzés érdekes nyomatékot ad az utolsó mondatoknak, mintha sulykolni akarná Csokonai az olvasóba ezek tartalmát, nem beszélve arról, hogy így kijön a klasszikus nyolc soros versszak.

Remeteségről ábrándozik a költő, és meg van arról győződve, hogy a természet tanítja majd és ez a magányosság „szent”, miközben értékelhetjük ezt úgy is, hogy a problémáit nem megoldani akarja, hanem elvonul, elmenekül előlük. Füst Milánnál vetődik fel a Habi Szádi küzdelmeiben, hogy szép dolog elvonultan filozofálni, de ha gyakorlati probléma keletkezik, akkor tettekre van szükség és akaratra, nem pedig remetei elvonultságra.

Csokonai azonban elkeseredésében az egyetlen megoldásként tekint a társadalomból való elmenekülésre, de érzi, tudja, hogy ez nem igazi megoldás, hiszen szégyen és szomorúság követi majd („könnyezem napjaim”). Mégis, feltehetően a felvilágosodás eszméjét követve, szentséget és tisztességet tulajdonít ennek a kivonulásnak, vagyis nehéz, de fennkölt megoldásnak tartja. Életrajzából azért az tudható, hogy nem valósította meg, csak pillanatnyi elkeseredése miatt gondolhatott rá.

Szerző: Csontos Dávid (10.c)

Fotó: Pixabay