Miért fontosak a versek? Kortárs vagy klasszikus költészet? Ilyen, és ezekhez hasonló kérdésekről, valamint jelenlegi projektjeiről (Szívlapát című előadás, VerShaker nevű YouTube-csatorna) beszélgettem Zoltán Áronnal, a Vígszínház színészével.

– A Szívlapát című előadásotokat úgy kezditek, hogy megkéritek a nézőket, írják le egy lapra, hogy szerintük mi a vers. Szerinted mi a vers?

– Minél régebb óta foglalkozom ezzel a kérdéssel, annál inkább zavarba jövök tőle. Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért létezik egyáltalán a vers. Ezt sokan próbálják kulturálisan, evolúciósan, tudományosan megmagyarázni, s ehhez különféle tudományágak fogalomtárát hívják segítségül. Egy versmondó előadóművésznek a kérdéssel élete végéig foglalkoznia kell, hiszen ez a motivációjának is a kulcsa egyben. Először is a vers fogalma alatt én a lírai költészetet értem. A köznyelvben is leginkább erre használjuk. A nagy eposzokat ritkábban szoktuk versként emlegetni, azokat inkább elbeszélő költeménynek vagy eposznak szoktuk nevezni, és a verses drámákat sem hívjuk versnek. Úgyhogy a vers szó, ha nem áll mellette más, a lírai költészetnek felel meg. Szerintem ez egy kommunikációs forma. A nyelvvel folytatott kommunikáció legmagasabb szintje, vagyis az intellektuális kapcsolódás lehetőségeinek csúcsa – amit szavakkal ki lehet fejezni, annak a legösszetettebb formája a vers. Ez után már csak a telepátia, a közös létezés, az összeolvadás következik, a nem nyelvi (nem beszélt, vagy jeleken, szimbólumokon keresztül átadott) formája a kommunikációnak. Szóval valami ilyesmi számomra a vers.

– Van kedvenc versed vagy költőd?

– Nagy kedvencem Weöres Sándor. Ő egy életre szóló kedvenc, legalábbis az első harminc évemet meghatározta. Lehet, hogy idővel ki fogom nőni, de egyelőre nem látom esélyét. Olyan bonyolult és sokrétű az életműve, hogy gyakorlatilag nullától száz éves korig mindenkinek ad gondolkodnivalót, csodálnivalót és morfondíroznivalót. Éppen most kaptam meg a Priapos című posztumusz kiadott kis füzetet, amelybe az ő kockás füzetébe írott pajzán versei vannak összegyűjtve. Ezek nyomdafestéket nem tűrő versek. Nem ismertem őket, mert ezek még az Egybegyűjtött írásokban sincsenek benne. Így megint egy új szeletét ismertem meg Weöres költészetének. Mindig újabb és újabb kis gyöngyszemek kerülnek elő.
A kedvenc versem tőle a Harmadik szimfónia. Olyan nyelven beszél, ami nem igazán értelmezhető racionálisan, mégis számos gondolatot indít el. Inkább zene, mint beszéd, de közben mégis szavakat ír le. Mindig más-más irányból tudom csodálni, és szerintem ez a legszebb a lírai költészetben. Weöres azt írja, hogy „megtalálta a csak versben kifejezhető tartalmat”, a „gondolatok az értelemre merőlegesen kavarognak”, nem vele párhuzamosan, de nem is vele együtt. Ezt én úgy képzelem el, hogy egy pontot kiszakít a valóságból, és ott megnyit egy merőleges egyenest, ami átszúrja az egész univerzumot, és lehet rajta utazgatni. Tehát ez egy ilyen meditációs élmény.

– Mondtad, hogy Weöres 0-tól akár 100 éves korig élvezhető. Te mikor szeretted meg a verseket, mikor kezdtél irántuk érdeklődni?

– Születésemtől kezdve versek között éltem, a szüleim is versszerető emberek. Versekkel nyugtattak, ha altattak. Este Weöres Sándort mondott nekem anyukám, és nemcsak a Bóbitát, hanem olyanokat is, amik nem a gyerekversek közé tartoznak. Tehát azt mondanám, hogy a fogantatásomtól kezdve gyűlik bennem ez az élmény, mert már anyukám hasában is kaptam versélményeket.

– Amikor a főiskola színész szakára jelentkeztél, akkor milyen verseket vittél magaddal?

– Rengeteget dolgoztam a listámon. Fél évet könyvtáraztam, mire összeállítottam a tökéletes listát. Az a tizenöt vers minden szempontból nagyon különböző volt, és úgy éreztem, mindegyikben megtaláltam magam. Aztán az első rostán megkaptam, hogy vessem el az egészet, és hozzak egy teljesen új listát. Ez sokkoló volt, talán ez okozta, hogy azóta nem is nagyon emlékszem az első listára. Törlődött az egész. Elég szélsőséges helyzetet jelent a felvételi, furcsa dolgok történnek akkor az ember elméjében. Ami most mégis eszembe jut, az Nádasdy Ádám Az eke című műve, de csak azért talán, mert azt a második listára is átmentettem. Ez a vers arról szól, hogy megkérdezik a kisgyerektől, mit kér karácsonyra az angyalkától. Ír egy levelet, ahol mindenfélét felsorol, és a végén odaírja, hogy „és egy kis ekét”. Ezen a szülei jót nevetnek. A versben Nádasdy azt írja le szellemesen, hogyan hagynak nyomot egy gyermeki lélekben a vele történtek. Az első rostán azt kaptam meg, hogy jó a humorom, de a listámon ez nem érződik, úgyhogy mutassam be a humoromnak tizenöt színét egy új listán. Ezért ez egy vidám lista lett, szemben az elsővel, amely teli volt fájdalmas, melankolikus versekkel. Az ekét Máté Gábor kérésére improvizált mandolin kisérettel kellett megzenésítenem a harmadik rostán. Jó élmény volt, a teljes tanári kart megnevettettem vele.

– A Szívlapát című előadásotokra rátérve kérdezem, honnan jött az ötlet, hogy az azonos című versantológiát dolgozzátok fel. És mi volt a célja annak, hogy megalkottátok ezt a verses részvételi színházat?

– Szerettünk volna egy olyan verselőadást készíteni, amin senki nem alszik el tizenöt perc után. Ez saját élmény volt. Nagyon szeretem a verseket, gyakran megyek verselőadásokra, de nem bírom fenntartani a figyelmemet, egyszerűen besokall az agyam és elalszom. A tapasztalatom az volt, hogy maximum 4-5 vers után egyszerűen már nem tudunk befogadni többet egymás után. Muszáj, hogy időnként legyen valami olyan, ami teljesen kizökkent. Jordán Tamásnak van egy estje, a Széllel szemben, ahol stand upol, humoros történeteket mesél, és ebbe teszi bele a legnagyobb verseket. Zseniális, ajánlom. Vagy Bálint András rendszeresen csinálja azt, hogy valamilyen prózai műbe vagy egy naplóból összeollózott monológba illeszti bele a verseket. Vagy bevisz a színpadra magával egy kutyát, mint az Úr és kutya estben. Ezekkel a módszerekkel kiküszöbölhető a néző telítődése, de ezek az estek inkább a felnőtt, lecsendesedettebb közönségnek szólnak, és nem a lobogó hajú fiataloknak. Mi meg nekik szerettünk volna előadást csinálni. Így jutottunk el oda, hogy a teljesen passzív befogadásból lépjünk át a teljesen aktív játékba, ezzel oldva a feszültséget, ami által újra befogadóképes lesz az ember. Ez volt a kiindulópont. Aztán elkezdtünk ismerkedni a részvételi színház fogalmával. Rájöttünk, hogy ennek hatalmas szakirodalma van, ahonnan át lehet venni ötleteket, módszereket. A „Szerinted mi a vers?” kérdés például ilyen, a részvételi színházi előadások gyakran egy kérdés feltevésével kezdenek, amiről utána beszélgetés folyik. Kvázi ez egy belépő az együtt gondolkodáshoz. Így apránként összegyűjtöttük azokat az elemeket, amikből összeállt az előadás.
És hogy miért kortárs versek? Gimnáziumban az Újhold-generációig jutottunk el nagy nehezen, Nemes Nagy Ágnesék köréig, Pilinszkyig. Nekem ez volt a „legkortársabb” élményem, ez is már csak az érettségi konzultáción tartott pótórák keretében. – . Ez belém ivódott. Aztán amikor rájöttem, hogy mennyire fontos a kortárs költészettel foglalkozni, elhatároztam, hogy ha egyszer verselőadást csinálok, akkor a kortárs versekkel kezdem.

– Kikhez szeretted volna eljuttatni a kortárs költészetet?

– Főleg a gimis korosztályhoz. Szerintem nekik kellene a leginkább találkozni velük, mivel a kamaszkor a leglíraibb életkor. Ilyenkor kezdi az ember megfogalmazni, hogy számára mi a világ. Ebben a megfogalmazásban nagyon nagy segítséget tud jelenteni a vers és a költészet. Nem véletlen, hogy kamaszkorában nagyon sok ember kezd verset írni. Ezeket a verseket nem kell kiadni, vagy megmutatni bárkinek, pusztán az is nagyon jót tesz a kamasz-ember lelkének, ha különböző élményeiről sikerül egy-egy szép mondatot leírnia magának. Akár a szerelemről, akár a csalódásról vagy a magányról, a világgal való szembehelyezkedésről. Hogy „miért van az, hogy én így gondolom, de a többiek valami mást akarnak rám erőltetni?”

– Te írtál verseket?

– Hogyne. A mai napig is írok. Magamnak. Ha szélsőséges lelki élményeim vannak, akkor gyakran fogalmazom meg versben. De nem szoktam őket mutogatni. A VerShaker nevű YouTube-csatornám nyári epizódjai között van egy olyan, ahol Wunderlich Józseffel kicsit szabadabban kezeljük az irodalmat, Dalszöveg és színészköltészet címmel. Elhozunk egy verset Lukács Sándor Kossuth-díjas színészkollégánktól, pár dalszöveget Jocótól, és saját verset is felolvasok. Idáig elmerészkedtem, de ennél tovább nem mentem soha.

– Ahogy utaltál rá, a Szívlapát részvételi színház. Hogy válogattátok ki, hogy milyen játékok legyenek az előadásban?

– Ez a folyamat műhelymunka-jelleggel zajlott Dézsi Fruzsival és Gerencsér Annával. Ez azt jelenti, hogy ültünk és agyaltunk, illetve rengeteget olvastunk és beszélgettünk olyan emberekkel, akik foglalkoztak már hasonlóval. Kiss Eszterrel, Végvári Viktóriával, Patonay Anitával. Így gyűjtögettük a drámajátékokat, verses játékokat. A pletykajáték például egy tipikus drámajáték. A hajtogatós versírást én gyerekkoromból ismertem, otthon játszottuk, és mindig nagyon jó élmény volt. A szóírás pedig egy részvételi drámafoglalkozás-jellegű játék, azt adaptáltuk a versírásra, illetve a nyelvvel való játékra. De sok olyan játék volt, amiket kipróbáltunk, kerestük a helyüket az előadásban, de végül elvetettük őket, mert rájöttünk, hogy annyira nem erősek, vagy egyszerűen nem férnek bele az időbe.

– A Szívlapát előadás során találkoztál olyan nézőkkel, akik nem voltak elég nyitottak a versek befogadására? Vagy olyanokkal, akik különösen nyitottak voltak?

– Olyan még nem volt, hogy ne sikerült volna aktivitásra bírni a nézőket. Én ennek az aktivitásnak a mértékén mérem, hogy egy-egy előadás hogyan sikerül. Belülről nehéz megítélni, de azért ezen mérhető. A Szívlapátot már több, mint 25 alkalommal játszottuk, teljesen különböző csapatoknak. Egy előadásra általában legalább két iskolából jönnek, tehát alsó hangon 30-40 osztály járt már nálunk. Varázslatos, ahogy ez a játékos forma saját magát alakítja, az előadás adaptálódik az aktuális közönséghez. Nem önmaga akar lenni, hanem engedi magát átalakulni aszerint, hogy éppen kik a résztvevők. Ha éppen nyelvészprofesszorok ülnének bent, akkor tudományos jellegűvé válna. Olyan versek születnének a közönséggel való játékokból, és olyan beszélgetéseket folytatnánk, amik az ő számukra lennének fontosak. Érdekes tapasztalat volt, amikor hatodikosok jöttek megnézni az előadást. Próbáltuk lebeszélni a tanárnőt, mert olyan témákról beszélünk az előadásban, amik az általános iskolában még nem feltétlenül fogalmazódnak meg ennyire konkrétan. Például az első szexuális élmény vagy az anyától való elszakadás. De a tanárnő mégis elhozta a diákjait, és velük is tudtunk beszélgetni, játszani. Azon az előadáson persze sokkal nagyobb szerepünk volt nekünk, Igó Évának, a partneremnek és nekem abban, hogy megmagyarázzunk bizonyos dolgokat.
A legszélsőségesebb élményem a Szívlapáttal kapcsolatban az volt, amikor az első vidéki szakközépiskola diákjai jöttek el. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy hogyan számolnak be róla, erre utólag rá is kérdeztünk. Mint kiderült, közülük nagyon sokaknak ez volt az első színházi élményük. Előadás alatt a gyerekek iszonyatosan szélsőségesen viselkedtek. Én még annyiszor leírva és felolvasva – bocsánat a szóhasználatért – a „p***i” szót nem hallottam és láttam, mint azon az előadáson. De ha nekik ez volt a határátlépés, a felszabadító élmény, akkor miért ne csinálják? Még ez is belefér ebbe az előadásba. Folyamatosan ment a feszengésből adódó poénkodás, de közben nagyon figyeltek. Ott „buktatták le” magukat, hogy valójában érdekli őket az előadás, hogy zsigerből iszonyat jókat szóltak hozzá. A végén ők is nagyon hálásak voltak. A tanáruktól hallottuk, hogy meséltek az előadásról az osztály azon tagjainak, akik nem jöttek el. Mondták nekik, hogy milyen jó élmény volt, és hogy beszólogattak nekünk. De közben mégis végig hallgattak egy előadásnyi kortárs verset.

– A Szívlapátban kortárs költők versei szerepelnek, viszont a VerShaker című projektedben klasszikusabb versekről beszélgettek. Milyen különbséget látsz a kortárs és a klasszikus költészet között?

– Az előadás alapjául szolgáló Szívlapát kötet szerkesztője, Péczely Dóra készített egy másik, szintén fiataloknak szóló antológiát Lehetnék bárki címmel. Huszonéves pályakezdő költők versei mellé régen élt, „nagy” költők huszonéves kori zsengéit teszi. Határozottan kirajzolódik belőle, hogy mi foglalkoztatta akkor, és ma a huszonéveseket. Ezt a kötetet ajánlom mindenki figyelmébe, ennél jobbat nem tudok mondani a témában. Szintén Péczely Dóra erősített meg abban is, hogy maradandóbb élményt jelentene, és célravezetőbb is lenne az oktatásban az a módszer, ha a kortárs költőkön keresztül közelítenénk meg a régieket. Erre már vannak nagyon jó kísérletek a Szívlapát kapcsán is. Egy külön kutatócsoport foglalkozik azzal, hogy a Szívlapát kötetet tanulmányokkal egészítse ki. László Noémi Édes-keserű dal című versén keresztül egészen más irányból közelíthető meg Kosztolányi Boldog, szomorú dala. Kemény István Dél című verse pedig szintén egy Kosztolányi-verssel, a Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most cíművel, vagy Nemes Nagy Ágnes Nyári rajz című versével mutat rokonságot. Az én álomtantervemben ilyen módszerrel jutnánk el Szapphóig. Persze tudom, hogy ez borzasztóan nehéz, és ha irodalomtanár lennék, egészen másképp látnám a világot.

– Gondolom a Szívlapáttal meg a VerShakerrel is az a célod, hogy az emberek számára fontosabb legyen a vers. Szerinted ezt hogyan lehet elérni? És mi változna ezzel?

– Ez a kérdés szépen visszavezet az első kérdésedhez. Szerintem a költészet a kultúrához való kapcsolódás záloga. Aki nem olvas verseket, az kisebb eséllyel fog élvezni egy festményt is. Erre nincsenek adataim, nem tudom, hogy van-e erről kutatás. A VerShakeren csináltunk egy VersKép pályázatot, ahol verseket kellett megfesteni, rajzolni, fotóművészetben vagy bármilyen képi módon parafrazálni. Ennek kapcsán beszélgettünk Grecsó Krisztián költővel és Szurcsik József képzőművész tanárral arról, hogy a művészeti ágak hogyan függnek össze szorosan. Rengetegen vagyunk a világban, és kérdés, hogy hogyan tudunk egymáshoz kapcsolódni, mik lehetnek ebben a közös pontok. Ha csak évszázadonként születik egy-egy olyan remekmű, amely képes összekötni az emberiséget, akkor azért érdemes megküzdeni.  Mert annak a záloga, hogy ne essünk szét, az lehet, ha találunk közös pontokat. Nagyon idealisztikus módon ezek a béke zálogát is jelentik. Mert ha tisztában vagyunk azzal, hogy vannak közös értékeink, akkor nehezebben esünk egymásnak. A költészet ezeknek az értékeknek a világába jelentheti a belepőt. A lírai költészet az egyik legegyszerűbb formája a művészetnek, valójában semmi más nem kell a befogadásához, mint egy szelet papír néhány sorral és egy kis idő.

– Tényleg úgy érezed, hogy a versek összeköthetik az embereket?

– Igen. Kisebb körben, lokálisan, de akár nagyobb léptékben is. Egy-egy magyar vers a magyarokat tudja összefogni. Gondoljunk csak Radnóti Miklós Nem tudhatom című versére! Ez egy közös pont, mert mindenkinek van (vagy volt) egy olyan köve, amire rálép(ett), hogy ne feleljen aznap. Vagy más hasonló szokása, ami „e tájhoz” köti. Ez egy összekötő erő köztünk. Az ehhez hasonlókon keresztül juthatunk az emberiség nagyobb részét összefogó művekhez is. Az európai kultúrában például ilyenek a homéroszi eposzok. Homérosz eposzait nem fogod tudni olvasni, ha nem tanulod meg a bonyolultabb költői nyelvezetet befogadni. Erre edzeni kell. De ilyen a Biblia, és a többi szent könyv is. Ezeket szintén költészetnek tekintem. Javarészt versben íródtak, nem véletlenül, és azzal foglalkoznak, hogy közös pontokra találjanak általuk az emberek. Szerintem ezek mind a lírai költészetre alapulnak, azon keresztül válnak elérhetővé.

– Te nagyon sok mindennel foglalkozol. Van elég időd a versekre?

– Annyi időm nincs, amennyit szeretnék. A versek nagyon sok időt igényelnek. Egy jó versmondó ezt az időt lerövidítheti a közönsége számára. Ez a versmondó felelőssége, hogy elvégzi-e azt a munkát, ami ahhoz kell, hogy megfelelő helyiértéken közvetítse a verset – vagy csak felmondja a szöveget. Ez sajnos sokakat elriaszt. Néha engem is. Hiába tudom, hogy idővel „meglenne” egy vers, amit meg akarok tanulni, vagy csak meg akarok érteni, mégsem szánok rá elég időt. Félreteszem, és reménykedem, hogy egyszer majd lesz egy szabadabb időszak, amikor újra kézbe veszem. Nemrég volt a költészet napja, amikor főként Nemes Nagy Ágnest ünnepeltük. Én egy nagyon nagy versét választottam ki, A reményhez címűt. Egy hónapig majdnem minden reggel foglalkoztam vele. A legjobb friss elmével, rögtön felkelés után kézbe venni, és eltölteni vele húsz percet, fél órát. Sokáig csak némán olvasom a verset. Ennél a versnél körülbelül egy hét volt, amíg reggelente fél óráig olvasgattam. Ilyenkor érlelődik a szöveg, a betűk és hangok, a szimbólumok érzetekké és érzelmekké alakulnak át bennem. Nemes Nagy Ágnes azt írja: „A vers ritkán gondolkodik; a vers szuggerál, a versben nincs gondolatmenet indulatmenet nélkül.” Ezt az indulatmenetet kell magamban megéreznem az első olvasások során.
Én vizuális típus vagyok, ezért olvasás után elkezdem másolni, a saját kézírásommal újra írni a verset. Először csak soronként írom le, utána versszakokként, végül az egész verset leírom, akkor már fejből. Ezt megcsinálom 4-5-ször, egymás utáni reggeleken. Ezután kezdem el csak hangosan mondani. Végül odáig jutottam el, hogy most már bármikor el tudom mondani. Ezt ki is kell próbálni. Például a nagymamámmal beszélgettem, és egyszer csak mondtam neki, hogy várj, most elmondok neked egy verset. És elmondtam úgy, hogy minden hangsúly, érzet a helyén volt. Ez egy jó teszt például, ráadásul a nagymamának is élmény.
A folyamat, amíg megtanultam ezt a verset egy hónapig tartott. De a Vígszínház Facebook-oldalán kint van a videó, amiben 1 óra 24 percnél elmondom A reményhezt, és ezt mindenki megnézheti most már, bárhol a világon. Itt jön képbe a versmondó felelőssége, hogy ezzel a versmondással előbbre viszem a kultúrát, vagy hűtlen kezelem azt az energiát, amit Nemes Nagy Ágnes ebbe a versbe beletett, és jobban tettem volna inkább, ha csak sztorizom egy kicsit abban a néhány percben, mert akkor legalább őszintén mondtam volna valamit magamról.

Most Petőfivel foglalkozom. Ebben a folyamatban ott tartok, hogy végigolvastam az 1100 oldalas összest, amiből kiszedtem körülbelül 50 verset. Most azon dolgozunk Kovács Dominik és Viktor szerzőpárossal, hogy ezt leszűkítsük maximum 10 versre, mert azt szeretném, ha a versek mellett lennének más szövegek is, a Kávészünet zenekar pedig versmegzenésítéseket játszik. És a kiválasztott a versekkel majd végig kell járni egy hasonló utat, mint amit a Nemes Nagy Ágnes vers kapcsán elmeséltem.
Mindez prioritás kérdése is. Sok türelem, illetve lemondás kell a versekhez, mert az alatt az idő alatt, amíg velük foglalkozom, sok minden mást is csinálhatnék, ami sokkal egyszerűbb, kifizetődőbb és kevésbé megerőltető. Mindig nagy kérdés, hogy ennek az egésznek van-e bármi haszna. És itt jön képbe az a motiváció, amit a beszélgetésünk elején említettem.

– A VerShaker projektről kérdeznélek. Hogyan jött az ötlet, hogy elindítsd ezt a YouTube-csatornát? Kik a célközönséged?

– A VerShaker projektnél is az elsődleges célközönség a középiskolás korosztály volt. Aztán rájöttem, hogy az elkészült részek kicsit bonyolultak lettek, emiatt nem feltétlenül vonzzák be ezt a korosztályt. Helyettük inkább egyetemistákból és a fiatal felnőttekből áll a VerShaker tényleges közönsége. Az ötlet pedig úgy jött, hogy a doktori disszertációmat írom a színművészeti egyetemen, és a versmondás a témám. Ez egy DLA-dolgozat, a rövidítés azt jelenti, hogy doctor of liberal arts, tehát nem a filozófia doktora lesz az ember, hanem a szabad művészetek doktora. Ez egy gyakorlati doktori, ami azt jelenti, hogy a bizottság elsősorban nem azt méri, hogy mennyire vagy olvasott, mennyire tudsz beágyazódni a tudomány nemzetközi világába, hanem azt, hogy mit alkotsz, illetve erről tudsz-e tudományosan beszélni. Általában az emberek saját alkotásaikról írnak ilyenkor, hozzátéve a szükséges kontextust. A dolgozat előkészítésekor azt éreztem, hogy kevés a saját dolgom, amit már letettem az asztalra. Az biztos volt, hogy szeretnék egy előadást. Ekkor jött Szívlapát. Egy másik előadást is akartam csinálni, de azt a tervet a covid teljesen áthúzta. Eközben egy mellékágon kezdtem el a VerShakert. Úgy voltam vele, hogy majd csinálok pár epizódot, és ennyi lesz, de mivel a covid beütött, ezért nagyon sok időm lett rá, így komolyabb dolog lett belőle. Most már erről is tudok írni kicsit a dolgozatomban, már vannak olyan tapasztalataim, amikről érdemes beszélni.
A lényeg számomra az volt, hogy legyen egy olyan fórum, ahol a színművész kollégákkal mélyebben tudunk beszélgetni a versmondásról. Ehhez kapcsolódik az a felfedezés is, hogy a versmondó, azáltal, hogy olyan mélyen bele kell ásnia magát a versbe, hogy tényleg a sajátjaként tudja elmondani, hihetetlen mélységekig lát bele egy versbe, amit viszont nem mindig tud megosztani másokkal, mert a versmondásban csak az út végét tudja megmutatni. Pedig milyen érdekes lenne, hogyha ezeket megismerhetnénk. Hogy miért így mondja a versmondó, hogy mi az az élményanyaga, ami miatt ő éppen így értelmezi a verset?
Az egyik legutóbbi epizódja a VerShakernek, a Versmegzenésítés challenge. Ez számomra az egyik legnagyobb sikerélmény, az volt a lényege, hogy megszavaztattunk egy verset a közönséggel (Körúti hajnal Tóth Árpádtól), amit hárman három különböző módon zenésítettünk meg, majd előadtuk a Művészetek Völgyében. Illetve arról beszélgettünk, hogy ki miért úgy zenésítette meg, ahogy. Elképesztő önismereti trip. Nagyon érdekes volt látni, hogy Tóth Andris kollégám mit látott bele a Körúti hajnalba, és miért azt látta bele. Azért, mert ő olyan, mert őt az foglalkoztatja, mert neki az a fő kérdés most a fejében. Mert az egész életpályája odavezette, hogy ő úgy értelmezze a Körúti hajnalt. Én meg amúgy. Orosz Ákos meg egy harmadik féle módon. Ha létezik három sarka a világnak, akkor mi abból a három pontból értelmeztük a verset. De közben egyet tudunk érteni, mert van egy közös alap. Azt tudjuk mondani, hogy Tóth Árpád Körúti hajnal című verse számunkra a legnagyobb művek közé tartozik a magyar költészeten belül. Mégis eltérő módon értelmezzük, s ezek még köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ez csodálatos.
Szóval az a vágyam a VerShakerrel, hogy ezt valahogy meg lehessen mutatni. És az emberek merjék a saját értelmezésüket megtalálni, és így közelebb jutni a közös ponthoz. Én ebben látom a különbséget jó és rossz irodalomtanár között is. A rossz irodalomtanár bevasalja a saját értelmezését a diákokon, míg a jó irodalomtanár elmondja saját értelmezését, példát mutat, de jelzi, hogy lehet másképpen is értelmezni. És ha a dolgozatban valaki diákként veszi a fáradtságot, és eltér az ő, vagy a tankönyv értelmezésétől, akkor hajlandó azt mondani, hogy ha neked ezt jelenti, akkor ez is elfogadható, sőt díjazza, ha őszintén kibontod az értelmezésedet.

– A VerShakeren belül rengeteg mindent csinálsz, te vágod, te rakod össze a videókat. Melyik az a feladat, amit kötelességből csinálsz, illetve melyik az, amit a legszívesebben?

– Maga a beszélgetés a kedvenc részem, és a felkészülés, a kutatómunka. Nagyon szoktam izgulni a felkészülés során, de mindig van egy pillanat, amikor hirtelen rájövök, hogy én csak kérdezek, nem nekem kell megfejtenem a verset, hanem az interjúalanynak. Ekkor elengedem a dolgot. Eddigre már ezer gondolatom van a versről, de ezeket félrerakom, és csak kérdezek. Aztán persze a beszélgetés adott pontján nagyon jól jöhet, hogy nekem is vannak saját gondolataim a témában. Néha kiderül a kollégáról, hogy nem ment elég mélyre a vers értelmezése kapcsán. Ilyen esetekben kicsit bökdösnöm kell, idézeteket olvasok neki, provokálom őt, hogy ott helyben, real time szülessen meg benne egy komolyabb értelmezés. Persze van olyan is, aki nem engedi, hogy én hozzászóljak, más kifejezetten azzal a feltétellel ül le velem, hogy nekem is el kell mondanom a véleményemet, szóval ez is egy nagyon izgalmas része a munkának.
A legnehezebb feladatot a VerShakerrel kapcsolatban a marketing jelenti. Nagyon fárasztó és sziszifuszi munka. Hogy a francba fog mindez eljutni az emberekhez?! Mert mindenki, akihez eljut, azt jelzi vissza, hogy „de jó, hogy rátalált erre a csatornára, milyen jó, hogy csináljuk”. Viszont sajnos nem jut el az emberekhez, egyszerűen nem kattintanak rá, nem osztják meg. A költészet még mindig sokak számára riasztó tartalom. Éppen ezért, ha kérdezik tőlem, hogy mivel tudnak segíteni, akkor mindenkinek azt mondom, hogy osszátok meg, beszéljétek rá a barátaitokat, hogy nézzék meg, vegyék a fáradságot. Tehát a nézettségért való harc a legfárasztóbb.
A két munkafázis között van a szerkesztés, a vágás. Most már saját zsebpénzemből fizetek profi szakembereket, nem én vágom az anyagokat. Az első 6 epizódból négyet teljesen én vágtam, de egyszerűen se idegrendszerileg, se technikailag nem bírtam. Viszont a szerkesztést én csinálom. Ez azt jelenti, hogy a nyersanyagot végig nézem, kijegyzetelem: időkódokkal kiírom, hogy mettől meddig menjen a felvétel, hol legyen vágás stb. Ez a folyamat alsó hangon háromszor annyi időt vesz igénybe, mint maga a nyersanyag hossza. Szóval még ezzel is van bőven munka, viszont sokat segít, hogy az első részeket én vágtam, így már a beszélgetés rögzítése során fejben szerkesztek-vágok.

– Milyen további terveid vannak a versekkel kapcsolatban? Egy tervezett Petőfi-estet említettél.

– Ez a rövidtávú terveim közé tartozik. Ezen kívül Izsó Zita költőnővel készülünk egy könyvbemutató turnéra, ahol a legújabb, Bekerített erdő című kötetét fogjuk országszerte 5 helyen bemutatni. Ebből lesz VerShaker epizód is, amit a Művészetek Völgyében fogunk felvenni. A hosszútávú tervek között szerepel a Szívlapát folytatása. A tervem az, hogy legyen egy kortárs részvételi verselőadás, kifejezetten felnőtteknek. Ott súlyosabb témákat vennék elő, felnőtt emberekkel játszanék. A VerShakerrel pedig amikor csak tudok, foglalkozom. Most már letettem a folyamatosságról. Nem lehet kéthetente új, magas minőségű videót bemutatni egy Vígszínházi tagság mellett. De amikor csak tudok, új műsorokat rögzítek.

 

Szerző: Sándor Zsófia (10.a)

Fotó: vigszinhaz.hu