Iskolánk pszichológusa nemrég Petri György-díjas lett, első verseskötete ősszel várható. Addig is a neten olvasható néhány műve, többek között a tiszatajonline.hu-n, ahonnan a következő, rövid életrajz is származik: „Vados Anna 1993-ban született, Székesfehérváron érettségizett. 2018-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen. Pszichológus. Egyetemi hallgatóként kutatási témái az írás és a lelki egészség kapcsolata, valamint az alkotófolyamat pszichológiai jellemzői voltak. Az írásban és pszichológusként is az emberi történetek érdeklik, illetve a saját „megtalált nyelv”, amelyen keresztül elmesélhetővé válnak a történeteink.”

 

„A téveszmék rácsai közül kinézel”

 

– Az öt mondatos életrajzból kiindulva kezdjük a pszichológusoknál kötelező kérdéssel: milyen szakirányt választottál az egyetemen?

– Klinikai szakirányon végeztem a Károlin, ami főleg a mentális zavarok iránti érdeklődést feltételez, de már amikor végeztem, éreztem, hogy ez így nem biztos, hogy jó lesz. Azóta is folyamatosan van egyfajta vonzás és taszítás a klinikai területtel kapcsolatban a szakmai életemben. Aztán elmentem három évig munkanélküliekkel dolgozni, ami teljesen klinikai terep, de nem kórházi környezetben. Mondjuk azt, hogy szemléletemben klinikus vagyok, képzettségem szerint pedig tanácsadó, ami a konzultációs szintet jelenti, nem pedig a terápiát.

– Miért érezted úgy, hogy váltanál?

– Amikor én jártam az MA-ra a Károlin, akkor az egy nagyon gyakorlatorientált képzés volt, rengeteg esettel, önismerettel, és szerintem egy kicsit kiégtem a végére. A szakdolgozatom nyolc hónapig készült az írásról és az írók lelki egészségéről. Belevetettem magam, a végére nagyon sok lett. Kijöttem az egyetemről, és aztán úgy éreztem, hogy… (nevet) bármit, csak ezt ne…

– Pedig arra készülök, hogy erre rá fogok kérdezni…

– …és akkor elindultam más irányokba, az lett a célom, hogy egészséges emberekkel szeretnék foglalkozni. Nagyon hamar rájöttem persze, hogy mindenki potenciális kliens, ahogy szokták mondani idősebb tanáraim és a kollégák.

– Az írás és a lelki egészség kapcsolata nagyon érdekli a diákokat is órán. Amikor végig haladunk fontosabb ugrópontjain bizonyos költők életrajzainak, akkor az ismétlődő motívumokat mindig szóvá teszik: már megint egy tüdőbajos, egy újságíró – és persze felfigyelnek arra is, hogy már megint valaki, akinek mentális problémái voltak vagy képtelen volt illeszkedni a társadalomba. Te közelebb tudsz esetleg juttatni a válaszhoz azzal kapcsolatban, hogy miért írnak általában az emberek? Van egy „Nagy Ok” vagy több, különböző kis motiváció lehet a háttérben? Úgy tűnik, mintha a kreativitás, a tehetség, és minimum a depresszióra való hajlam elválaszthatatlanok lennének egymástól.

– Ez egy nehéz és bonyolult kérdés, intenzíven kutatják is ezt a témát, bár én leginkább az angol nyelvű cikkekben mélyedtem el. Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki költő legyen? Ez sokaknak feltűnik, a diákok jól látják, az életrajzokban előbb-utóbb felbukkan valamilyen betegség vagy mentális érintettség nyoma. Ha pszichoanalitikus elméleti keretben gondolkodom róla, akkor a kreativitás tulajdonképpen jóvátétel. Ha pedig pragmatikusan közelítem meg, akkor egyszerűen valamilyen téma kell, hogy annyira foglalkoztasson, hogy ezt neked el kelljen mondanod. Az írás nagyon nehéz meló ahhoz, hogy motiváció nélkül sokáig fenn lehessen tartani. A patológiai érintettség nagyon érdekes dolog, mert ha túlságosan sok már a tünet vagy nagy mértékben nem egészséges valaki, az valószínűleg gátolja majd a kreativitását. Inkább az az érdekes, hogy azok a költők, akikről tanulunk, valahogy mégis csak meg tudtak maradni a határon. Az irodalmi érvényesüléshez az is kell, hogy folyton jelen legyél, legyenek kapcsolataid, nem elég csak az, hogy ülj egy papír fölött és írj. Van egy tanulmány, amire a szakdolgozatomban is hivatkoztam: kétezer életrajzot megnézett az egyik kutató pont ilyen szempontból. Az biztos, hogy a költők nagyon rosszul állnak lelki egészség szempontjából,  az átlag populációhoz képest kiugróan magas náluk a hangulatzavarok és a komorbid szenvedélybetegségek aránya. Különösen a női költők veszélyeztetettek a tanulmányok szerint egyébként, és ezt arra próbálták visszavezetni, hogy nem elég, hogy költő valaki, és ez önmagában egy nagy hátrány, de meg kell felelni a női társadalmi szerepeknek is és még egy plusz feszültségforrás lehet, ha a nőkkel kapcsolatos társadalmi elvárások és a költői szerep konfliktusba kerül valakiben.

2022c-2

– Mostanában sem jobb a helyzet?

– Azt én is látom, hogy több tere van a nőknek az irodalomban, meg nyilván érzékelhető egyfajta társadalmi változás is. Nem tudom, hogy alapvetően jobb vagy rosszabb a helyzet, de a kutatókat foglalkoztatja, hogy az írás miért jár együtt egy ilyen típusú sérülékenységgel. Akik az írást, a költészetet választják, eleve hajlamosak arra, hogy mentális zavaraik legyenek vagy fordítva van? Van egy alap mentális zavara valakinek és azért kezd írni, mert tulajdonképpen így „kezeli” önmagát? Azt is tudjuk, hogy aki ír, az a feszültségeit, indulatait képes formába önteni olyan módon, hogy mások számára is hozzáférhető, élvezhető lesz az eredmény. Ugyanakkor valószínű, hogy az írás csak bizonyos feltételek mellett rendelkezik terápiás hatással, és ez a terápiás hatás nagyban függ más lélektani történésektől.

– Használtad az imént a jóvátétel kifejezést. Ez alatt mit értünk?

– Valami olyasmit, hogy ha van mondjuk egy korai veszteség, akkor az által, hogy létrehozok egy alkotást, megkísérlem pótolni azt a kapcsolatot, ami elveszett. Donald Winnicottnál, aki a tárgykapcsolat elméletek egyik képviselője, bukkan fel az átmeneti tárgy fogalma, ami hiányt pótol,
„mintha itt lenne” érzést ad. Ilyen értelemben, ha valakit veszteség ér, akkor az alkotás, amely újrateremti az elveszített személyt, valamelyest pótolja ezt a kapcsolatot. És aztán az a kapcsolat, ami az alkotással kialakul, lehet olyan erős, ami az elvesztett személlyel volt. De ez még nem jelenti azt, hogy az írás önmagában alkalmas lenne veszteségek vagy traumák feldolgozására. A szakdolgozati kutatásnak egyébként az lett az eredménye, hogy az írásnak fontos érzelemszabályozási funkciója van, de a terápiát nem helyettesíti.

 

„Az igazság egy ronda, öreg nő”

 

– Beszéltünk arról, hogy kell egy téma és hogy az alkotás jóvátétel. Neked mi a témád?

– Sokáig volt egy gyásztémám, az első kötetbe ebből elég sok belement. Nekem az a témám, hogy miért nem működnek az emberi kapcsolatok, hogy miért mennek tönkre.

– A verseidben több megszemélyesített fogalom jelenik meg: az igazság egy ronda, öreg nő, a sóvárgás egy vak öregember, és ezek a figurák interakcióba lépnek másokkal. Mintha mindent kapcsolatokban képzelnél el. Észrevettem még egy dolgot: a „megint nincs egy tiszta kés” vagy a „itt ne dohányozz, mondta a nő” típusú kis mozaikok nagyon hétköznapiak. A kortárs költészetnek létezik egy sajátságos technikája: ahogyan ezeket az önmagukban egyébként teljesen lényegtelen, mert mindannyiunk által ezerszer tapasztalt megfigyeléseket egymás mellé teszi, attól azok rögtön valami mögöttes jelentést kapnak.

– Igen, ezt valószínűleg én is csinálom, és nem is biztos, hogy szándékosan, hanem nagyon sok kortárs vers elolvasása után valamit felveszünk ebből a megközelítésből. Hogy mindent kapcsolatokban képzelek el? Nem tudom.

– Ezt most találom ki, nem biztos, hogy beletrafálok: szereplők történetek nélkül, hétköznapi esetek felvillanásain keresztül bemutatva.

– Ilyen „jól megfogalmazott” technikám nincs. Az a technikám, hogy próbálok megtalálni egyfajta sodrást, rábízom magam, és oda megyek, ahova visz. Emiatt iszonyú lassan szoktam írni és nagyon sokáig. A kapcsolatoknak, azt hiszem, a feszültsége az, ami annyira érdekel, hogy folyton visszatérjek a témára. Ezt a két szereplő történet nélkül értelmezést úgy látom szerzőként – ami egy abszolút elfogult nézőpont –, hogy a nagyon sok elhallgatás meg a szereplők elbeszélhetetlen történetei folyton ráíródnak a kapcsolatokra. A mindennapi tárgyak és helyszínek – csomó pályaudvar van a verseimben, amit én sem értek (nevet) – ezek kapaszkodók. Ha szándékosan csinálom, akkor azért, hogy „lehozzam” ezeket a vég nélküli belső monológokat a valóságba.

– A tiszatájonline kis bemutatójában írják, hogy érdekel a saját „megtalált nyelv”. Ez megint kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszélgettünk. A nyelvészetben létezik a „privát nyelv” kifejezés, amit tulajdonképpen rajtunk kívül senki más nem ért, egy nagyon szélsőséges szemlélete az emberi nyelvhasználatnak, ami kétségbe vonja, hogy egy szó jelentése 100%-ban megegyezhet két beszélő számára. Olyan kísérletet magam is végeztem, hogy mondjuk megkérjük a másikat: egy konkrét szóval kapcsolatban asszociáljon tíz másikat, és a saját asszociációinkkal legfeljebb 2-3 átfedést fogunk találni. A „megtalált nyelv” hasonlíthat erre? Levonod azt a következtetést, hogy beszélünk, de minek, úgysem ért minket senki? Csak a belső monológ van?

– A szereplők szerintem azért elszigeteltek, mert nem bírnak kapcsolódni. A privát nyelvről viszont az jutott eszembe, hogy szépíróként szerintem feladat, hogy teremts egy nyelvet, és pont ez az, ami megkülönbözteti a szépírást számomra mindenfajta más írástól, hogy minden kontextusban ki kell válogatni azokat a szavakat, amik a sajátjaim. A „megtalált nyelv” egy pszichoanalitikus tanulmánykötet címe, azért szerepel idézőjelben, és van benne egy tanulmány József Attiláról, amelyben végig vezetik, hogy hányan próbáltak neki segíteni az élete során, és hogy milyen viszonya volt a kezelőivel és a pszichoanalízissel. Amikor olvastam, akkor nagy hatással volt rám, ezért cibáltuk bele az öt mondatos (nevet) életrajzba.

 

„Nincs semmi baj, ami azt jelenti, hogy nem tudnak rajta segíteni”

 

– Nemrég olvastam egy könyvet a szuperintelligens felnőttekről. Engem ennek a „címkének” a kibontása egy kórképre emlékeztetett, és rögtön József Attilát láttam magam előtt: annyira érzékeny és intelligens, hogy elmegy három pszichológushoz, akik négyféle diagnózist fognak felállítani, és ez pont „a” jellemzője ennek a dolognak. Nem tévednek, olyan értelemben, hogy a sokféle nyűg együttesen a jellemzője az ilyen típusú intelligenciának. Mindenki benézi, hogy mi a probléma lényege, mert igazából nincs is „baja”, csak nem tud ő meg a világ egymással mit kezdeni.

– Szerintem ez így nagyjából pontos. Pszichés problémái voltak, amiktől szenvedett, de ez önmagában  nem magyarázza meg, hogy ő ki volt, vagy hogy miért volt zseniálisan jó költő. A betegsége felől közelítve nem fogunk közelebb jutni a költészetéhez vagy saját magunkhoz a költészete által, ami az egésznek az értelme lenne.

– Említetted korábban, hogy nem tudsz magaddal szemben objektív lenni. Kérdésnek is szántam pedig, hogy ha pszichológusként ránézel a saját szövegeidre, akkor mit gondolsz róluk?

– Ez a nő teljesen őrült. (Nevet.) Deres Kornélia a szerkesztője az első kötetnek, aki kiemelte, hogy mennyire reflektáltak a szövegeim, és mennyire árulkodnak arról, hogy a szakmám pszichológus.  Azt látom, hogy a verseim nagyon érdekes kölcsönhatásban vannak sok pszichológiai elmélettel. Néha tetten érem ezeket a beszivárgásokat. De hiába vagyok pszichológus, attól még ezek a saját szövegeim, és nem tudom őket teljesen semlegesen olvasni, vagy úgy, mintha valaki más írta volna.

– Azt érezni a mondataidon, mintha többszöri szűrőn mennének át vagy inkább sajtoláson, aminek a végén valami „sűrítmény” jön ki. Tehát minden mondat mögött rengeteg élmény és lehetséges szöveg van, de nem pazarolod a papírt – ez szerintem jó irány.

– Rettenetesen sokat szerkesztettem a szövegeimet az elmúlt tíz évben. Valahogy nehéz volt megtenni azt a lépést, hogy akkor „tessék, kedves szerkesztő, a tiéd, vidd innen”.

 

„Belesimulni a cselekvésbe”

– Te tetted meg végül ezt a lépést vagy valaki addig piszkált, amíg beadtad a derekad?

– A gimi alatt kezdtem komolyabban írni. Nyilván a kamaszkor jó talaja a költészetnek. Az általános iskolai magyartanárom, akivel a gimi alatt is kapcsolatban maradtam szorgalmazta, hogy küldjük el a verseimet folyóiratoknak. Ő egyébként elég sokat tett azért, hogy végül költő lettem, mert bátorított arra, hogy verseket írjak. Nagyon nem jól fogadták, rettenetes leveleket kaptam: hogy képzelem, hogy ilyen színvonalú írásokkal megkörnyékezem a szent magyar irodalom lapjait. Nagyon mérges lettem, rögtön megszerveztem három felolvasást, mondván, hogy ha nem adtok nekem teret, akkor én teremtem meg magamnak. Ezt követően döntöttem úgy, hogy ideje lenne normálisnak lenni, és elmentem pszichológia szakra, ahol rájöttem, hogy ez nem így működik. Mert ugye, mi a „normális?” De bekövetkezett közben néhány változás az életemben, 5-6 évre „visszavonultam”, nem nyüzsögtem JAK-táborokban vagy hasonló helyeken, de borzasztóan frusztráló volt, hogy közben mások meg igen. Azt éreztem, hogy először egyenesbe kellene jönnöm azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretnék csinálni. Nagyon hamar megértettem, hogy az írásból nem lesz pénz, tehát kellene egy diploma meg egy munka. A szakdolgozat ilyen értelemben alibi volt: úgy foglalkozni az írással, hogy közben tulajdonképpen ez a szakmám.

– Az egyik – legyünk jóindulatúak – novellámban majdnem pont húsz évvel ezelőtt a főszereplőről azt írom, hogy „ő számított a fiatal – értsd: negyven alatti – írók között a nagy öregnek, egyszer már kis híján megjelent egy kötete.” Ehhez képest a verseid megtalálhatók például a Tiszatáj, a Napút, a Negyed, a Kult online változatán. Mennyire vagy az a személyiség, aki könnyen vesz részt az irodalmi életben, ha ugyan van ilyen? Megbántad-e, hogy megközelítetted a „szent magyar irodalom” bástyáit?

– Nem bántam meg. De elég pontos szerintem ez a negyven éves, és „már majdnem megjelent egy kötete” leírás a lehetőségekről, ez tényleg így megy. Az elmúlt fél évben megint kicsit csendben vagyok, például van egy Facebook-oldalam, és amikor ránézek, tudom, hogy lehetne rajta tartalom, de… inkább jógázok egy fél órát. (Nevet.) Alapvetően egy csendes, elmélyült, befelé forduló típus vagyok, megterhelő a sok extrovertált esemény, a nyüzsgés. Ha benne vagyok az irodalmi életben – ami nagyon fellengzősen hangzik – akkor az azért van, mert megismertem embereket, akiket kedvelek, és egyszerűen csak érdekel, hogy mit csinálnak, meg hát egyébként is nagyon foglalkoztat az irodalom. Ugyanakkor nekem ez egy folyamatos, iszonyú nehéz „káosz-mágia”: pszichológusnak lenni, mellette tanulni, mert azt egy pszichológusnak mindig kell, mellette írni, publikálni, elmenni felolvasásokra, könyvbemutatókra. Utóbbi mostanában egyáltalán nincs, amit egyébként sajnálok. Ha sikerülne, ami abszolút a célom az életben, hogy ezt a kettőt egyensúlyba hozzam valahogy… de nekem is véges a kapacitásom.

2022c-8

„Sötét lesz, mire letesz a villamos”

– Az egyik versed emlékeztetett engem Szabó Lőrinc egyik költeményére (Negyedóra Isten és a Hivatal között) – azért, mert tulajdonképpen az „ellentétpárja” volt. Szabó Lőrinc verse egy villamos-útról szól, egy boldog utazásról: abban a tizenöt percben a legboldogabb egész nap, amíg beér a munkahelyére. Az ablakokon beömlik a napfény.  Még nem kell dolgozni, bámulja az embereket, ez jelenti számára a szabadság élményét. Nálad is megjelenik egy villamos-út, ami egy kicsit szomorúbb, amiben jobban ráismerek a saját impresszióimra a Blaha Lujza téren körül táncolt mindenféle gyanús eredetű foltokkal, a lármával. Mintha eltűnt volna az életünkből az a pár perc is, amíg nem vagyunk nyomás alatt. Nálad: „Dolgozunk. / Sötét lesz, mire letesz a villamos.” Ez a vers például a pandémia előtt, közben vagy után készült?

– Nem tudunk mindent a pandémiára fogni. Akkor készült, amikor felmerült, hogy nem akarok pszichológus lenni, és az első munkahelyem egy munkaerő-piaci tanácsadó pozíció volt a VIII. kerületben. Nem abban a VIII. kerületben, ahol most és itt beszélgetünk. Közmunkásokkal dolgoztam, sokként ért, hogy nyáron egy irodában kell bent ülni nyolc órát. Arra gondoltam, hogy akkor most tehetünk egy pipát a listán oda, hogy felnőtt lét, de akkor most ez tényleg ilyen lesz?! Ennyi az egész? Megéltem az egzisztencialista értelemben vett szorongást. Az egzisztencialista pszichológia alapvető kérdéseket jár körül: halál, szabadság, felelősség, értelemnélküliség. Mindannyian bele vagyunk vetve a világba, el vagyunk olyan értelemben szigetelve, hogy minden tapasztalatot egyedül kell átélnünk. Tudunk másokhoz kapcsolódni, de azért alapvetően egyedül vagyunk. Épp ezért van felelősségünk abban, hogy az életünkkel mihez kezdünk, szerzői vagyunk a saját életünknek. Ez okozza a szabadságot is, de amint erre ráébredünk, iszonyú szorongást élünk meg. Mert ha én vagyok a felelős, akkor az lesz, amit én döntök, de tényleg. Rám szakadt annak a reménytelensége, hogy itt ülök szemben valakivel, aki elvesztette mindenét, hajléktalan. Hol vannak nekem az eszközeim arra, hogy segítsek neki? Visszatekintve aztán arra jöttem rá, hogy ha emberséges vagyok és odafordulok a másik ember felé, az már elég nagy segítség a legtöbb helyzetben.

 

„Vastag hóban egymás lábnyomába lépünk”

 

– Mivel szoktál feltöltődni? A futás jó tipp a részemről? Azt írod egy helyen: „Valaki fut mellettem, a zihálását hallom, /vastag hóban egymás lábnyomába lépünk.” Ez te voltál vagy a verseid egyik kitalált szereplője?

– Volt egy „futós” időszakom, akkor írtam hasonló verseket. Mostanában inkább jógázni szoktam. 2020-ban voltak ilyen élményeim, amikor egy aznapra már bezárt futópályán futottam egyedül a sötétben, látszottak itt-ott fények, de egészen szürreális volt, egy focipálya körül, egy üres stadionban futni a köröket. A mozgás az, ami kiegyensúlyozza a rendszert. Régebben jártam egy mozgásimprovizációs csoportba is. Érdekel, hogyan lehet összekötni a mozgást a szövegekkel, mert a saját életemben tapasztalom, hogy ahhoz, hogy igazából kreatív tudjak lenni, nem elég tizenöt perc a villamoson. Ahhoz, hogy átkapcsoljak abból, hogy az előbb még pszichológus voltam, és most megyek éppen csirkemellet venni, ez kevés – testi szinten kell dolgozni a váltásokon. A pszichológus kreativitása a kapcsolatok közben mutatkozik meg, az írás egyfajta „remeteség”, nem lehet köztük csak úgy ugrálni. A mozgás ebben nekem nagyon sokat segít. Az is fontos, hogy a jóga és a mozgás- vagy tánccsoport sem a teljesítményről szól, csak legyél ténylegesen abban, amiben vagy.

– Kanyarítsuk le a beszélgetést azzal, hogy még egyszer szóba hozom a „történet nélküli szereplőidet”. Szerinted meg fognak ők változni? Jobbra fordul az életük vagy ez az ő végleges állapotuk?

– A kötetben több vers jelenik majd meg, amiben szerepelnek, azokból szerintem ki fog derülni a válasz.  A szereplők nem nagyon változnak, az elbeszélő igen. Mindenesetre abban bízom, hogy teljes lesz a kép.

 

Szerző: Földvári István

Fotó: Sándor Zsófia (10.a)

Címlapfotó: klubradio.hu