Screen Shot 2020-12-08 at 7.25.37 PM

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Olybá vétetnek majd a pőre hltak,

Mint lakói a szélnek s esti holdnak;

Míg csontvázuk letisztogatva korhad,

Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;

 

Kezeik között lassan kettéhasad a hit,

S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;

Szeretők halnak, él a szerelem;

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

 

És nem vesz rajtunk erőt a halál.

Ki elveszti eszét, majd észre tér,

Ki tengerbe vész, ismét partot ér;

Holtunk meddő nem marad;

A tenger örvényei alatt

Nyugtalan, heves fogakkal visszamar

A mélyen megzavart elem.

És nem vesz rajtunk erőt a halál.

 

És nem vesz rajtunk erőt a halál.

Nem halljuk immár a sirály jaját

S a parton megtörő hullám zaját;

És nem vesz rajtam erőt a halál.

 

Repülök az irgalmatlan és süket

Egek között, én árva szörny,

Kit páncél nyom, heges közöny.

Ki mit se kér és mit se vár,

Csak bámul hosszan és puhán;

És nem vesz rajtam erőt a halál.

 

Sikamló, sűrü pikkelyek

Lepik be sűrün szivemet,

A mélyén édes-jó iszony,

Kitéphetetlen orv szigony,

Mit észrevétlen vert belém

A víz, a víz, s a lassu mély.

És nem vesz rajtam erőt a halál.

 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Hol virág lélegzett, fejét virág

Nem emeli az esős szélbe már;

Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,

Lényegük általüt a százszorszépeken,

S nap felé tör, amíg csak a nap áll,

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

 

Mert lenn a hináros rét lobog,

Alant a kagylók bologok,

Szivük remegve tölti meg

A fénnyel érő sürü csend.

 

Nem is tudom már, hol vagyok?

Talán egy ősi ünnepen,

Hol ég is, víz is egy velem.

És nem vesz rajtunk erőt a halál.

 

Dylan Thomas / Pilinszky János

Fotó: Pixabay