archiv-kepek-12-04-e1581429780121

Friedrich földesúr, Regensburg városának kormányzója vagyok, vagyis inkább már csak voltam, Az Úr 1477. évében kezdődött a történetem, amikor is egy árulás során földönfutóvá váltam.

Otto, jobbkezem és első emberem tört az életemre, a szomszédos uradalmak vezetőivel szövetkezve elvette tőlem a hatalmam, megölte feleségemet és újszülött kisfiamat. Én magam csak nagy keservek árán tudtam elszabadulni előle. Csak a lovam, a fegyvereim, a páncélom és egy zacskó aranyam maradt a régi földesúri gazdagságomból, de ennek már lassan egy éve, és ahogyan itt mondják: „sok víz lefolyt már azóta a Dunán”. Pannóniába jöttem, Budára – ide kerültem új élet reményében, hisz hazámban nem volt már többé maradásom: Otto vérdíjat tűzött ki a fejemre.

 

Buda sok szempontból Regensburgra emlékeztet: a templomok és házak mind-mind régi emlékeket juttattak eszembe. Meglepően sok külföldit láttam errefelé, többen latinul is tudtak, tőlük kaptam segítséget. Elmondták, hogyan tudok bejutni a várba, egyikőjük még ételt is adott nekem: kenyeret, jófajta bort és kétszersültet. Maga a vár nagy volt, egy hegy tetejére épült, melynek lábánál ott folyt a kékvizű Duna, régi városom ékessége. A kapuknál őrök álltak, magyarul kérdezgettek engem, de aztán rájöttek, hogy próbálkozásuk hasztalan, így inkább elvezettek engem egy bölcshöz, aki végre-valahára beszélt latinul.

Kedves ember volt, öreg és modoros, a háta már meggörnyedt kissé, de még így is előkelőnek hatott a megjelenése. Kérdezgetett engem, hogyan kerültem ide, mit szeretnék, mit tehet a kedvemért. Elmeséltem neki a történetemet, ő pedig némán hallgatott, csak néha szakított félbe egy-egy kérdéssel. Regensburgról érdeklődött, hogy milyen volt ott az élet, mielőtt eljöttem, hogy milyen a város maga. Válaszoltam neki, és ezek után lassan felsóhajtott.

– Tudja, Uram, sok ember jön ide hozzánk különböző hazugságokkal, szívszorító történetekkel.

Egyszer még az is megpróbálta valaki elhitetni velem, hogy ő Janus Pannonius. Ezek az emberek puszta csalók, maga viszont az igazat mondta. Én is jártam egyszer Regensburgban, és én sem írhattam volna le pontosabban a várost. Érzem, hogy maga egy igazán művelt és okos ember, árulja el kérem, mihez szeretne kezdeni? Talán segíthetek Önnek munkát találni.

– Engem igazi lovagnak nevelt az apám, mindig is az akartam lenni, de a sok teendőm miatt sosem válhattam azzá – szívem szerint a Fekete Sereghez csatlakoznék, persze csak ha megoldható. – Az öreg egy percig némán nézett rá, gondolkodott, aztán csak azt mondta:

– Megoldható. Kinizsi Pál jelenleg a sereg vezére, ő immár 6 éve Vázsony várában lakik, írok neki egy levelet, amivel bebocsátást nyerhet az Úrhoz. Adok maga mellé egy kísérőt is. Antonio is a Sereg tagja, beszél latinul – valószínűleg még folytatta volna a beszédet, de egy szolga félbeszakította, sietve hadart valamit, amire István (pártfogóm nevezte így magát) elköszönt tőle:

– Sajnálom, de mennem kell, Önnek pedig az lesz a legjobb, ha most rögtön indul. Előtte még menjen le a konyhára és egyen valamit. Nemsokára küldöm Antoniót, nála lesz a levél is. Ő majd segít – mondta, aztán elsietett, de előtte még odavetett valamit a szolgának. Ő erre hozzám jött, és magával vezetett a konyháig. Talán tizenöt percet lehettem ott, amikor jött egy itáliainak tűnő magas, robosztus ember. Tört latinsággal bemutatkozott nekem – ő volt Antonio – aztán kikísért a várból, közben lelkesen mesélt, mutogatott. Először az istállóhoz vezetett, ahol előzetesen a lovamat hagytam. Hamar felnyergeltünk, és már úton is voltunk.

Budáról az Itáliába vezető úton indultunk el lovainkkal, és az út jó minőségének köszönhetően viszonylag hamar meg is érkeztünk Vázsony várába, vagy ahogyan ott hívták: a „Kinizsi várba”. Maga a hely hűen tükrözte a várúr ízlését: katonás volt, de egyben gazdag és fényűző, látszott, hogy rengeteg zsoldot kapott a vezér a királytól. Antonio azt is elmesélte, hogy Kinizsinek rengeteg birtoka van még a váron kívül, többek között ő az alsó végek kapitánya, tizennégy vármegye ura, Temesvár ispánja. Meglepett, hogy ennek ellenére mégis hajlandó személyesen találkozni velem.

A várba való bejutás kissé nehézkes volt, két várfalon kellett áthaladnunk, a kapuknál őrök strázsáltak és csak a névre szóló kérvény ellenében engedtek át. Amint látták a levelet, egyből engedékenyebbek lettek, az egyikőjük még el is mosolyodott. Bent a várban hatalmas volt a sürgés-forgás, rengeteg szolga tolongott, Antonio viszont biztos léptekkel haladt a folyosókon. Azt mesélte, hogy járt már itt egyszer, így nem csodálkoztam. A legnagyobb folyosó végét egy fényes tölgyfa ajtó zárta le, mellette szintén őrök voltak, de ők is átengedtek minket.

Az ajtón túl egy hatalmas terem várt minket, középen a várúr trónja foglalt helyet. Maga Kinizsi hatalmas erejű ember volt, ez még így, ülés közben is látszott rajta. Csendre intette a bölcseket (gondolom most rendezte az ügyes-bajos dolgokat), és ránk emelte tekintetét. Antonio egyből elé sétált és letérdelt, átnyújtotta neki István levelét és elhadart valamit magyarul. Az Úr erre szemügyre vett engem, magához intett és latinul szólt hozzám:

– Szóval, kedves Friedrich, szeretnél a seregemben szolgálni?

Már több mint egy éve szolgálok Kinizsi hadában. Sok csatát megjártunk együtt, és olyannyira összebarátkoztunk, hogy szinte a jobbkeze lettem. Együtt vészeltük át a kenyérmezői ütközetet, ahol megmentettem Báthory István erdélyi vajda életét, ezzel pedig kiérdemeltem a tiszteletet és a megbecsülést.

Egyik reggel útra keltünk Kinizsi Urammal és néhány szolgával, hogy tiszteletünket tegyük Mátyás királyunk udvarában. Lovakkal mentünk Budáig, elintéztünk néhány apróbb ügyet, aztán hajóra szálltunk. Visegrád vára felé menet a Duna vize nyugodt volt, a part mentén mindenhol apróbb halászkunyhók bújtak meg a hatalmas fák árnyékában. A folyóban csak úgy nyüzsögtek a halak, az égen vadkacsák szárnyaltak. Árral szemben lassan haladtunk, körülbelül nyolc órát utazhattunk. Egyszer csak Kinizsi Uram büszkén felém fordult, és viruló arccal mondta nekem:

– Friedrich, amit most látni fogsz, azt soha el nem fogod felejteni!

Abban a pillanatban a folyó kanyarulatát követve kiértünk a Duna egy szélesebb részére. A matrózok egy emberként indultak el a hajónk orrába, és üdvrivalgásban törtek ki. Én csak megkövülten álltam, és szinte ittam a látványt: előttem Visegrád vára magasodott, alatta a város, mindenhol színek és emberek. A lemenő nap fénye megcsillant a palota hófehér falán, a gyönyörű díszítéseken, a szökőkutak vizén. Vagy egy tucat hajót számoltam össze, mindegyikről árukat szállítottak a várba: selymet, brokátot, márványt. Ilyen gazdagságot életemben nem láttam még.

A matrózaink ügyesen a kikötőbe kormányozták a hajót, és végre kimerészkedhettünk a partra. Kinizsi elsőként a vásárt mutatta meg nekem: a színes forgatag szinte sodort bennünket. Mindenhol katonák strázsáltak, és mosolyogva köszöntek nekünk. Vettünk néhány csecsebecsét, még egy szép karkötőt is, amely a legjobb magyar ötvösmesterek kezét dicsérte. Az Uram lelkesen mesélt, megmutatta mi hol van. Már szinte lement a nap mire bejutottunk a várba. Kinizsi Uram előtt mindenki fejet hajtott, egy szép hölgy vezetett minket az egyik váróterembe – Mátyás éppen bécsi követeket fogadott, ezért sajnos várnunk kellett kicsit.

Volt időm alaposabban is megnézni a termet: a padlód gazdag szőnyeg, a falakat szőnyegek és festmények borították. Minden tárgy fényűző és nagyon előkelő volt, az új itáliai stílus jegyében készítették őket. A figyelmemet leginkább egy portré keltette fel, amely egy fiatal leányt ábrázolt. Kinizsi elmesélte, hogy ő Podjebrád Katalin, Mátyás első felesége, aki fiatalon meghalt. Az első, ami feltűnt nekem, az volt, hogy Katalin még gyermek volt. Egy nappal sem lehetett több 15 évesnél, karján egy újszülött csecsemőt tartott. Mindkettejük orcája pirospozsgás volt, gazdagon díszített ruhájuk a korabeli divatot mintázta. A kép Szűz Máriát és a Kis Jézust juttatta eszembe.

Mintegy fél óra várakozás után a szép udvarhölgy átvezetett minket Mátyás fogadótermébe. Odabent kisebb hangzavar fogadott, rengeteg külföldi tolongott itt, különböző nyelveken beszélgettek, néhányan mosolyogva köszöntek nekünk. Mátyás egyből elénk sietett, és öleléssel köszöntött bennünket (még engem is). Fenséges ember volt ő, derűs, nagyvonalú. Erős álla volt és sasorra, teste egészséges és élettel teli. Sokat hallottam már róla, arról, hogy álruhában a népe közt járt. Mindenki áhítattal beszélt róla, a gazdagok és szegények egyaránt, és most volt szerencsém ráébredni, miért: ő testesítette meg a „valódi magyar embert”.

Egy asztalhoz vezetett minket, ami mellett maga a királyné állt. Beatrixot elsőre megkedveltem, amint megláttam. Okos és művelt nőnek tűnt, olyannak, aki nemcsak a háza táján, hanem bárhol másutt is megállná a helyét. Kedvesen mosolygott rám, és külön figyelmeztette udvarhölgyét, hogy ne engedje egy percre sem kiürülni a poharam. Kinizsi uram (olybá tűnt számomra) nálam sokkal kevésbe szerette a királynét, s mikor egy kicsit elterelődött rólunk a figyelem, rá is kérdeztem a dologra. Uram válasza nagyon meglepett:

– Tudod kedves Friedrich, Beatrix csak kívülről olyan szép, mint amilyennek te látod, belülről csúf és romlott! A főurak azt beszélik, hogy már többször próbálta magához ragadni a hatalmat…

Egész este mulatoztunk, beszélgettünk. Mátyás király nem hagyta, hogy egy pillanatra is bú árnyékolja be a kedvünk, helyette kérdezgetett, megnevettetett minket. Minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem őt. Nagyon művelt ember volt, emellett jó humorú és kedélyes. Több nyelven is tudott, velem latinul beszélt, gondolom azt hitte, hogy nem beszélem a magyart. Minden mozdulata vidámságról árulkodott, az eszével messze kitűnt még tanácsadói közül is.

Már órák óta tartott a lakoma, amikor megláttam egy gyönyörű leányt – vagy inkább hölgyet. Ő valóban egy igazi hölgy volt! Göndör szőke haj keretezte az arcát, bájos mosolya elhunyt hitvesemre, Lídiára emlékeztetett. Azt hiszem, első látásra belészerettem. Kinizsi Uram mindentudóan rám nézett: gondolom észrevette, mennyire bámulom a leányt. A fülembe súgta:

– A hölgy francia, Annának hívják. Árva, kiskora óta az aragóniai udvarban nevelték, ő Beatrix első számú udvarhölgye. Ha jól tudom, éppen most keresnek férjet neki! – suttogta, majd rám kacsintott. – Én nem hagynám ki ezt a lehetőséget a helyedben!

Elgondolkodtam a hallottakon. Már elmúltam 40 éves, itt lenne az ideje a családalapításnak. Annyit szenvedtem, hogy az eljövendő boldog és gondtalan életnek már a puszta gondolata is békével töltött el. Ránéztem Annára, és eldöntöttem: megkérem a kezét. Talán így kellett történnie, így kellett befejeződnie a történetemnek, annak a keserves két éves Odüsszeiának…

 

Szerző: Hegyes Zsófia

Köszönjük Szabó Márta tanárnő közreműködését!

Illusztráció: internet (Visegrád vára)