Hőseink újult erővel folytatták útjukat. Candide áhítattal szemlélte az őt körülölelő meseszép virágokat, zuhatagokat, tarka madarakat, és persze nem mellesleg a felmálházott juhkaravánt. Napról napra hajtotta a tudat, hogy nemsokára szép Kunigundáját tarthatja a karjai között.

– Ah, én szegény mesterem, bölcs Pangloss – sóhajtott – lám, mégis igazad volt, hisz milyen világ lehet az, amely jobb, mint ez!

Csaknem egy hétig gyalogoltak kitartóan, amikor hirtelen hatalmas, sötét felhők takarták el szemük elől a napot, és majdhogynem éjjeli sötét borult a tájra. Az eső eleredt, villámok cikáztak az égen, és csakhamar akkora vihar kerekedett, amelyet Candide még a tengeren se látott. A szél tövestől csavarta ki a fákat, szüntelenül mennydörgött, a föld sártengerré változott. Az utazók kétségbeesetten próbálták összeterelni riadt juhaikat, amikor Cacambo jó szemmel észrevett egy barlangbejáratot a hegyoldalban, a sziklák közt.

Amikor végre fedezékben tudhatták magukat, számba vették kincseiket, és bizony szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy tizenegy juhuk minden rakománnyal együtt eltűnt. Candide azonban hamar visszanyerte derűlátását és így szólt:

– Barátom, miért sirassuk elveszett aranyunkat, mikor így is maradt annyi, hogy a világ bármely fejedelme irigykedne, ha látná? Gyerünk, induljunk inkább, ha jól látom, a barlang folyosóban folytatódik! Hátha átvezet a hegyen, és így lerövidíthetjük utunkat!

Cacambo belátta, hogy nemigen van más választásuk, ha nem akarják tétlenül várni a felhőszakadás végét, amely még igencsak távolinak látszott. Követte hát gazdáját a hegy gyomra felé.

Maguk se tudták, mióta mennek, de úgy érezték, napok is elteltek, mire végre halvány fényt láttak a folyosó végén. Amikor odaértek, legnagyobb meglepetésükre nem az őserdő, hanem egy város tárult a szemük elé. Candide, amikor felnézett, csodálkozva tapasztalta, hogy nem a szabad ég alatt, hanem a hegy gyomrában, egy végeláthatatlan barlangteremben vannak.

A város utcáin számos részegbe és őrültbe botlottak, megszólítani egyikőjüket sem volt gusztusuk. A tereket, házakat emberi és állati mocsok borította, sőt, az utazók több helyen holttesteket is látni véltek. Fogadót nem találtak, ellenben háromszor is kirabolták őket, így végül alig öt juhuk maradt. Végül egy rozzant kocsmába tértek be. Candide, mikor beléptek, szóhoz sem jutott ámulatában: az egyik asztalnál Jacques, a derék anabaptista ült!

– Nem hiszek a szememnek! Valóban maga az, Candide?–álmélkodott Jacques, mikor meglátta régi pártfogoltját.

– Jacques, hű segítőm, hát élsz? Micsoda boldogság! Mondd, mi történt veled, és hogy kerültél erre a nyomorúságos helyre?

– Szerencsére egy holland kereskedőhajó matrózai kihúztak a vízből, amikor fuldokoltam. Brazíliába mentek, így hát velük tartottam. Félúton azonban egy kalózhajó tört ránk. Összecsaptunk, egy szerencsétlen kalóz azonban, miután meglőtték, kifordult a hajóból. Utána akartam ugrani, mire egy társa megragadott, és magával rántott a hajójukba. Itt aztán különféle matrózi munkákat bíztak rám. Később az egyik kalóz megbetegedett, magas láz gyötörte, és úgy látszott, fel sem épül. Én azonban, orvos apám lévén, sok gyógymódot ismerek, így azonnal szegény lélek segítségére siettem. Látva, hogy megteszem érte, amit tudok, a kalóz arra a következtetésre jutott, hogy most már ő rendelkezik felettem. Hiába bizonygattam, hogy önszántamból próbáltam megmenteni, miután kikötöttünk, eladott egy másik gazembernek. Ő hozott ide, és most is őt szolgálom.

Candide és Cacambo elszörnyedtek a történetet hallva, és arra kérték a jó anabaptistát, hogy tartson velük útjukon.

– Bizony szívesen elmennék innen, ebből a névtelen városból, a bűn és a nyomor mocsarából. Sajnos azonban nem tehetem. Gazdám rám van utalva, mióta eljátszotta minden pénzét, én maradtam az egyedüli szolgája. Nélkülem még legfőbb szükségleteit sem tudná ellátni, hisz a szerencsétlen még főzni se tud!

Az utazókat meggyőzte ez a nyomós érv, és nem invitálták tovább Jacques-ot. Búcsúzóul egy juhhal ajándékozták meg[1], majd elindultak visszafelé az úton, amelyen jöttek.

– Ó, Pangloss, ha láttad volna ezt a romlott várost, ezt a züllött népet! Biztos nem mondogattad volna, hogy ez a világ a legjobb mind közül! – sóhajtott Candide, mikor társával végre maguk mögött hagyták a barlangot, és kiléptek az immár ragyogóan napos őserdőbe.

[1] Mivel már csak négy juhuk maradt, a következő fejezet elején csak kettőt veszítenek el.

 

Bolla Gitta (10. a)

*

Hétrészes sorozatunkban a 10. a osztály diákjainak írásait közöljük. feladatuk az volt, hogy Voltaire Candide című regényébe illesszenek be lehetséges, a szerző által meg nem írt fejezetet. A szövegekben csak az esetleg előforduló komolyabb hibákat javítottuk.

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úrnak az ötletet és a közreműködést!