Jogász, történész, egykori rendőr és szakács – egy olyan alkotóval beszélgettem, akinek az életútja egalább annyira szerteágazó, mint a filmjeiben feldolgozott sorsok. Bár a filmes pályára egy véletlen folytán került, az elmúlt két évtizedben a dokumentarista hitelesség képviselőjévé vált.
Dr. Novák Tamás filmrendező, újságíró és történész ebben az interjúban bepillantást enged a kulisszák mögé: mesél a legkedvesebb „örömprojektjeiről”, a történelmi hűség és a dramaturgia egyensúlyáról, valamint a hírességekkel való találkozásokról – a futballcsillagoktól kezdve a flow-elmélet atyján át egészen a sötét múltú politikai szereplőkig.
A szakma árnyoldalait sem kerültük el. Szó esik a filmkészítés jövőjéről az AI korában, a közös kulturális élmények lassú elmúlásáról és arról a félelemről, hogy a történetek személyre szabott gyártása hogyan választhatja szét a társadalmat.
Beszélgetés a teremtés öröméről, a manipuláció természetéről, és arról, miért választaná ma a gyógynövénylepárlást, ha nem történetekkel próbálná gyógyítani a világot.
Novák Mirkó (NM): Milyen indíttatásod volt arra, hogy filmrendező legyél?
Novák Tamás (NT): Sosem akartam filmrendező lenni, vagy nem jutott eszembe soha korábban. Egyszer egy véletlen folytán el kellett készíteni egy filmet a falugondnoki szolgálatról, és úgy volt, hogy megcsinálja a bátyám, de ő nem tudta, vagy nem ért rá vele foglalkozni, így beugrottam a helyére és akkor rájöttem, hogy milyen izgalmas dolog ez a filmezés. Nagyon megtetszett. Ugyanakkor nem értettem hozzá, ezért mindent a gyakorlatban kellett megtanulnom. Eleinte még csak kisebb filmeket csináltunk, de a Jóisten mindig úgy alakította, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiktől tudtam tanulni és ahogy egyre többet tanultam, fejlődtem, úgy vágtuk egyre nagyobb projektekbe a fejszénket.
NM: Ha nem filmesnek készültél, akkor mi volt az eredeti végzettséged? Mit dolgoztál a filmezés előtt? Mi voltál azelőtt?
NT: Jogot és történelmet tanultam az ELTE-n. A történelmet nagyon szerettem és szívesen tanítottam volna, de mivel édesanyám tanár volt, azt javasolta, hogy ne menjek történelem szakra, ne legyek tanár, mert abból nehezebb megélni. Válasszak valami olyan szakot, ami jobb kilátásokkal kecsegtet. Mivel történelemből kellett felvételizni, így a jogra jelentkeztem, felvettek, elkezdtem. Emellett történelmet tanítottam az egyetemi felvételi előkészítő kurzusokon, közben azért bölcsészkarra is jelentkeztem és bejutottam történelem szakra: a jog mellett ezt is elvégeztem. Tanár helyett történész lettem. Ez sokkal közelebb állt hozzám, mint a jog. Szerencsére jogászként igazából egy percet se kellett, hogy dolgozzak. Egy rövid ideig voltam rendőr az egyetem után, de Amerikában szakácsként is kipróbáltam magam, aztán szövegíró lettem a Parlamentben, de újságíróként is dolgoztam. Szóval sok mindent kipróbáltam és sok dolgot csináltam párhuzamosan.
NM: Hány éve vagy filmes?
NT: Olyan 2002-2003 környékén jött az egész, aztán egy barátommal csináltunk egy erre épülő vállalkozást, de itt még mindent el kellett vállalnunk, amivel megkerestek, hogy fönntartsuk magunkat. A mindennel jött egy-egy filmes megkeresés, felkérés is, és amikor azokat megcsináltuk, utána már tudatosan törekedtünk arra, hogy olyan vagy ahhoz hasonló munkákat szerezzünk. Azért ez nem ment könnyen, így sokáig nagyon sok minden mást is csináltunk, csináltam mellette. Aztán 2010-től sikerült úgy alakítani, hogy leginkább filmekkel foglalkozom.
NM: Melyik volt az a projekt, ami belülről a legeslegjobb volt?
NT: Minden projekt más és más volt. Az első igazán nagy projektünket a magunk örömére csináltunk, mert ugyan pályáztunk rá, de nem kaptunk támogatást, így lelkesedésből összeálltunk a barátokkal, sokan összefogva készítettük el a filmet, amiben egy akkor még élő, idős, korábban a szocialista/kommunista rendszer véreskezű belügyminiszteréhez sikerült közel férkőznünk. Ezt a filmet (Bűn és bűntetlenség – a szerk.) sokáig csináltuk, de igazi örömprojekt volt. Soha nem kaptunk érte egy fillért se, de ez az, ami ilyen szempontból a legemlékezetesebb volt.
NM: Ha bárkivel forgathatnál egy filmet közösen, ki lenne az?
NT: Nem is tudom, nem gondolkodtam még ezen. Az amerikai giga produkciókba bedolgozni nem lenne sok kedvem. Az teljesen más embert meg más hozzáállást kívánna. Nem is igazán híres személyek lennének azok, akikkel forgatnék, mert azokkal az emberekkel, vagy azzal a csapattal, akikkel eddig is együtt dolgoztunk, azokkal csinálnám a következő filmjeimet is. Inkább témák közül szeretnék választani, azok között lenne olyan, amit szívesen elmesélnék.
NM: Mik lennének ezek a témák?
NT: Szívesen mesélnék arról, ami igazán foglalkoztat: hogy az a világ, amit első ránézésre látunk és ami hatással van a gondolkodásunkra, mennyire valós, és mennyi benne a tudatosan felépített trükk vagy manipuláció. Arról a manipulációról, amivel önmagunkat is becsapjuk. Szívesen írnék történeteket, készítenék filmet a hit erejéről vagy fontosságáról is. De most van egy filmterv, ahol a hatalmat próbáljuk majd bemutatni, vagyis a hatalom a meztelenségét. Számomra az a fontos, hogy megmutathassam a látszólagos, sokszor elvarázsoló világ mögötti hátteret: mi az, ami valóban ott van mögötte, és mi az, ami csupán csillogás. Például a csillogó-villogó dolgok nagyon tetszenek a kisgyerekeknek, miközben valójában csak egy darab műanyagról van szó. De nem biztos, hogy a kisgyerek örülne annak, ha ezt lelepleznénk, ugye? Sokszor jobb, ha megmarad csillogónak és villogónak — az emberek sem mindig szeretik megtudni, mi van valójában a látvány mögött.
NM: Melyik a munkád kedvenc része?
NT: A filmkészítés valójában nagyrészt nem csak a rendezésről szól — főleg akkor, ha az ember a saját témáit menedzseli. Sokkal inkább az irodai munkáról, szerződésekről és projektekről kézben tartásáról. Ezeket kevésbé szeretem. Az igazi különbség akkor érződik, amikor ténylegesen benne vagyunk a megvalósításban. Akár forgatókönyvet fejlesztünk, akár a forgatást készítjük elő vagy azt formáljuk, hogyan jelenjen meg a film: ezeket a folyamatokat nagyon szeretem. Viszont amikor egy film elkészül, és következik a bemutatás, a marketing azt különösebben nem kedvelem, nem is nagyon érdekel az a rész. Van, aki ezt élvezi, de tőlem ez inkább távol áll, szeretek a háttérben maradni.
NM: Miért szereted ezt a munkát, ajánlanád másoknak?
NT: A történeteket kitalálni, elmesélni, létrehozni egy nagyon izgalmas dolog és ez közel van ahhoz, hogy az ember teremt valamit, ami a mindennapokban örömet tud okozni neki és másoknak is. Amikor az ember teremt valamit — legyen az egy kifaragott tálka, egy elkészített születésnapi torta vagy egy történet elmesélése filmen — az mindig különleges élmény. A film egy rendkívül komplex műfaj: a kép, a hang és a zene együtt él benne, és ebben az összetett rendszerben létrehozni, összehangolni valamit számomra kifejezetten izgalmas.
Nyilván mindenki máshogyan alkot: van, aki egy területben merül el mélyen — például hangmérnökként a hangok világában, vagy matematikusként a számok logikájában. A filmkészítés, illetve a filmrendezés viszont abban különleges, hogy egyszerre nagyon sok területre ad rálátást, nagyon sok mindenbe beleát az ember. Nem kell mindenhez száz százalékig érteni, itt a lényeg az, hogy az ember együtt tudjon dolgozni sokféle szakemberrel, és közben rengeteget megtud a mesélésről és a történet erejéről is — legyen szó zenéről, hangról vagy képről. De nyilván az is fontos, hogy mi, emberek alapvetően mind történetfüggők vagyunk. A kisgyerek is ragaszkodik ahhoz, hogy este történetet olvassunk neki — és valójában minden ember ilyen. Mindannyian történetekhez kötődünk. A film pedig talán a legfontosabb, vagy legalábbis a leginkább addiktív történetmesélési forma. Ezért akar a kisgyerek is mesét nézni, ezért működik ez az egész világban. Ez ebből a szempontból rendkívül hatékony is: ha az ember filmet készít, az nagyon sok emberhez eljuthat. Tehát maga a filmkészítés összetettsége és a végtermék népszerűsége egyaránt fontos.
NM: Mi a hátránya a filmkészítésnek, ha van hátránya?
NT: Teljesen telített lett a tér: óriási az igény, mert az emberek imádják a történeteket és a filmeket. A filmen keresztül rendkívül erős reklám- és manipulációs hatás érhető el, ezért megszámlálhatatlan mennyiségű filmes tartalom árad az emberekre. Ezt most az AI tovább sokszorozza. Ilyenkor az ember gyakran úgy érzi, mintha a folyamatos zajban még egy hangot próbálna elkiáltani — és közben felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán jelentősége vagy értelme?
Nyilván az AI rengeteg lehetőséget ad arra, hogy a tartalomkészítés még egyszerűbbé váljon, de ezzel együtt a történetek is egyre kevésbé lesznek közösek. Mindenki a saját, személyre szabott történeteit kezdi el gyártani, ami az egészet egyre durvább tömegtermelés irányába tolja. Amikor én elkezdtem, húsz–huszonöt évvel ezelőtt, egy televízióban bemutatott filmnek még volt súlya, volt jelentősége. Ma már egy moziban bemutatott filmnek sincs igazán. A streamingplatformokon — például a Netflixen — pedig naponta olyan mennyiségű tartalom jelenik meg, hogy egyszerűen követhetetlenné válik.
Ez az egyik.
A másik probléma az, hogy a film rendkívül komplex műfaj: költséges, nehéz hozzá forrásokat szerezni és ahhoz, hogy az ember finanszírozáshoz jusson, sok kompromisszumra kényszerülhet. Mindez egyre nehezebbé teszi magát a filmkészítést és a forrásszerzést is. Felmerül bennem a kérdés, hogy van-e jövője a filmnek? Az embereknek történetekre mindig szükségük lesz — de lehet, hogy ezeket a történeteket majd a mesterséges intelligencia állítja elő… Remélhetőleg nem így lesz, de a világ, azt hiszem, egyértelműen ebbe az irányba halad, hiszen így sokkal egyszerűbb és költséghatékonyabb tartalmat generálni.
Ma még az AI talán még nem tart ott, hogy mindent kiváltson, de egyre kevesebb emberre, egyre kevesebb szakértelemre és „agyra” van szükség ahhoz, hogy valaki filmet készítsen. Ez jól látszik a technikai oldalon is: régen egy interjúhoz majdnem egy teherautónyi felszerelés és egy egész stáb kellett. Ma elég, ha valaki biciklin egy hátizsákkal megérkezik, és rögzíti a képet meg a hangot. És lassan ott tartunk, hogy talán már interjúalany sem kell hozzá…
NM: Szerinted mikor jöhet el ennek az ideje?
NT: Azt gondolom, hogy ez néhány éven belül bekövetkezhet.
A filmkészítés egyik legfontosabb tudása, trükkje az, hogy képes-e megragadni a néző figyelmét. Mert abban a pillanatban, amikor a figyelem megszületik, onnantól megnyílik a tér a történet számára: a néző befogadóvá válik és a történet valóban hatni tud rá. Az emberi figyelem leírható, fizikai folyamat: megfigyelhető, kitapasztalható, akár elemeire is bontható. Olyan ez, mint az ízlelés, hogy melyik ital ízlik nekünk. Ahogyan ipari módon elő lehet állítani az almalét vagy a Coca-Colát, ugyanígy a történetek is előállíthatók bizonyos, szinte fizikai képletek mentén. És előbb-utóbb a mesterséges intelligencia is képes lesz erre. Ez ijesztő számomra.
Azt szokták mondani, hogy az emberi értelem, figyelem megragadása az művészet, de az én tapasztalatom inkább az, hogy fizikai folyamat: leírható, kiismerhető, megtanulható. Mivel ez egy feltérképezhető folyamat, előbb-utóbb a mesterséges intelligencia is el fogja sajátítani és képes lesz olyan tartalmakat előállítani, amelyekben a figyelmünk egyszerűen elvész.
NM: Tehát akkor a mi gyerekeink, az én gyerekeim már a moziban nem amerikai, hollywoodi filmeket fognak nézni, hanem ChatGPT meg Gemini által generált mozikat?
NT: Nem tudom, hogy hogy fogják hívni akkor azt a dolgot, ami ezeket legyártja, de igen, ez az egyik oldala a dolognak, de a legnagyobb baj az, hogy nem fognak moziba menni, nem lesz közös élményük.
Nem lesz az, mint korábban, hogy az emberek együtt látták a Harry Pottert, vagy a Star Warst, a Gyűrűk Urát, stb. Ehelyett mindenki a saját, személyre szabott történeteit fogja újra és újra legenerálni és az emberek akár százféle külön világban élnek majd egyszerre.
Régen egy-egy könyv volt az, amely egész földrészeket kötött össze — legyen az a Biblia, a Korán vagy bármely hindu szent irat. Ezeket emberek tízmilliói olvasták, közös élményként. Ma ezek a közös olvasmányélmények gyakorlatilag eltűntek. Még a filmek jelenthetnek ilyen közös pontokat, de egyre kevesebb az olyan történet, amely valóban összeköt minket. Pedig, ha nincsenek közös történetek, akkor egy társadalom, egy közösség idővel széthullik. Ezért veszélyes az, ha a történetek előállítása túlságosan könnyűvé és egyszerűvé válik. Mert akkor eltűnnek a közös pontok: nem lesz közös témád a szomszédoddal, ő egy teljesen más filmet néz, te is egy másikat és már nincs meg az a közös történet, ami összekötne benneteket.
NM: Ha vannak közös történeteink, akkor könnyebb kapcsolódni egymáshoz és beszélgetni. De mi történik akkor, ha már mindenkinek más filmje, más története van – hogy lesz abból Oscar-díj? Lesz még?
NT: Az Oscar-díj és az ehhez hasonló dolgok inkább a show részei. Lehet, hogy megmaradnak, lehet, hogy nem, de a jelentőségük szerintem már sokkal kisebb. Régen kevés filmfesztivál volt, ezért különlegesnek számítottak. Ma viszont rengeteg van, szinte bárki csinálhat egyet és sajnos ebből is üzlet lett. Persze még léteznek a nagy fesztiválok, mint az Oscar-díj, a Cannes-i Filmfesztivál, a Velencei Filmfesztivál vagy a Berlini Filmfesztivál, de azt gondolom, hogy ezek is vesztettek a jelentőségükből, nem olyan különlegesek már, mint régen. Ami régen nagy eseménynek számított, az ma sokszor csak egy a sok közül.
NM: Mit csinálnál, ha nem filmrendező lennél?
NT: Gyógynövénylepárlással foglalkoznék és gyógynövényeket termesztenék.
NM: És miért pont ezt? Ez eléggé eltérő út, más képességeket igényel.
NT: Azért, mert szerintem ennek van értelme. Az emberek mindig az értelmét keresik az életüknek. Én a magam részéről még ebben találnék értelmet. Hogyha nem történeteket mesélnénk, akkor gyógyító-szereket árulnánk. Akkor azok és nem pedig történetek gyógyítanánk az embereket. (mosolyog)
NM: Melyik filmedre vagy a legbüszkébb?
NT: A Hősnőkre. Egyrészt azért, mert nem is olyan régen készült, másrészt pedig azért, mert sikerült úgy elmesélnünk egy történelmi helyzetet — két ember, két nő és egy egész korszak történetét —, hogy az dokumentumokon alapult, tehát dokumentarista is volt, ugyanakkor dramaturgiailag is izgalmas maradt. Emellett nagyon jó színészekkel dolgozhattam együtt, amire különösen büszke vagyok.
NM: Ki volt az az ember, akivel a filmjeid, forgatásaid során találkoztál és a legnagyobb hatást, örömöt váltotta ki belőled?
NT: Sok híres emberrel dolgoztunk együtt hosszabb időn keresztül.
Két nagyobb portréfilmünk is volt. Az egyik Bölöni Lászlóról készült: vele nagyon sokat dolgoztunk együtt, jó kapcsolat alakult ki, barátok lettünk. Rendkívül izgalmas élettörténete van, ez számomra különleges élmény volt.
Hasonlóan meghatározó találkozás volt Biszku Béla is, akiről szintén egy hosszabb filmet készítettünk, erről már meséltem a beszélgetés elején. Ő egy korszak negatív figurája volt, egészen más típusú főhős, de emberileg és filmes szempontból is fontos találkozás maradt. Készítettünk filmet Csíkszentmihályi Mihályról is, aki a flow-elmélet megalkotója. A találkozás eleinte nehezen indult, de később nagyon jó kapcsolat, barátság alakult ki közöttünk. Találkoztunk világhírű futballistákkal is — például Raphaël Varane-nal, Ricardo Quaresma-val vagy João Pinto-val —, de ezek inkább rövid, pillanatnyi élmények voltak, nem hagytak bennem mélyebb nyomot. Amikor az ember csak egy-egy interjút készít valakivel, az legfeljebb egy felszínes kapcsolatot, egyfajta felszínes barátságot jelent.
De a nagyhatású találkozások közé sorolnám még, amikor Jankovics Marcellel készítettünk egy hosszabb interjút — az nagyon inspiráló és emlékezetes találkozás volt. Ugyanakkor nem csak ismert emberek voltak rám hatással. Amikor egy-egy történetet feldolgoztunk, sokszor egészen megrázó sorsokkal találkoztunk. Az olajügyek kapcsán például egy börtönben lévő emberrel beszélgettünk, aki a saját életéről mesélt — ez mélyen megérintett.
Amikor a futballbundák körüli üzletről készítettünk filmet (Game Over – avagy hogyan öltük meg a futballt – a szerk.) akkor is volt egy ilyen találkozás: egy ember, egy sors, egy történet, ami sokáig bennem maradt.
Számomra ez a filmkészítés egyik legnagyobb ereje — és ebben a film és az újságírás valóban összeér —, hogy az ember nagyon különböző, mégis rendkívül erős, izgalmas emberi történetekkel találkozhat.
Szerző: Novák Mirkó
Kép: Képmás magazin
