A Horváth Mihály Történelemversenyen 2. helyezett Tóth Ádám esszéje.
A keresztes háborúk megértését a keresztesek, a keresztes eszme és a lovagrendek megismerésével kell kezdenünk. A keresztesek keresztény vallású lovagok vagy harcosok voltak, akik a kereszténység zászlaja alatt harcoltak, de többnyire saját céljuk érdekében. Legtöbbször az iszlám vallás hívői ellen, a Baltikumban egyéb pogányok ellen is hadat indítottak.
Ahhoz, hogy megértsük a keresztények és az iszlám közötti szembenállást, meg kell vizsgálnunk a vallások eredetét. Az iszlám Medina és Mekka környékén jött létre, a zsidó vallás – amiből később kiválik a kereszténység – pedig Palesztina nyugati, tengerparti vidékén, a későbbi Júdeában. Mindkét helyszín a Közel-Keleten található, és mindkét vallás szent helye Jeruzsálem. 638-ig a keresztények birtokolták ezt a kulcsfontosságú várost, ám ebben a végzetes időpontban az arabok I. Omár kalifa vezetése alatt bevették a szent várost. Erre is irányult az első kereszteshadjárat: ha valaki felvette a keresztet, az azt jelentette, hogy hadba fog vonulni pogány (a középkori értelemben véve nem keresztény) népek ellen. A keresztes háborúk története a Közel-Keleten 1071-ig nyúlik vissza, amikor I. Alexiosz császár vereséget szenvedett a Szeldzsuk-törököktől. Segítségkérő leveleit szerte Európába szétküldte. A válasz VII. Gergely pápától érkezett: segíteni fognak. A pápa 1074-ben megkezdte a szervezkedést. A nép és a nemesurak körében egyre többen kezdtek rádöbbenni, hogy ha vállalják a fegyveres zarándoklatot, akkor ellátogathatnak Krisztus szent helyeire, nagy vagyont, új birtokokat szerezhettek. A nagy kereskedővárosoknak, mint például Velencének és Genovának a hadjárat azért is jövedelmező volt, mert hajóikat bérbe adhatták a lovagoknak, és a Szentföldön kereskedelmi állomásokat hozhattak létre. Azóta zsinatokon gyülekeztek a főbb egyházi személyek, majd az ottani megállapodás után értesítették Európa uralkodóit a meghozott döntésekről a keresztes hadjáratokat illetően. Az I. keresztes hadjárat zsinata a Clermont-i zsinat 1095-ben. Négy fontos fronton zajlottak a keresztes hadjáratok: a Baltikumban, a Szentföldön, a Balkánon és az Ibériai-félszigeten.
Az évszám 1217: II. András magyar király kereszteshadjáratra készülődik. Apja, III. Béla már korábban ígéretet tett III. Ince pápának a hadjáratra, ám 1196-ban bekövetkezett halála megakadályozta őt a hadjárat elkezdésében. Az utódlás törvénye szerint Imre, idősebbik fia került a magyar trónra, míg kisebbik fia, András herceg nagy vagyont, birtokokat és várakat kapott apjától, és megörökölte a hadjárat kötelezettségét is. Azonban a kapott pénzt hamar elherdálta. Testvérével folytatott háborúskodása sok pénzt emésztett fel, és ezt csak tetőzte a későbbi Halics ellen indított hadjárataival. Imre 1204-ben meghalt, azonban már 1203-ben megkoronáztatta fiát, Lászlót. Halála után a fiatal László – ezen a néven a harmadik – lett a király. Anyja kiszökött vele Bécsbe, de ott betegségben meghalt 120-ban, és így Andrást a kalocsai érsek királlyá koronázta Székesfehérváron. 1216. július 6-án meghalt III. Ince pápa, nem élte meg, hogy András beteljesítse apja ígéretét. Utóda, III. Honourius a konstanzi zsinaton feltüzelte az európaiak kedvét egy kereszteshadjárat megkezdésére. András egyik oka a keresztesháború elindítására az volt, hogy megüresedett a latin császári cím. A pápa két jelöltet állított: Andrást, és apósát, Courtenay Pétert. András elindult szárazföldön a Szentföld felé, azonban még mielőtt elérhette volna a Latin Császárság határát, szembesülnie kellett azzal, hogy a trónra végül Péter került. A magyar határról elszontyolodva tért vissza Székesfehérvárra, majd végül a vízi utazást választotta. A tengerpart felé tartó szárazföldi menetelése az akkori központból, Székesfehérvárból indult el. Innen az útját jól ismerjük, Zágrábon keresztül Spalatóba ment. A források eltérnek a magyar sereg méreteivel kapcsolatban, valószínűleg ötezer fős lehetett, kevésbé tűnik megbízhatónak a némely forrásokban említett 10 000 fős hadseregról szóló információ.
A keresztes hadjárat résztvevői többek közt ott található Jean de Brienne jeruzsálemi király, Hugues de Lusignan ciprusi király és Raymond de Saint-Gilles tripoliszi gróf. Ezen kívűl Andrással tartott még VI. Lipót osztrák herceg, Wittelshbach Lajos bajor herceg, Herrenburg és Ottingen grófjai, Ottó merániai herceg és Egbert bambergi püspök. Valamint ott volt még Münster és Utrecht püspöke, és a magyarok közül Dénes tárnokmester, Lőrinc pohárnokmester, Dömötör asztalnokmester, László lovászmester, Miklós soproni és Smaragd pozsonyi ispánok, Lesták fia Gyula és Sák Barcsfia Miklós főurak, ezen kívűl Tamásfia Hontpázmány Sebes. Részt vett még az egyháziak közül Péter győri, Tamás egri és Róbert veszprémi püspökök, Ugrin prépost királyi kancellár, Uriás pannonhalmi apát, és még a pilisi ciszterci apátságból két szerzetes, egy szerzetes testvér, és Ugrin kíséretében legalább tíz bencés. Azt, hogy rajtuk kívül mennyien voltak még a hadsereget kísérő papok és szerzetesek, nem tudjuk, hisz egy krónika sem említi számukat.
A Szentföldre érkezés előtt partra szálltak Cipruson, és megtartották az első hadigyűlést. A keresztény csapatok ezután földet értek Akkonban, a Szentföldön. Ebben városban gyűlt össze a második haditanács, és egyben az első teljes hadigyűlés. Az, hogy András sátrában tartották a gyűlést, nagy megtiszteltetésnek számított, ám ekkorra már valószínű lett, hogy nem ő lesz a fővezér. Azonban Jean De Brienne, a jeruzsálemi király sem kapta meg ezt a rangot, ám a későbbi történészek mégiscsak őt tartják a keresztesek vezetőjének. A valóságban azonban szó sincsen fővezéri rangról, mert szinte mindenki magát tekintette annak. Már itt is megmutatkozott a központi vezetés hiánya. Melek el-Adil Szeif-Eddin, az Ajjubida dinasztia szultánja értesült a keresztesek hollétéről, amint azok megérkeztek Akkonba. Kettéosztotta seregét, melynek egyik felét ő, másik felét fia, Al-Muazzam irányította. A szultán és serege a Jeruzsálem és a tengerpart közötti vidéken állomásozott, míg fia tőle északabbra, Damaszkusz felé táborozott. A keresztes seregek döntése értelmében az első támadások a Tibériás tó (máshol Galileai-tenger vagy Genezáreti-tó) környékére irányultak. Az európaiak szempontjából azért is volt jó ez a célpont, mert nincs messze Akkontól, és a menetelésük közben mindig lett volna a közelben felhasználható vízlelőhely (Jordán, Tibériás-tó).
1217. november 3-án 20 000 keresztény fegyveres indult el a kijelölt Ezdrelon völgy és Beithsaán felé, körülbelül ugyanennyi zarándokkal. Hogy ebből mennyi volt magyar, azt biztosan nem tudhatjuk, ám több mint valószínű, hogy a számuk megegyezik a Szentföldre való elindulás előtti magyar sereg létszámával, nem olyan nagy veszteségeket szenvedhettek el az út közben. András akkoni táborának őrzésére legalább ezer embert hagyott hátra. Wittelsbach Lajos bajor herceg és Lipót osztrák herceg csak néhány ezer embert vittek magukkal, mert az eleve kis létszámú csapatuknak majdnem a felét a tábor őrizetére kellett hagyniuk. A hadoszlop hamar átjutott az Ezdrelon síkságon, és aztán Al-Fula és Ain-Jalud irányába meneteltek.
A szultán, amint értesült a hadmozdulatokról, az Ezdrelon síksággal szemben vonta össze erőit. A keresztények Nahr-Jalud torkolatánál átkeltek a Jordánon, és Bejszán városa felé indultak. A szultán fia, Al-Muazzam seregével együtt ekkor Naim és a Kis-Hebron között állomásozott, és engedélyt kért az apjától, hogy oldalba támadhassa a kereszteseket. Azonban a szultán nem hiába kapta később a népétől a „bölcs” nevet. Fiának megtiltotta ezt az akciót, azzal az érvvel, hogy: „Még nem vagyunk elegen.” Persze felmerül a kérdés, hogy attól, hogy a keresztesek sokan vannak, miért ne lehetne meglepetésszerűen oldalba támadni őket? Nos, Melek el-Adil Szeif-Eddin, a szultán szerint egy nyílt mezei csata során elvesztheti a serege nagy részét, és azt is számításba vette, hogy a keresztesek „még frissek”, tehát kipihentek, és így még nagyobb az esélye annak, hogy nagy veszteséget szenved. Terve az volt, hogy a kereszteseket kicsalja a Jordánon túlra, a sivatagba, majd ott meggyengülnek az éghajlat, víz- és ételhiány miatt. Ugyanis az addigi keresztes háborúk keserű tapasztalata, hogy a hűvös időjáráshoz szokott európaiak nem viselik olyan jól a meleg éghajlatot, a homokos terepet, a vízhiányt és az ételhiányt, mint az ezekhez a körülményekhez szokott arabok. Al-Muazzam értesült a Beithsaán felé indult keresztes csapatok mozgásáról, és másodszorra is engedélyt kért apjától a támadásra. A válasz megint nemleges volt. Eközben a szultán megtiltotta, hogy bárki is visszavonuljon Beithsaán városából, azonban ekkor már elkezdte a csapatok átmozgatását Damaszkusz irányába. Néhány nap után a várost majdnem teljesen kiürítette, csak egy kis csapatot hagyott ott Beithsaán védelmére. A keresztények könnyűszerrel szétverték a hátrahagyott utóvédet, majd győzelmi mámorukban kifosztották és megszégyenítették a várost. A tapasztalt tábornokok, lovagrendek vezetői és helyi fejedelmek óvatosságra intették a keresztes katonákat, hogy ez még csak egy utóvéd volt, nem az igazi sereg – azonban süket fülekre találtak. Az élelmiszer tartalék is a kezükbe jutott, ami nagy mennyiségű gabonát és jelentős méretű állatcsordát jelentett. A város fegyvertelen lakosságát rabszolgasorba kényszerítették.
A szultán Damaszkuszban, a fia pedig Jeruzsálemben emelt védfalakat, megerősítette a védelmet, ugyanis a szultán képesnek tartotta a kereszteseket arra, hogy megostromolják egyik vagy másik várost. Ezenkívül nagy létszámú szeldzsuk csapatot hagyott a Jordán keleti partján, Aljun táján.
A dátum: november 10-e. A keresztesek átkeltek a Jordánon, és a tó keleti oldalán hatoltak be a szeldzsuk területekre 10-15 km mélyen, Shaid-Sad-tól északra. Al-Adil véleménye szerint a keresztesek még mindig közel vannak a Jordánhoz, ezért visszavonta erőit Aliquinig. A szultán számítása bevált. A keresztények nem mertek messze távolodni a Jordántól, ezért észak-keletre fordultak. Al-Adil még mindig nem volt tisztában a keresztesek haditerveivel. Az európaiak a Tibériás tó keleti és északi partját végig fosztogatták kegyetlenséggel lemészárolva az ott élőket. Elérve a Hule-tó partjait, a Jakab leányai hídján keltek át a Jordánon, majd Kafarnaumig menetelve elérték a Tibáriás-tó nyugati partját. Itt pihenőt tartottak, majd visszaindultak Akkonba. Alig két hétbe telt fosztogatva megkerülni a tavat, a pihenővel együtt.
A harmadik akkoni haditanács egy komoly haditettre vállalkozott azzal, hogy elhatározták, megostromolják Tábor várát. Tábor hegy várának hetvenhét tornya volt, 600 méter magasan helyezkedett el, és nagyjából két-háromezer szeldzsuk katona védte. A várat azzal a céllal építették, hogy felügyelje a keresztesek kereskedelmét keleti és északi irányba. Ez a vár sértette a keresztesek érdekeit. A húszezer fős hadoszlop vezetői úgy gondolták, képes lesz bevenni a várat. Csak egy gond volt, amit Raymond de Saint Gilles is szóvá tett, hogy lovassággal nem lehet várat ostromolni. Márpedig a keresztes csapatok legfőbb ütőerője a magyar és az osztrák lovasság volt. Azonban a többség megszavazta az ostrom tervét.
Akkon elhagyása után a keresztesek néhány nap alatt Názáretbe vonultak, és november 16-án érkeztek meg a hegy alá. Itt két napot azzal töltöttek, hogy vízforrást kerestek, amit egy pásztor mutatott meg a lovagoknak a hegytől nem messze lévő Cresson pataknál.
November 30.: egy renegát megmutatott a kereszteseknek egy rejtett hegyi ösvényt, amin felvonultak a vár lábához. A támadás teljes kudarcba fulladt, ugyanis a védők bezárkóztak a várba.
December 3.: megindul az első roham a vár ellen, két oldalról. Az egyik oldalon a magyarok, az osztrákok és a templomosok seregei, másik oldalon a jeruzsálemi király, Guy de Lusignan, Raymond de Saint-Gilles és az ispotályosok. Egy ösvényen a jeruzsálemi király és csapatai feljutottak a vár lábához. Meglepték a váron kívül álló őrszemeket, majd egy véres ütközetben a javukat leölték. Itt esett el a szeldzsuk várnagy is. Akik túlélték a vérfürdőt, a várba menekültek vissza. A többiek a hegyet megmászva a fal tövében megkezdték a vár ostromát a már fent lévő lovagokkal egyetemben. Nem számítottak semmilyen hirtelen mozdulatra a védőktől. Ekkor azonban a védők egy összehangolt kitöréssel a keresztesek nyakába zúdultak, leszorítva őket vissza, egészen a hegy lábáig. Itt véres közelharcot vívtak a szemben álló felek, amiben mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett el. A védők elszántsága végül megtörte Raymond és Guy meglepett kereszteseinek sorait, és azok visszaszorultak a táborukig. Az osztrákok és a magyarok a másik oldalon még heves ellenállást tanúsítottak a kitörő védőkkel szemben, amikor azt látták, hogy a jeruzsálemi király és Saint-Gilles grófja már megkezdte a visszavonulást a tábor felé. Itt már a vezérek java szembesült a nehézséggel, hogy komoly ostromgépekkel semmi esélyük egy hegyi erődítmény bevételére. Az arabok még mindig nem voltak hajlandóak megadni magukat.
Rövid tanácskozás után egy második ostrom mellett döntöttek. December 5-én újabb rohamot indítottak a vár ellen, a köd leple alatt. Már egy ostromlétrát is magukkal vittek. Sikerült felérniük a falakig anélkül, hogy a védők észrevették volna őket. Itt aztán felállították az egyetlen ostromlétrát a Damaszkusz kapuhoz, majd megindították a kapu szekercézését. A létrán felmászva rohamra indult a keresztény gyalogság is. Akik ebben a pillanatban felnéztek az égre, azt hihették, hogy a fejükre esnek a csillagok, ugyanis hirtelen tüzes nyilak hulltak lefele az égből, mert a védők égő naftába mártott nyílzáporral fogadták őket. Egy nyíl eltalálta a létrát nagyjából annak a felénél, majd a létra összeroskadva a rajta lévő keresztesek súlya alatt a földre zuhant. Többen megsérültek vagy meghaltak azáltal, hogy maguk alá temette őket a létra. Azoknak, akiknek sikerült feljutniuk a falakra, nem volt jobb sorsa, ugyanis őket a védők kegyetlenül lemészárolták. A kapukat szekercéző keresztesek legtöbbje elesett a nyílzáporban, akik túlélték, visszahúzódtak egy biztonságosabb helyre. A helyőrség ellentámadást intézett az elcsigázott keresztesek ellen. Itt a véres közelharcban a keresztesek minden erejüket bevetve mészárolták le a szeldzsuk törököket., azonban a derekas helytállás ellenére is visszaszorultak. A legtöbb keresztény halott nyílvesszővel a testében feküdt temetetlenül a vár és a hegy lábánál.
A két sikertelen ostrom után már mindenki belátta, hogy rendes ostromszerek nélkül egy kővárat bevenni nem lehetséges. A tanács általános visszavonulást rendelt el, majd december 11-én újra Akkonban voltak. A gyors és sikertelen ostrom következtében a későbbi krónikások gyávasággal illették a keresztesek vezetőit. Több vita is folyt a haditanácsban, és nem csak a fővezéri cím elnyeréséért, hanem katonai megfontolásokból is, sajnos azonban az ellenzékbe vonuló Raymondnak lett igaza. Nem lehet ostromfegyverek nélkül, csakis lovasságra támaszkodva bevenni egy erődítményt. Bár az ostromok sikertelenek voltak, mégsem végződtek teljes kudarccal, ugyanis a várat később a szultán maga romboltatta le, hogy a keresztesek ne használhassák indokként egy újabb kereszteshadjáratra.
Már Tábor várának ostrománál sem II. András irányította a magyar csapatokat, hanem Dénes tárnokmester (későbbi nevén A(m)pod fia Dénes fontos hadvezér lesz majd a magyar történelem során). Apja A(m)pod, szolnoki ispán volt. 1215-tól kezdve tárnokmester, tehát alig két évvel a keresztes hadjárat előtt kapta meg ezt a tisztséget. András király távollétének oka a Tábor-hegyi csatában egy Közel-Keleten elkapott betegség volt. Egyes történészek szerint megmérgezték, ám ezt nem állíthatjuk biztosan.
A keresztény lovagok egy utolsó kísérletre szánták rá magukat a muzulmánok meggyengítésére. December 15-én a tenger mentén indultak észak felé. Kemény menetelés és folyamatos harcok árán sikerült csak eljutniuk Dél-Libanonig. Ezután tartós havas eső esett. Karácsony előtti estén nagyon kemény vihar szakadt rájuk. A szultán könnyűlovassága is folyamatosan zargatta őket annak érdekében, hogy a keresztes csapatok felhagyjanak az akcióval. Itt ötszáz magyar lovas vállalkozott egy nyaktörő feladatra: megtámadják és megadásra kényszerítik az asszaszinok azon csoportját, akik a dél-libanoni hegyekben bujkáltak. Raymond de Saint Gilles gróf hevesen ellenezte ezt az akciót. Amikor kiderült, hogy idegenvezetőnek egy muszlim rabszolgát fognak használni a lovagok, heves ellenszenvének adott hangot a tervvel kapcsolatban. Ám ekkor sem hallgattak rá. A lovasok elindultak. Nem sok idő telt bele, amikor is megálltak megpihenni egy kis faluban. Egyszer csak a falu melletti sziklák mögül előugrottak az asszaszinok, akik csakis arra a pillanatra vártak, hogy a keresztesek leszálljanak a lovaikról. Sokukat megölték, ám a keresztények a rabszolga által mutatott ösvényen ki tudtak csúszni a kutyaszorítóból. Akik túlélték, tudták, hogy csak idő kérdése, és csöbörből vödörbe kerülnek. Nem is tévedtek. Amint elérték a titkos ösvényt, minden irányból asszaszinok vették körül őket. Tudták, hogy csak egy módon menekülhetnek meg: ha kitörnek. Heves harcok árán át is szakították az egyik ellenséges szárnyat, majd a tábor felé vették az irányt. Hárman élték túl a kitörést. Raymondra, Saint Gilles grófjára ismét nem hallgattak, pedig bölcsebb lett volna, ha szót fogadnak neki. Az ötszázak elesése után a lovagok visszaindultak Akkonba, majd ott II. András király alatt a magyarok útrakeltek.
A magyarok katonai jellegű tapasztalata nem merül ki a szentföldi várrendszer tanulmányozásában, hanem megtanulták a páncélos lovasság és a gyalogság kombinált alkalmazását is. A legkézzelfoghatóbb tárgyak az ereklyék és az az éremegyüttes, ami 32 érmét tartalmaz, a legtöbb érem a Szentföld latin államaiban készült. Ezenkívül II. András a hadjárat közben több ereklyét is felvásárolt. Ezek Szent István első vértanú koponyája, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyája, Boldogságos Tamás apostol és Szent Bertalan jobb kezei, Áron vesszőjéből egy darab, és egy azon hat kancsó közül, amiben Krisztus borrá változtatta a vizet. Mindez hatalmas mennyiségű pénz elherdálását jelentette.
Nem csak a magyarok tértek haza gyorsan a Szentföldről. A legtöbb európai nemes igyekezett hamar teljesíteni keresztes esküjét, ugyanis a kereszteshadjáratok nem voltak olcsók. A hadjárat első felének értékelése nem feltétlenül negatív. A keresztény vezérek óvatos politikája megőrizte a korábbi seregek katonai erejét, hogy az újonnan érkezőkkel megkezdhessék Damietta ostromát. II. András Észak-Palesztinán keresztül vezette át seregét hazafelé, ami megnövelte a szentföldi keresztes államok biztonságát, ráadásul egy igazi uralkodóhoz méltóan azokkal az államokkal, melyeket hazatérése közben érintett, diplomáciai kapcsolatba került, és tárgyalóasztalhoz ült a vezetőikkel. Alapvetően nem András korai távozásán múlott az egyiptomi támadás késése, hanem a rajnai-fríz csapatok kései megérkezésén. Ha megnézzük a hadjáratot, kétféleképpen értékelhetjük Andrást. Az egyik szerint egy beteges, gyenge kezű uralkodó, a másik értelmében viszont diplomatikus, erős uralkodó.
II. Andrást haza érve Magyarországra keserves állapotok fogadták. Ennek ellentmond a Thuróczy-krónika, miszerint csodálatos állapotokat talált otthon. A kincstár majdnem üresen tátongott, és belső viszályok dúlták Magyarországot. András levelében a pápának beszámol a hazai helyzet reménytelenségéről. Amíg András távol volt, az egri érsekre hagyta az országot. Az érsek hevesen ellenezte András belpolitikáját, ezért a hadjárat közben András hívei megölték őt. II. András hazatérése után első dolga volt, hogy rendkívüli adót vetett ki, majd birtokokat adományozva megpróbált minél több nemesurat maga mellé állítani. II. András meggyengült hatalma ellenére a kereszteshadjárat után több hadjáratot is indított Halics ellen, melynek következtében még több pénz folyt el. A királyi vagyon visszaállítása érdekében bérbe adta a vámszedő helyeket, a kamara haszna segítségével rontott az éppen forgalomban lévő pénz minőségén, ami általános felháborodást okozott. A szerviensek, avagy a királyi szolgák félve attól, hogy a birtokaikon uralkodó nemesek rabszolgasorba kényszerítik őket, összefogtak az egyházzal, akinek érdekét sértette a zsidók és izmaeliták térnyerése az országban, és a nemesekkel, akik vagy kevesellték a birtokot, amit kaptak – vagy pedig nem is kaptak. Ez a néprétegeken átívelő összefogás lázadást robbantott ki, aminek következtében a magyar királyt az Aranybulla kiadására kényszerítették 1222-ben. Az Aranybulla lefektette a nemesi jogok alappilléreit, és adómentességet adott a szervienseknek és az egyháznak. Ezenkívül korlátozta a birtokadományokat. (Ennek dacára András tovább folytatta az adományozást.) Ez, és még más indokok vezettek az Aranybulla felülírásához. II. András 1235-ben halt meg, 30 évnyi uralkodás után.
Források:
- Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok. Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft., Szeged, 1995
- Ceccoli, Paolo: Keresztes hadjáratok: kegyetlenség a kereszt nevében. Alexandra kiadó, Pécs, 2001
- Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: az iszlám elleni háború. 1096-1798. Hajja kiadó, Debrecen, 2007
- Hermann Róbert: Magyarország hadtörténete I. Zrínyi kiadó, Budapest, 2017
- Dan Jones: A keresztesek, a szentföldért vívott háborúk története. Kossuth kiadó, Budapest, 2020
- Thuróczy János: A magyarok krónikája. Európa kiadó, Budapest, 1980
- Font Márta: Az Árpád-ház évszázadai. Kossuth kiadó, Budapest, 2019
- Gyapay Gábor: Történelem tankönyv 2. Comenius kiadó, Budapest, 1998
- A versenykiírásban megadott videó
- Tarján M. Tamás: II. András keresztes hadával útra kel a Szentföldre. Rubicon cikk
- Veszprémy László: Egy sikeres magyar kereszteshadjárat: II. András király a szentföldön (1217-1218). Arsmilitaria cikk
- Balogh Tamás: Király a Szentföldön, II. András és a jeruzsálemi királyi cím.
