És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Kezeik között lassan kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtunk erőt a halál.
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Holtunk meddő nem marad;
A tenger örvényei alatt
Nyugtalan, heves fogakkal visszamar
A mélyen megzavart elem.
És nem vesz rajtunk erőt a halál.
És nem vesz rajtunk erőt a halál.
Nem halljuk immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
És nem vesz rajtam erőt a halál.
Repülök az irgalmatlan és süket
Egek között, én árva szörny,
Kit páncél nyom, heges közöny.
Ki mit se kér és mit se vár,
Csak bámul hosszan és puhán;
És nem vesz rajtam erőt a halál.
Sikamló, sűrü pikkelyek
Lepik be sűrün szivemet,
A mélyén édes-jó iszony,
Kitéphetetlen orv szigony,
Mit észrevétlen vert belém
A víz, a víz, s a lassu mély.
És nem vesz rajtam erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Mert lenn a hináros rét lobog,
Alant a kagylók bologok,
Szivük remegve tölti meg
A fénnyel érő sürü csend.
Nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
Hol ég is, víz is egy velem.
És nem vesz rajtunk erőt a halál.
Dylan Thomas / Pilinszky János
Fotó: Pixabay
