Úszóként és magánemberként is régi álmom vált valóra, interjút készíthettem egy olimpiai bajnokkal, Risztov Évával, aki 2012-ben Londonban 10 km-es nyílt vízi versenyszámban nyert aranyérmet. Jelenleg visszavonult a versenyúszástól, de az uszoda világától nem tud elszakadni, mint ahogy azt a következő beszélgetés is tükrözi.

– Mialatt úszod a 10 km-t, mire szoktál gondolni közben?

– Nagyon összetett a kérdés, mert nem mindegy, hogy edzésen vagy versenyen úszom-e a 10 km-t. Mert ha versenyen, akkor semmi másra nem gondolsz, mint arra, hogy azt a távot a legjobb tudásod szerint úszd le. Abszolút ki kell kapcsolni az agyadat és csak arra gondolnod, hogy hol tartasz, mennyi van még. Nyugtatod magadat, hogy nem most kell menni, nem most kell a hajrát elindítani, amikor még csak 6000 méternél jársz, és van még hátra 4000 méter. Tehát egy  nagyon leszűkített látásmódot kell alkalmaznod, pontosan azért, hogy ne zökkentsen ki semmi, ami a verseny alatt ér téged. Az edzések, hát nyilván az egy nagyon nehéz dolog, mert azért edzésen 10000 métert leúszni, annál fájdalmasabb kevés dolog van az életben. Mert az ember nem tudja a gondolatait kordában tartani, és megkérdezi nagyon sokszor, körülbelül a második száznál, hogy miért is csinálja ezt? Úgyhogy ott én mindig a számokkal játszottam és kiszámoltam, hogy mit szeretnék úszni, mi legyen az az idő, amit én szeretnék úszni, azt lebontottam 5000 méterekre, lebontottam 1000 méterekre, lebontottam 500 méterekre és lebontottam 100 méterekre is. Ezáltal minden egyes száz méter után pontosan láttam, hogy azt az időt tartom-e, amit én kitűztem magamnak, és ha az az idő megvolt, akkor megnyugtattam magam, ha nem, akkor nyilván tempót változtattam, és ezáltal gyakorlatilag minden másfél percenként történt valami, és így legalább eltelt az idő.

– Amikor az olimpián beértél a célba, mire gondoltál?

– Azt gondoltam, hogy „Na ugye, megvan!” Mert az ember életében nagyon sok minden történik, ami segíti vagy gátolja az életének a működését. Nagyon sok ember nem hitt bennem, nagyon sok ember azt gondolta, hogy én nem leszek olimpiai bajnok. És amikor beérsz és becsapsz a célba, akkor jön a mondat, hogy „Na ugye, megvan!” Talán az első gondolat ez volt. Illetve a második az, hogy anyukám kint ült a lelátón és azt kiabáltam, hogy „Ugye, anya, láttad?”, mert annál nagyobb dolog, mint amikor egy édesanya, aki az egész karrieredet végigkíséri, ott állhat, mikor te az életed álmát éred el éppen, nincs.

– Szerinted szülői támogatás nélkül is el tudtad volna érni ezt a célt?

– Semmiféleképpen nem. Én azt gondolom, hogy egy siker elérésében a szülői háttérnél nagyobb támogatás nincsen, és hogy a szülő a gyerek karrierjének első szakasza legalább nyolcvan százalékban a szülő és húsz százalékban gyerek érdeme. Pontosan azért, mert a szülőknek kell azt az áldozatot vállalni, hogy elvisz edzésre, hogy megetet, hogy az addigi egész életét fölteszi arra, ami vagy bejön, vagy nem. Úgyhogy én nagyon hálás vagyok a szüleimnek és nagyon örülök, hogy egy ilyen családba születhettem bele, és minden sportoló gyereknek, illetve minden gyereknek azt kívánom, hogy ilyen szülei legyenek, mint amilyenek nekem.

– Az életedben mik voltak azok a dolgok, amikről a legnehezebb volt lemondani?

– Nagyon érdekes a kérdés, mert én nem érzem lemondásnak azt, amit csináltam,  én olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Ha minden nap azt csinálom, ami által olimpiai bajnok lehetek, akkor miért foglalkoztatott volna az, hogy miről maradok le. Egyetlen egy dolog, amivel szembesültem felnőtt koromban, amit nem tudok bepótolni az életemben, az osztálykirándulás. Ez az egy dolog, amit soha nem élhetek át az életemben. Nem tudom, miről maradtam le, fogalmam sincs, soha nem voltam osztálykiránduláson, de nem érzem, hogy bármiben hátrányt szenvedtem volna gyerekként. Én nagyon szerettem azt, amit csináltam, és nekem az sokkal nagyobb örömöt okozott, mint sok-sok gyereknek a tengés-lengés, aki nem tudta, hogy mit csináljon délután. Nekem nagyon jó gyerekkorom volt.

– Volt-e olyan lépés az életedben, amit megváltoztatnál?

– Igazából nem. Hogyha újrakezdeném az életemet, azt is ugyanígy csinálnám, mert minden negatív vagy pozitív hatás, ami ért, azért történt, hogy azzá váljak aki vagyok, az lehessek, aki vagyok, és soha semmit nem bánok meg. Egyébként az életem egyik területén sem gondolom, hogy alapvetően máshogy csinálnék valamit, pontosan azért, mert az ember mindenből tanul. Ezek az élmények és döntések kellettek ahhoz, hogy elérhessem azt, amit szerettem volna.

– Amikor elkezdted az úszást, illetve a karriered során végig volt kutyád?

– Mindig is volt kutyám, és most is van kutyusom, nagyon szeretem a kutyákat. Nálunk családtag, tehát igazából nem kutya, hanem emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl, mint sok család. Nekem nagyon sokat segítettek a karrieremben az állatok, mert ha nagyon nagy kudarc ért, akkor nagyon sok időt töltöttem velük, mert úgy gondoltam, hogy ők aztán megértenek.

– Van-e egy olyan mondatod, amit azoknak a fiataloknak mondanál, akik küzdenek a céljaikért, de nem sikerül nekik, vagy azt érzik, hogy ezt abba kell hagyniuk, vagy feladniuk?

– Én azt gondolom, hogy azt tudnám mindenkinek üzenni, és tényleg nagyon nagy közhely, hogy „soha ne add föl!”. Hogy ha nekem sikerült, akire azt mondták, hogy tehetségtelen, akinek a genetikai adottsága nulla volt a szakemberek szerint, és úgy hét milliárd ember közül egyvalamiben egyszer én tudtam a legjobb lenni, akkor ez bárkinek sikerülhet. És hogy ha én egy olyan példa lehetek, hogy ilyen adottságokkal nekem sikerült, akkor gondolom, hogy ez bárkinek sikerülhet, mert lehetetlen nincsen.

Szerző: Kun Zsófia (8.d)

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét (feladat és a szöveg korrektúrázása)!

Fotó: internet