– És pontosan mit érez, amikor erre gondol? – mikor ezt a kérdést teszi fel valamelyik páciensének (Medúzát leszámítva persze), rendszerint mélyen belenéz az illető szemébe. Sziklaszirti Kisasszony nem kivétel, sőt, az ő esetében még véletlenül sem szabad máshogyan tennie, hiszen a végén még rosszul veszi ki magát, és az a heti egy óra terápiás foglalkozás teljes egészében jelentőségét veszti.

A hölgy sárgászöld íriszei furcsán megvonaglanak a fekete retina körül és a szája széle is meggörbül. Ben elfojt egy sóhajt. Igazán nagyon nehéz olyat mondani neki, ami nem hozza felfokozott érzelmi állapotba.

– Hogy mit gondolok, amikor arra gondolok, hogy rám gondolnak? – kérdez vissza Sziklaszirti Kisasszony és a férfi máris bánja, hogy ez nem ötlött fel benne, mikor a kérdése összes lehetséges átértelmezését előre felírta magának a jegyzettömbbe.

– Ami azt illeti, újabban dühös vagyok – jelenti ki a kisasszony sírós hangon és kipiszkál egy halszálkát kék színű körme alól. – Nem is tudom elmondani, mit akarok tenni azokkal, akik megalkottak olyannak, amilyen vagyok. Nemrég elolvastam egy könyvet a témámban…

– De kisasszony! Hát nem hajtogatom elégszer, hogy az ilyesmi csak még több olaj a tűzre?

– Igen tudom – szipogja Sziklaszirti kisasszony. – Igazából a Garabonciás nyomta a kezembe. Azt mondta, van benne egy roppant mulatságos paragrafus, amit még nekem is feltétlenül el kell olvasnom. Én nem találtam benne semmi vicceset. Ugyanarról szól, mint a többi: az emberek megkívánnak és eszüket vesztik, aztán meg az én hibám, ha felém tartva félúton megfúlnak.

– Erről is sokat beszéltünk…

– Igen, jól tudom. De olyan igazságtalan! – Sós könnyek pottyannak a pikkelyes ölben dédelgetett díszpárnára. – Miért én legyek a bűnbak? Tényleg nem veszik észre, mennyire veszélyesek azok a sziklák? De mégis, a legszörnyűbb, amikor rászánom magam, hogy segítsek nekik és akkor a delírium egyszerre… Huss!… elszáll. Akkor megpillantanak engem. Azt hiszem, valami egészen retteneteset látnak…

Bennek a nyelve hegyén vannak a megfelelő szavak, ám mielőtt bármit is mondhatna, a kakukkos óra megelőzi őt, és a terápia ezzel a végére ér. Igazán elmondaná még a kisasszonynak, hátha azzal enyhít valamicskét a hányattatásain, mely temérdek sorstársa közül különösen az ő lelkét mételyezik. De ebben a pillanatban sokkal jobban tart attól, mi lesz, ha Sziklaszirti kisasszony távoztában összetalálkozik a soron következő pácienssel.

Tisztában van vele, hogy rossz ötlet egymás után fogadni őket, de mit volt mit tenni, tegnap késő este került csak sor a bejelentésre, miszerint a másnapi bukaresti járatot egy órával előrébb hozták.

Sziklaszirti Kisasszony azonban nem alábecsülendő ám. Ben sietős búcsúzkodásából megszimatol valamit, mert hamarosan arcára fagy a hála mosolya.

– Ki jön utánam? – kérdezi, merően nézve kezelőorvosa arcát és ilyenkor ha akarja, ha nem, olyan, mint amilyennek először elmesélték: ellenállhatatlan. Ben majdnem áldozatául esik, de végül erőt vesz magán és egy vállrándítás kíséretében csak ennyit mond:

– Saját magának adna okot még több felindultságra.

Ez megteszi a kellő hatást, mert Sziklaszirti Kisasszony kelletlenül, de belátóan feltápászkodik, majd igazgyöngyben fizet és épp távozna, mikor az ajtó másik oldaláról vitatkozás hangja szűrődik be.

Az egyik a gróf úr, Ben felismeri, a másik pedig…

– Mary azt mondta, elém jön, ha itt végzek – szabadkozik Sziklaszirti Kisasszony.

Ben finoman összecsippenti az orrnyergét és határozottan megnyomja. Talán az egész kimerülhetett volna annyiban, hogy Vlad megsérti az elfele igyekvő Sziklaszirti Kisasszonyt és a legrosszabb forgatókönyv szerint az pityeregve távozik a szállodába, majd elpanaszolja barátnéjának a bánatát. Akkor egyedül a hölgy becsületén esett volna némi könnyen kiküszöbölhető csorba, de így biztos volt benne, hogy végig fogja hallgatni újból a gróf úr füstölgését is. 

Drakula nehezen tette túl magát rajta, ha Véres Mária öcskösnek nevezte. Ben mindig is úgy vélte, az ő esetükben nem kellene, hogy röpke háromszáz év annyit számítson.

Csak tudná, mikor adhatja végre át a stafétát! Nem mintha nem érezte volna feladatát valamennyi közül a legnemesebbnek, de egy idő után még a legállhatatosabbak is belefáradnának, ebben biztos volt.

Talán megemelhetné az óradíját. Akkor hosszabb időközönként jönnének csak. Úgyis közeleg a Halottak Napja és olyankor a rendelője átjáróházzá alakul: kísértetjárás éjjel-nappal!

De ami azt illeti, tisztában van vele: nem lehet olyan szőrősszívű, hogy ilyesmire vetemedne olyan teremtményekkel szemben, melyek létének lényege ekkora súllyal nehezedik rájuk és nehezedett már jóval azelőtt is, hogy ő megkezdte pályafutását. Szükségük van a törődésre, amit nyújtani tud nekik, hiszen traumáik feloldozása még várat magára.

Ezért hát Ben vesz egy mély levegőt, majd követi Sziklaszirti Kisasszonyt a folyosóra, hogy rendet tegyen. 

Szerző: Szabó Sára (Újbudai József Attila Gimnázium, 9. évfolyam) – A mű a külsősök által is látogatott Kreatív írás szakkör “szörny” témakörének feldolgozását követően született.