Elmegyógyintézetben összeszokott önkéntes páciensek közé érkezik egy kisstílű bűnöző, McMurphy, aki felbolygatja az események hétköznapi menetét. Kisebb-nagyobb betekintést enged a többieknek a rácsokon túli világba, és a hétköznapi élet elhagyására, a szokások megtörésére biztatja őket, ellenszegülve a Főnővér teljhatalmának. Végül nem sikerül megszöknie, viszont megalázzák, majd megfosztják egyéniségétől. Ezért Indián nevű barátja megszabadítja a földi világtól, és így a főhős eléri célját, megtapasztalja a szabadság varázsát.

Az intézetben a betegek gondolataik, aggodalmaik sötétségébe fojtva élnek, pedig csak szét kellene húzni a függönyt, hogy beömölhessen a világosság és vele együtt a külvilág szépségei, mielőtt túl késő. Elérhetetlenné válik-e valaha a karnis, rá fognak-e fagyni a gyűrűk?

A páciensek nincsenek annak tudatában, hogy a karnist éppen az teszi elérhetetlenné a számukra, hogy beletörődnek abba, hogy mások ítélete bebörtönözze őket. De mi indít minket arra, hogy mások véleményének alárendeljük magunkat, és belülről kulcsra zárjuk az ajtót? Talán az, hogy mi tűnik korunkban normálisnak? Honnan tudhatjuk, mikor vagyunk önmagunk?

Lehet, hogy csak a saját árnyékunk ismer minket igazán, fekete-fehéren. Kinek a véleménye számít? Vagy mi magunk zárjuk kalitkába magunkat a korrupt társadalom véleményét követve? Mi védhetné meg a sérülékeny embereket a társadalom egészséges szemléletét korrumpáló szokásjogtól és a kialakult hatalmi viszonyoktól?

Mindezek a kérdések a karakterek nézőpontjából kerülnek a felszínre és zavarják meg a nyugalmunkat.

Mi, ahogy a könyvben is megjelenik, olyanok vagyunk, mint az erdő fái. Néhányunk kívülről korhad, többünk belülről. De jogos-e, hogy azok a fák, melyeknek hibáit a kérgük bújtatja, elrabolják a napfényt a hibákkal színezett törzsűektől?

Nem, ez nem mehet így tovább…

Elegendő az, ha az elnyomás nem ütközik a jog betűjébe? Azt jelentené ez, hogy így kevesebb kárt okoz, kevésbé mérgez? Azt hiszem, a jog betűjébe nem ütköző elnyomás két okból károsabb. Egyrészt megfoghatatlanabb, nehezebb ellene védekezni, másrészt az erkölcsi érzék tompításával megágyaz a jogellenes cselekedeteknek.

Nem, az egekbe törő fák árnyékában a rügyekből nem fakadhatnak új levelek, a magvak nem lelhetnek otthont a talaj melegében. Az egekbe törő fák virulnak, míg a többiek a sötétbe kényszerülnek. Elfojtják véleményüket, akaratukat, jogaikat, elnémítják hangjukat, kérdéseiket.

Az élősködők növekedhetnek a tolvajok hátán, irányítva őket, de a tolvajok tetteit el kellene felednünk, csak mert nyomás alatt cselekednek?

Ez nem egy örökzöld erdő boldog története, ahol egyenlőség, testvériség uralkodik, hanem egy ember által irányított, befolyásolt, mesterséges, kopár erdő. Egy mérce, egy gondolat, egy igazság, egy nézőpont és semmi más nem érvényesül.

Tényleg így akarunk élni? Lehet bármely nézőpont olyan fontos, hogy egyedül érvényesnek fogadjuk el?

Elfogadható-e a gondolatrendőrség, és az, hogy a tettek súlyosságát az elkövető személyével mérik?

Azzal szembesülünk, hogy vannak emberek, akik megdermesztik a változást és az életet.

És van olyan ember, aki lázad:

„Azzal együtt megpróbáltam – mondja. – Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?”

 

Szerző: Páricsi-Nagy Rezeda

Fotó: Monovisions