Garamvölgyi Bélával a második emeleti lépcsőfordulóban beszéltünk róla először, hogy szeretnék interjút készíteni vele a sorozatba, és már ott elkezdett beszélni legújabb projektjéről, de a csengő félbeszakította. Néhány nappal később a beszélgetésre laptoppal érkezett, és „hivatalosan” nem is indítottuk el az interjút, egyszerűen csak folytatta a mondatot, és elkezdtünk bolyongani a képeit tartalmazó könyvtárakban.
Napi négy óra alkotói magány
– …a legfrissebb egy 25×30-as sorozat. Címe – még – nincs, de az Extract (Kivonat) folytatása, talán január környékén kezdtem bele, összefoglalása az előzőknek. Maga az “Extract”- sorozat elég komoly mennyiség, 150 példányból áll. Egyébként „Covid-gyanús”.
Műteremben
– Tehát bármennyire furcsán hangzik, de a Covidnak „köszönheted”, hogy elkészült?
– …meg a távoktatásnak. Pestszentlőrincről járok be. BKV-val egy, egy és egy negyed óra egyik irányban, ugyanennyi vissza. A távoktatás során egy átlagos diák háromnegyed nyolc körül kimászott az ágyból, nyolckor beesett az online órára. Én általában négykor kelek, hatkor indulok otthonról. Nyilván, ha nem kellett bejönnöm, akkor ezt a négytől nyolcig tartó időszakot el lehetett tölteni értelmesen is. (Közben folytatódik a diavetítés.) Ezek picike kis képek, 10×18 cm-esek, nagyjából akkorák, mint egy okostelefon kijelzője. Jó méret, mert egy délelőtt meg lehet festeni egy ilyet. A távoktatás idején reggel nyolcra úgy éreztem, hogy aznapra már valami hasznos dolgot tettem.
„A Mester is korán szeretett bejönni, dolgozni és a műteremben lelt növendékét felinvitálta a műtermébe teázni. Ez hihetetlenül tanulságos volt: ott saját képeiről is beszélt. A képi ötlet megfoganásától a kompozíciós problémák megoldásán át a festéstechnikai részletekbe menően mindenről. Szigliget csodáiról, Egryről, a Pannon táj fényeiről” – Garamvölgyi Béla Gerzson Pálról. (gerzsonpal.hu)
– Megmondom őszintén, először azt hittem, elírás, amikor olvastam a méreteket a képeid mellett a közösségi oldalon.
– Az ’extract’ kivonatos közlés, afféle sűrítmény. Egy képnél a monumentalitás és a valóságos méret köszönőviszonyban sincs egymással. Pici méretben is lehet óriási tereket ábrázolni, (haladunk tovább a képekkel) itt van például a Sajkodi-öböl vagy Szigliget és a Badacsony nyúlványai, ezeken a képeken komoly mélységek jelennek meg. Egy kisméretű kép másfajta festészet-formanyelvi problémákat vet fel. Hasonlókat, mint amikor valaki szinopszist ír például egy irodalmi műhöz, vagy egy készülő filmhez. A szinopszis nagyon tömör és lényegre törő műfaj, nincsenek felfejtve benne különféle dramaturgiai viszonyrendszerek, hiányoznak belőle párbeszédek. Ahhoz egy Gabriel García Marqueznek kell lenni, hogy a Száz év magány terjedelmű írást egy lendülettel, tulajdonképpen alvás- és szinopszis nélkül végig tudjon tolni.
Hosszú árnyék – részlet
Festettem nagyméretű képeket is, méterszer méter ötveneseket, meg 70×100-asokat. Egy idő után azt éreztem, hogy a tartalom valahogy kezd eltűnni, és átveszi a helyét az a fajta festői bravúroskodás, amikor nagyon szép felületeket hozok létre, de tartalom szempontjából ezek nem relevánsak. Nyilván ez csak nálam működik így. Úgy gondolom, egy festőnek legyen valamifajta önreflexiója, ismerje fel, ha zsákutcába téved. Én azt találtam ki, hogy fegyelmezem magam, és elkezdtem csökkenteni képeim méretét, jellemzően 2015-től kezdődően.
Időhajtogató
– Miért a Balaton-felvidék a visszatérő téma ezeken a tájképeken?
– Az előbbi elhatározás egybeesett azzal az időponttal, amikor elkezdtem Tihanyba járni egy továbbképzésre, aminek az lett a vége, hogy szakvizsgázott mentortanár lettem, de némelyik előadásra – bevallom őszintén – nem jártam be, inkább bebarangoltam Tihanyt. Négyszer egy-másfél hetet töltöttem el ott, de nem állítom, hogy minden részletét láttam.
Ennek meg az volt az előzménye, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a Gerzson-osztály a Belső-tó partján hagyományosan mindig szeptemberben vett részt egyhónapos művésztelepen. 2015 előtt 30 évig nem jártam Tihanyban. Nem kötött le. Huszonévesen az ember fülig szerelmes, meg egyéb dolgokkal foglalkozik – az, hogy ott van Tihany az összes csodájával, nem érdekli. Készítettem egy-két képet, különösebb meggyőződés nélkül. Nem mondom, hogy vállalhatatlan képek voltak, de hiányzott az a tűz, amit el lehet ilyenkor várni. Egyszer véletlenül felrúgtam a festékes tégelyt, és az ultramarinkék festék kiömlött a sziklára. Fölitattam, aztán elmentem máshova dolgozni. Amikor három évtizeddel később kiszöktem az előadásokról, és felmásztam az Arany-házhoz, meglepve vettem észre, hogy még mindig ott van.
– Ott van a kék folt?
– Ott van a kék folt… Valahogy „össze lehetett csippenteni az időt”, mint a papírlap két szélét, és összeértek a dolgok. Azt mondtam, hogy ez egy kegyelmi pillanat. Teljesen más szemmel kezdtem el nézni Tihanyt. Természetesen fényképezőgépet is vittem magammal, onnantól kezdve úgy jártam a régi ösvényeket, hogy pótoljam azt, amit huszonévesen elmulasztottam.
Eleve úgy fényképeztem, hogy kerestem a témákat, a képi ötleteket. Ebből keletkezett a Tihanykák a maga nyolcvanvalahány képével. A Tihanykák szerepelnek az Extractban is. Egyszer csak felfedeztem magamnak Szigligetet, ahol szintén voltam annak idején. Ott a mesteremnek, Gerzsonnak van Rókarántón háza. Ha már ott voltam a gólyatáborban a nyáron, megnéztem Dörgicsét. Volt egy-két szerencsés pillanat, amikor a Hosszú árnyékok című képek születtek.
– Jelenleg a kedvenceim.
Hosszú árnyék (25×30 cm, olaj-vászon)
– Amikor ezeket a képeket festem, akkor tulajdonképpen „nyár van”, odakint lehet bármilyen fagyos idő. Tihanynak van egy szerencsére kevéssé ismert szeglete. A Füred felőli oldala belakott és ismerős, de a földnyelvnek a nyugati oldala…
– …Örvényes felé…
– …az örvényesi rész, igen. Fönn voltam a kilátón, és az egyik este volt egy érdekes pillanat, egy kis pont mozgott a vízen, de nagyon komoly sodorvonalat húzott maga után. Ment haza a horgász. Leírhatatlan dolog, hogy az ember fönn van a hegytetőn, körül öleli a csend, tökéletes pillanat, mert megy le a nap, a víz úgy viselkedik, mint egy tükör, és ebben a tükörben egy ember húzza magával a sodor- vagy sorsvonalát. Gyönyörű részlet.
Ötletek, feltérképezések eredményei a képeim. Tihanynál például megcsináltam azt, hogy – virtuálisan – megépítettem a 3D-s modelljét. A fényképezőgép, a különféle képmódosító szoftverek és a 3D tervezés, a low poligon technológia abszolút beépülnek ebbe a festői módszerbe. Sok barátom mondta, hogy „ez nem igazi festészet, Béla! Az az igaz festészet, amikor kimégy a tájba, leszúrod az állványt és ott plein air festesz.” Ez a 19. században nagyon kiválóan működhetett, de akkor azt kérdezem, hogy van Eyck mit szólt volna egy működő camera obscurához, vagy Vermeer, akiről tudjuk, hogy használta is. Akkor az sem igazi festészet? Ne menjünk ebbe nagyon bele, majd eldönti az idő. Szerintem, ha valami időutazás során átcsempésznénk ide Leonardót, akkor lehet, hogy húzogatná a száját, de utána azonnal hazarohanna, és kipróbálná a Photoshopot, hogy mit tud vele csinálni. Nagy valószínűséggel, valami zseniálissal jönne elő. Aki festő létére kihagyja ezeket a lehetőségeket, az analóg marad egy digitális korszakban és elutasít egy izgalmas és kiváló lehetőséget. Az inspiráció váratlan forrásokból is eredhet.
Rögtönzött művészettörténet (intermezzo)
– Egy régi, afféle városi legenda-szerű történet alapján például Picasso kubista korszaka nagyjából úgy született meg, hogy csent. Zseninél nem úgy fogalmazunk, hogy lop, azt mondjuk: inspirálódott. Picassónak a rózsaszín, a kék, meg egyéb korszakai után már volt neve a művészvilágban, odafigyeltek rá. Közben éhezett. A Picasso-film ilyen szempontból teljesen reális.
Történt, hogy egyik délután bekopogott hozzá Braque, akivel jó barátok voltak. Hozott magával egy festményt: „Pablo, figyelj ide! Nézd meg ezt a képet, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó!” „Tedd ki!” Kirakták az állványra, és amikor Picasso meglátta, azonnal tudta, hogy olyan eszementül jó képi ötlet, hogy ezt el kell lopni. Ezt a Braque nem tudja megfesteni. Eljátszotta a nagyon komoly műértőt – ez egy játszma volt. Hümmögött, közel ment, hátralépett, összehúzott szemmel nézte, fejjel lefelé fordította, ciccegett is egy kicsit, ettől a Braque teljesen beparázott, és már alig várta, hogy mondjon valamit. Aki egyszer csak kibökte, hogy: „Nem is rossz… csak azt nem értem, mit csinál ott az a három mókus?” Ettől Braque teljesen padlót fogott, valami köszönömfélét dadogott, hazavitte a képet, s otthon egy hétig azon gondolkozott, hogy „milyen mókusok”?
Közben Picasso, alig hogy Braque kitette a lábát, azonnal megfestette az Avignoni kisasszonyokat, botrány lett belőle, a botrány az publicity, és sokan azon siránkoztak, hogy Picassónak a zsenije tönkrement, mert nekiállt ezeknek a „beforgatom-képeknek”, ugyanakkor megcsinálta a művészettörténetet. Braque-ról nem nagyon beszélnek ma már, pedig fontos festő volt.
Itt van most a kiállítás Cézanne-tól Malevicsig címmel. Cézanne-t annak idején a párizsi Szépművészeti Akadémia azzal tanácsolta el, hogy nagyon sötét, depresszív festményeket készít, meg hogy nem tud rajzolni. Ha a 19. századi felfogást nézzük, akkor tényleg sötét, tényleg depressziós és csakugyan akadtak rajzi gondjai. Belátta, hogy ez egy részképesség-hiány – ezért kitalálta magának a többnézőpontú ábrázolást. Ami – ugye – a kubizmus előszobája volt.
Tehát roppant érdekes attitűdök, stratégiák és véletlenek vezetnek oda, hogy mikor és miért születik egy műalkotás.
– Mikor és miért születik egy Garamvölgyi?
– (Folytatódik a képek nézegetése.) Nekem a tájélmény fontos. A festői szószátyárkodást egy ideje mindenképpen el akarom kerülni. Ennél a sorozatnál reneszánsz szellemiségre hajaz a dolog, a linea e colore (vonalak és színek) látásmódra. Minden képem a kompozíció felrajzolásával kezdődik. Ott nem lehet hibázni, akkor sem, ha a kalligrafikusan megrajzolt vonalak később feloldódnak vagy a festék alól éppen csak felsejlenek. A táj megértése nem a formai elemek megfigyelésénél fejeződik be. Talált elemekből építkezem: fák, bokrok, felhőárnyékok, beharapások a hegy sziluettjén, amik aztán absztrakt jellegű kompozíciókban jelennek meg. Tulajdonképpen egyfajta improvizációk, a színek is átalakulnak, a kifejezés érdekében sokszor erősen fauves színállásokat alkalmazok.
– Nem lehet nem észrevenni bizonyos közös jegyeket: a felső, sokszor a címben is jelzett „madárnézetet” vagy a drón perspektívát. Emellett hiányoznak a civilizáció jelei, legfeljebb egy a tájat kettészelő út formájában köszönnek csak vissza, nincsenek a képeken alakok, emberek.
– A madár perspektíva a világtáj problematikához kötődik. Itt megint csak a technikai eszközökhöz fogunk visszaérni. A világtáj – a német úgy fogalmaz, hogy Weltlandschaft –, a kozmikus táj egy olyan tájábrázolás, ahol a tájképi elemek különböző földrajzi helyeken léteznek, de úgy, abban a szituációban, ahogy a képen látod: nincsenek.
Ahhoz, hogy ezek a festmények „működjenek”, az ábrázolt tájakat végig kell járni. Amíg a drónok elérhetővé nem váltak, tulajdonképpen semmi más lehetőségünk nem volt, mint repülőre ülni vagy sárkányrepülőre. Annak idején sokat repültem.
Madárlátta III. (14×24 cm olaj-vászon)
Technológia és művészet
– Te is vezetted a sárkányrepülőt?
– Nem, utas voltam, akit ki lehet dobni, ha nem viselkedik rendesen. Na mármost, érdekes adalék lehet, hogy a 3D modellező alkalmazások képesek topográfiai információkat is beolvasni és megjeleníteni. Tehát, hogyha te a Google Earth-ből be tudsz importálni adatokat, akkor képes vagy függőleges irányban is kihúzni ezeket és attól kezdve úgy forgatod, ahogy akarod. Ha ismered a napjárást, ha tudod azt, hogy bizonyos részformákat a természetben hogyan lehet megfesteni, akkor adva van minden, hogy…
– …létrehozz egy tájat.
– Pontosan, és ha ebbe még belevesszük a montázsolást is, akkor a teremtő képzelet szab határt annak, hogy mit tudsz velük kezdeni.
Az, hogy miért nincsenek ezeken a képeken emberek, nagyon régen foglalkoztat. Ha néhány száz, vagy ezer évvel visszapörgetnénk az időt, maga a táj is más lenne, nincs semmi, ami „állandó”, az ember semmiképp sem tekinthető annak.
Én arra a tihanyi sziklára kiborítottam a festéket, és harminc év után „összeért az idő”. Ez a harminc év a szikla „életében” érzékelhetetlenül rövid korszak. Semmi. Villanások vagyunk. Akkor mire érdemes koncentrálni?
A figurális kép másfajta problémákat kínál, festettem korábban olyanokat is. Most éppen Vietnamban van kint az a pár kép, amit mondjuk úgy, hogy a „hipernaturalista” korszakomban festettem. A feleségem története vagy A fiam története, ami kint volt az Andrássy úton kétméteres méretben. Döbbenetes volt a hatása, tehát ami piciben jó, az elbírja a nagyítást, ami nagyban jó, és elkezdik kicsinyíteni, nem biztos, hogy működőképes lesz. Az emberek a tájképfestészetben léptékesítő figurák. Brueghel vagy Dürer világtáj képein mindig ott vannak a figurák vagy a fák, hogy a néző tudja valamihez mérni például a hegyeket.
Magánmitológia
– Ha már megint előjött a folt: van olyan, hogy Garamvölgyi kék? Felhasználtad az időjárás viszontagságai által „kikevert” kéket? Vagy ez már túlgondolása a történetnek?
–Akkoriban nem kevertem a festékeket egymással, hanem ami a tubusból kijött, azt kentem fel a vászonra. Mai szemmel „vad” képek voltak, de meg kellett őket csinálnom ahhoz, hogy most tudjak egy ilyen letisztultabb dologgal foglalkozni. Nincs olyan, hogy Garamvölgyi kék. Nincs olyan, hogy Garamvölgyi stílus, mert az folyamatosan változik.
Van egy magyar festő, bizonyos Vaszary János, akit fiatal koromban nem kedveltem, mert nehéz volt bármelyik stílusirányzathoz kapcsolnom. Ma már másképp látom. Sokan ezt úgy fordítják le, hogy nincs egyéni stílusa, afféle kaméleon. Én pedig azt mondom, hogy folyamatosan bővítette festészeti eszköz- és kifejezéstárát.
Ahhoz, hogy árnyaltan, artikuláltan fejezzük ki magunkat, nem elég egy 300 szavas szókincs. Egy festőnél ugyanez a helyzet. Ha valaki egy látványprobléma megoldására mindenáron ugyanazokat a módszereket akarja erőltetni és alkalmazni, akkor előbb-utóbb kimeríti eszköztárát és unalmassá válik. Ilyenkor két lehetőség van: vagy valami teljesen más irányt vesz, elkezd kísérletezni vagy beletörődik, és csinálja a százegyedik „hűdeegyforma” képet. Ami mondjuk műkereskedelem szempontjából nem biztos, hogy rossz, mert könnyen beazonosítható még aláírás nélkül is, viszont hála istennek nem kényszerülök arra, hogy eladásra gyártsak képeket.
– Az átlagember, a fotós iskola diákja, illetve egy profi fotós – amivel azonos szinten lehet e tekintetben egy képzőművész – látásmódja közötti különbségről feltettél egy idézetet nemrég a közösségi oldalra. Az idézett vizsgálat szerint az átlagember 212, a fotóstanonc 445, a profi pedig 1197 pontot vett szemügyre egy portrén. Másként érzékeled a világot?
Motívum III. (14×24 cm olaj-vászon)
– Hardveresen alapvetően ugyanúgy. A szoftver az, ami érdekes. Gondold végig, hogy egy 14 éves gyerek bekerül a Kisképzőbe, akkor onnantól kezdve van hetente tíz rajzórája, meg tíz olyan órája, amit a szakmájával tölt. Nekem legalábbis ennyi volt annak idején. És ez megy négy éven keresztül. Utána felveszik a Képzőművészeti Egyetemre, és akkor naponta van négy rajzórája és szombaton annyi, amennyit csak akar. Egy héten húsz órát tölt a műteremben. Az egyetemre öt évig jártam. Ha heti tíz órát veszünk átlagnak, kilenc éven keresztül… micsoda iszonyatos idő- és munka van mögötte! Ebben nem az az érdekes, hogy mennyi időt töltesz el rajzolással, hanem az, hogy a rajzolás meg a festészet hogyan módosítja a szemléletedet.
Egy ripacs színész hogy mondja el a Gondolatok a könyvtárban című verset?
Végig ordítja. Mert neki az jön le, hogy itt iszonyatos indulatok működnek. Hallgasd meg, hogy Latinovits hogy mondja el, és akkor tegyük még hozzá, hogy mielőtt elmondta, rajzos jegyzeteket, szinte kottákat készített magának. Tehát Latinovits „artikulált”, a mondanivalóját a helyes, hiteles hangsúlyokkal, megfelelőképp súlyozva adta elő.
A sok-sok gyakorlás ugyanezt a cél szolgálja. Én nem mondom azt, hogy másképp látok, mint mások, én „artikulálva nézek”. Miután ezzel foglalkozom, és tudom, hogyan viselkedik a vásznon az olajfesték, ott van a „kép megcsinálásnak” a kérdése is.
Hegyoldal (30×50 cm olaj-farost)
A műelemzés egy másik szakma, egy művész az esetek túlnyomó többségében meglehetősen szubjektíven és strukturáltalanul elemez képet, mert nincsenek meg azok az objektív kapaszkodói, amikhez viszonyulni tudna.
Egy tanárnál a kapaszkodók metodikai kérdések, tehát megvannak. Pontosan tudja, hogy mielőtt a tartalmi rétegekről kezdünk el beszélni, nem árt lajstromba venni a formai rétegeket. A cél egyfajta vizuális műveltség elérése. A műveltség nem csak a festészet, szobrászat, design területéről jöhet össze, hanem itt lehet bekapcsolni az irodalmat, egyéb területeket.
Garamvölgyi Béla a „Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végzett” 1978-ban, „mestere: Gerzson Pál. Több alkalommal vett részt a kecskeméti Nemzetközi Tűzzománc-művészeti Alkotótelep munkájában. 1988-90 között a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának ösztöndíjasaként a Magyar Képzőművészeti Főiskola Murális Műhelyének tanársegédje, Segesdy György irányításával. 1990-től a XVIII. kerületi Benedek E. Általános Iskolában rajzot tanít, és itt hozta létre az Iskola Galériát. Óraadóként művészeti rajz- festést, szín- és anyagtant, valamint művészeti anatómiát oktat a Győri Balett Művészeti Szakközépiskolában. 1995-től a szarvasi Brunszvik Teréz Óvónőképző Főiskola vizuális nevelési tanszékének adjunktusa, majd tanszékvezető docense. Nevéhez fűződik a Tanszék akkreditálásának előkészítése. 1998-tól a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium vezető tanára, az Art-Őr csoport tagja. Munkáinak témája időről időre változik, korai művei absztrakt alkotások; készített emlékműterveket, feldolgozott bibliai, újszövetségi és mitológiai témákat is. Napjainkban ezredvégi tájképeket fest.” (artportal.hu) A XVIII. kerületi Művészeti Egyesület (X8ME) elnöke.
Szerző: Földvári István
Fotók: Katona Márta, Varga László, Garamvölgyi Béla
