Litkai Gergely Karinthy-gyűrűs humoristával, az édesapámmal beszélgettem. Születésem óta ismerem, de pár kérdést azóta sem tettem fel neki. Ezek közül pótoltam most néhányat.

– Mindig is humorista akart lenni?

– Magázódni fogunk?

– Igen, ez egy interjú.

– Értem. Nyolcadikos korom óta jogász szerettem volna lenni, ami meg is valósult, de végül úgy hozta az élet, hogy a kedvenc hobbim, a humor lett a hivatásom. Döntenem kellett egy sikeres ügyvédi iroda és egy akkor induló, senki által sem ismert tévé között, azt hiszem egyértelmű, hogyan határoztam.

– Hány éves volt, amikor elérte az első sikereit?

– Gimnáziumban már felléptem rendszeresen Földessy Margit Színjátékországában a gálaműsorokon mint műsorvezető, illetve már felolvastam pár írásomat. Akkor tapsoltak meg először azért, mert valami humorosat csináltam a színpadon. Az első hivatalos elismerést a Magyar Rádió által szervezett Előttünk a XXI. század tehetségkutatón értem el, amit megnyertem.

– A környezetemben mindenki azt mondja nekem, hogy ha nem tanulok, nem lesz belőlem senki. Mit gondol erről?

– Bár én is a környezete része vagyok, azért ezt nem pont így mondanám. Ha valakinek van rá lehetősége, adottsága, tehetsége, hogy tanuljon és ezzel hasznosabb tagja legyen a társadalomnak, értelmesebb, jelentőségteljesebb életet éljen, ezzel tartozik magának és társadalomnak is. Szerintem nem jó döntés lemondani arról, hogy tanuljunk, és így otthonosabban érezzük magunkat a világban. Mondhatni luxus akkor, amikor nagyon sok tudásra, kitartásra és együttműködési képességre lesz szükség ahhoz, hogy átvészeljük ezt a századot. Főleg ti. Mármint Önök.

– Milyen nehézségekkel szembesült a pályafutása során?

– Nehezen mondtam nemet, ezért elég sok olyasmit is csinálnom kellett, amit nem szerettem, vagy nem vagyok rá büszke. A hazai humorban azonban annyira kevés a lehetőség, hogy úgy gondoltam, minden adódó alkalmat megragadok arra, hogy fejlődjek, tanuljak, valamilyen új oldalát ismerjem meg a műfajnak. Illetve meglegyen a nappaliban a szekrénysor.

– Amikor a színpadon áll, milyen érzések kavarognak a fejében?

– Kavargás nem szokott lenni, ha fáradt vagyok, akkor általában arra gondolok, hogy mi az a szó, ami nemsokára jön és eszembe kellene, hogy jusson. Ha improvizálok, akkor pedig az elhangzó mondat utáni mondatra. Egyébként a leggyakrabban arra, hogy milyen jó ezt csinálni, vagy ha éppen nem jó, akkor arra, hogyan csináljam jobban a következő mondattól, vagy végső esetben a szünet után.

– A pandémia alatt milyen változások érték a Dumaszínházat és Önt?

– Egy humoristának tragikus a home office, az online fellépések alaposan kikészítettek és kikészítenek, óriási koncentrációt igényel otthon a nappaliban egy monitornak elmondani egy fél órás anyagot, vagy esetleg kétszer 45 percet egy szünettel. A szünet volt a legrosszabb, Teamsen hallgattam, ahogy arról beszélgetnek, hogy mennyi ideig tart még a szünet. A Dumaszínház digitalizálódott, elindult a DumaTV, sok videót forgattunk, egészen spártai körülmények között és próbáltunk túlélni. Ami egyelőre úgy tűnik, sikerült.

– Folytatná a munkáját, ha egy forintot sem kapna érte?

– Igen, sőt most is elég sokszor nem kapok érte egy forintot sem. Sőt, ha nem dolgozom, gyakran akkor is a munkámat végzem. Mókázom. Mórikálom magam. Ötletelek olyan dolgokra, amik sosem kerülnek színpadra, csak szórakoztató gondolkodni rajtuk. Igazából az életem a humor.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik előadóművészek szeretnének lenni?

– A hivatást kell szeretni, nem a pénzt, a hírességet vagy bármit, ami ezzel jár. Valójában arra vagyunk csak hatással, hogy mi hogyan végezzük ezt el. Ha ők is így állnak hozzá, sokkal valószínűbb, hogy sikeresek lesznek. Vagy ami ennél sokkal fontosabb: jó előadóművészek.

Szerző: Litkai Tamara (9.d)

Fotó forrása: Wikipédia