Argalász Attila szakpszichológus és kommunikációs tréner tréningeknek nevezett foglalkozások keretében segít az embereknek elsajátítani egy békés és célravezető kommunikációs formát. Beszélgetésünk elején felajánlotta, hogy tegeződjünk.

– Pontosan mit takar az, hogy tréner vagy? Milyen a munkád mentálhigiénés oktatóként?

– A tréneri munka egy olyan szerep, illetve feladatkör, ahol felnőtteket képzünk a tréning módszertanát alkalmazva. Amikor a tréning módszertanát alkalmazó oktatásról beszélünk, akkor tudni kell, hogy a tanulók ebben az esetben nem egy előadást hallanak, nem iskolához hasonló kereteken belül sajátítják el a tudásanyagot, hanem úgynevezett sajátélményű tanulással tehetik ezt meg. Ez azt jelenti, hogy vannak témák, mint mondjuk a „hatékony kommunikáció”, melynek bemutatom az elméleti részét, ennyiben az iskolákra ütve, de a tréning legalább nyolcvan százalékában a játékos, gyakorlatias tanulás van előnyben. Rengeteg interaktív játéklehetőség van, melynek segítségével könnyen sajátunkká tehetjük a korábban alapjaiban bemutatott ismereteket, módszereket. Vegyünk például egy egyszerű labdás csapatjátékot. Ebben semmi érdekes nincsen első ránézésre. De a játék végén, visszatekintve, újra feldolgozva a történteket, egy csomó olyan dolgot lehet átbeszélni, amit a labdás feladat magába foglal, és ebből kiderül, hogyan tudtak együttműködni a résztvevők, a játék közben hogyan kommunikáltak egymással, és ez segítette vagy gátolta őket a közös játékban, vagy voltak-e konfliktusok közben, ha voltak, hogyan kezelték őket, és így tovább. Tehát milliónyi szempontból meg tudunk közelíteni akár egy egyszerűnek tűnő eseményt is, a következtetésekből pedig aztán sokat lehet tanulni. A játékon túl a jelenlévők személyes tapasztalataikat is sokszor megosztják, és ezekkel kapcsolatban is beszélgetünk egy-egy tréningalkalom során. Így konkrétabb személyes segítséget is tudunk nyújtani egymásnak. Szóval ez a trénerség: felnőtt csoportokat segítünk a fejlődésben sajátélményű tanítás formájában.

– Mi indított el a tréneri pályán? Mikor találkoztál a módszerrel először?

 – Először katonai főiskolás koromban találkoztam a tréningekhez hasonló foglalkozással egy önismereti program keretében. Tetszett a foglalkozás: az, hogy interaktív volt, és nemcsak ültünk és hallgattunk, hanem kíváncsiak voltak a véleményünkre és a saját elképzeléseinkre. Megfogott benne, hogy eltért a megszokott rendszertől.

Aztán később, mikor pszichológusnak tanultam, már több ilyen tréningen vettem részt az egyetem programjain belül, valamint egy önismereti tanulócsoport tagja is voltam, melyet szintén egy szakpszichológus tréner vezetett. Megszerettem a műfajt, magával ragadtak a módszerei, kötetlensége, és az, hogy az ilyen alkalmakat egymásra hangolódva és a megszokottnál jóval oldottabb hangulatban tudtuk tölteni. Az is tetszett, hogy lehetőséget adtak arra, hogy egymástól is tanuljunk, kommunikáljunk, beszélgessünk különböző témákban. Szerintem akkor jó egy tréning, ha a résztvevők nemcsak a trénertől, hanem egymástól is tanulnak, sőt az még jobbá teszi, ha a tréner is tanul a résztvevőktől – mert tanulhat ő is. Tehát idővel, ahogy bővültek a tapasztalataim, rájöttem, hogy szívesen foglalkoznék ezzel.

Ezek után egy ideig hivatásos katona voltam, amikor eljött egy pont, és eldöntöttem, hogy tréner szeretnék lenni. Aztán úgy hozta a sors, hogy kaptam egy felkérést, hogy ha van szabadidőm, tarthatnék egy tréninget. Egyik pillanatról a másikra így lett belőlem tréner, sorban kaptam a felkéréseket; mint a népmesék, úgy terjedt szájról szájra a hírem. Elég munkám lett, így bátran otthagytam a katonaságot és elindultam a tréneri úton.

– Hogyan néz ki egy napod? A tréner-munka nemcsak az a nyolc-tizenkét óra, a foglalkozások ideje (szünetekkel együtt), hanem készülni is kell egy-egy alkalomra, igaz? Ezt hogyan zajlik?

 – A legegyszerűbb lehetőség az, hogy tudom előre a tréningjeim témáit, és vagy otthon megvan minden, ami kell hozzá, vagy a tréningcégektől, akiknek dolgozom, megkapom a foglalkozásokhoz szükséges anyagokat. Ezeket átnézem, igazítok rajtuk, illetve ha valami hiányzik, pótlom, és ezek alapján készülök fel. A bonyolultabb az, mikor a megrendelő, például egy cég vezetője nem tudja, hogy pontosan milyen tréninget szeretne, és akkor mi ezt megbeszéljük (hogy miért szeretne tréninget, mi a célja vele). Kitaláljuk a tréning tematikáját, amit egyeztetünk a megrendelővel, valamint lehetőség szerint beszélünk a tréning leendő résztvevőivel is, hogy ők mit szeretnének, illetve mit nem szeretnének a tréningen, mert mondjuk, esetleg rossz élményeik vannak bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és így még inkább testre tudjuk szabni a foglalkozásokat. Tehát így néznek ki a készülős napjaim.

Viszont itt jön egy csavar: a rengeteg szervezés és tervezés ellenére megesik, hogy egy-egy ilyen alkalomkor váratlan fordulatok, új témák jelentkeznek. Abban hiszek, hogy a dolgok mindig ott történnek a tréningen, és ha ott valami más, nem tervezett dolog is előkerül, akkor egy jó trénernek azzal is kell tudnia foglalkozni. Szóval az is elképzelhető, hogy a készüléssel töltött napok ellenére valami egészen más sül ki a tréningből, mint amit terveztünk.

– Mi a munkádnak az a része, amit a legjobban szeretsz, illetve mi az, amit a legkevésbé?

– Amit nagyon szeretek, az a tréningtartás, tréningvezetés, tehát az „igazi tréneri munka”. Ebben is azt szeretem a legjobban, amikor a tréningrésztvevők élvezik a foglalkozást, beleélik magukat a játékokba, helyzetekbe, és azt látom a szemükön, hogy „hűha, ez fontos, ami itt történik”, és tudom, hogy amit itt tanulnak, azt majd tudják hasznosítani, tudnak majd vele mit kezdeni. Az is nagyon jólesik, amikor pozitív visszajelzéseket kapunk, például: „nem gondoltam volna, hogy ez a tréning bármit is érni fog, de most, hogy itt vagyok, a tréning vége felé úgy érzem, hogy ez sokat adott nekem”, illetve amikor valaki meséli, hogy a tanult módszerek hogyan segítettek neki problémák megoldásában.

Amit kevésbé szeretek, az az, amikor olyan szigorú szabályokat, kereteket akarnak betartatni velem, amiről úgy érzem, hogy csökkenti a szakmai hatékonyságot, és értelmetlennek látom őket. Volt például egy olyan tréning, ahol végig rögzítették a hangot. Egy tréning azonban akkor működik jól, ha a résztvevők végig komfortosan, biztonságban érzik magukat, a foglalkozás egészére titoktartás érvényes. És bár aláírják a papírt, miszerint, a felvételt csak hivatalos okokból hivatali emberek hallgathatják, de mégis ez egy olyan helyzetet teremt, hogy sok ember nem nyílik meg, úgy gondolja, hogy ha veszik a hangot, ő nem szeretne komolyan részt venni ezen a foglalkozáson. Ezt én valahol meg is értem, mert valószínűleg engem is zavarna, ha én ülnék ott a helyükben, és ez nekem sem jó trénerként, mert úgy érzem, hogy ilyenkor nem történik meg az a sok jó dolog, ami egyébként meg szokott történni az ilyen alkalmakkor rendes körülmények között. Szóval ez az, amit nem szeretek, de ilyen esetek szerencsére nagyon ritkán fordulnak elő. Ha számokban akarom kifejezni magam, akkor az esetek kilencvenkilenc százalékában nagyon élvezem a munkámat, és csak egy százaléka hasonló az előzőekhez.

Bodor Emma (8. d)

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét (feladat és a szöveg korrektúrázása)!

Fotó: Pixabay