Interjú Berg Judit mesekönyv-íróval

– Mi ihlette az első könyvedet?

– Az első könyvemet, a Hisztimeséket azért találtam ki, mert az első gyerekem, Lilla, elviselhetetlenül hisztis gyerek volt. Gyakorlatilag a mindennapi működésünk sem volt biztosítva, mert ha azt mondtam, hogy menjünk reggelizni, akkor ordított, hogy nem akarok reggelizni; ha azt mondtam, hogy szálljunk fel a buszra, akkor üvöltött, hogy nem akarok felszállni a buszra, ha azt mondtam, hogy leszállunk a buszról, akkor azt ordította, hogy nem akarok leszállni. Folyamatosan ment a balhé. Akármit csináltam, nem segített. Ha kedves voltam, ha kértem, ha szigorú voltam, ha könyörögtem, semmi nem segített. Viszont amikor elkezdtem neki ezekben a hisztihelyzetekben mesélni, akkor lenyugodott. A mesék, amiket kitaláltam neki egy kislányról, aki nem akart felöltözni, nem akart reggelizni, nem akart hazamenni a játszótérről… nos ezek a mesék pont olyan helyzetben levő gyerekekről szóltak, mint amilyen ő volt. Ezek valahogy segítettek neki lecsillapodni, és akkor nem őrjöngött, hanem a mesét hallgatta. Tulajdonképpen ez a története az első kötetnek, aztán ebből állt össze a Hisztimesék.

– És úgy általánosságban a könyveid mi alapján íródnak? Mi az, ami ihletet ad az íráshoz?

– Én egyfelől iszonyúan szeretek történeteket kitalálni, másrészt nagyon szeretem a környezetemben levő gyerekeket szórakoztatni, meg saját magamat szórakoztatni. Illetve elgondolom, hogy na majd ezt a könyvet elolvassák… olyankor arra gondolok, hogy szeretném az olvasókat is szórakoztatni, és akkor kigondolok olyan témákat, olyan történeteket, olyan kalandokat, amik szerintem izgalmasak, mulatságosak és van értelmük. Tehát egy kicsit magamnak is szól a dolog, mert én ettől jól érzem magam, és közben meg az olvasóknak is. Ugye régebben meg a gyerekeimnek is; nagyon szerettem nekik mesélni.

– Múlt hét hétfőn voltam egy beszélgetésen Gimesi Dórával, nem tudom, ismered-e.

– Persze, nagyon jóban vagyunk.

– Ő úgy válaszolt a hogy néz ki egy író napja kérdésre, hogy eleve két lehetőség van: van tehetséges és tehetségtelen nap. Neked hogy néz ki egy napod?

– Annyiban egyetértek Dórival, hogy vannak olyan napok, amikor az ember akkor sem tud írni, amikor akar. Mondjuk éppen ráérek, minden körülmény adott, csak nincs a fejemben két épkézláb gondolat. Ilyen van. Aztán vannak olyan napok is, amikor nagyon-nagyon szeretnék írni, és tudom is, hogy mit, és érzem a lendületet, de például el kell mennem egy vidéki író-olvasó találkozóra; vagy beteg lesz valamelyik gyerekem; vagy van annyi egyéb intéznivaló, hogy képtelenség normálisan időt szakítani az írásra. Ez elég gyakran előfordul, tulajdonképpen tipikusnak is mondható. Ez nagyon-nagyon sok belső feszültséget kelt, legalább annyit, mint amikor ráérek, és nem tudok írni. Mind a kettő tulajdonképpen rossz írónapnak számít. És aztán van az a szerencsés, boldogító, csodálatos állapot, amikor idő is van, meg gondolat is, és én olyankor szeretem azt, hogy reggel egy picit kiszellőztetem a fejem, mondjuk sétálok egyet a kutyával, vagy tornázom, vagy úszom, tehát van valami kis mozgás meg levegőzés reggel, és akkor utána, délelőtt nagy lendülettel írok. Általában délutánra hazajönnek a gyerekeim, meg főzni kell, szóval előbb-utóbb az író állapotból átmegyek családanya üzemmódba. Amikor itthon vannak a gyerekek, akkor például nem nagyon tudok írni.

– Szerinted, ha valaki szeretne elkezdeni írni, akkor azt hogyan tegye meg, mik lennének az első lépések hozzá?

– Sok apróságot, sok kis dolgot kell tenni azért, hogy valaki elkezdjen írni. Az egyik, hogy engedje szabadjára a fantáziáját, és ne gondolkozzon azon, hogy ez most hülyeség vagy nem, vagy ez most fog-e tetszeni vagy nem, hanem írja azt, ami belülről jön; ami őt lázba hozza; amiről úgy érzi, hogy ezt neki most muszáj, és ez a történet így akar kanyarodni, nem baj, hogy elsőre hülyeségnek tűnik, vagy lehet, hogy a barátnőm majd kineveti, teljesen mindegy. Azt kell írni, amiről belülről úgy érzed, fontos. Aztán az is nagyon fontos, hogy az embernek legyen türelme meg energiája, meg talán legyen benned elég alázat ahhoz, hogy ha újraolvasod és azt érzed, hogy nem jó, akkor tudd kihúzni a saját szövegedet és tudd azt mondani, hogy ááá…, én ezt nem érzem elég jónak. Ennek nekifutok még egyszer. Vagy itt hiányzik még valami fordulat, veszem a fáradságot, hogy beletegyem. Van egy csomó olyan része az írásnak, ami egyszerűen erőfeszítés, és nem lehet megspórolni. Aztán az is nagyon fontos, hogy aki ír, annak muszáj sokat olvasnia és sok mindent befogadnia, és sokféle szöveget látnia, mert annál gazdagabb lesz a saját eszköztára is. A negyedik pedig az, hogy nem szabad félni. Nem szabad félni a következményektől, reakcióktól, attól, hogy most ki mit gondol, attól, hogy nem vagyok elég ügyes. Egyszerűen csak félelem nélkül tolni, ami jön belülről.

– Neked voltak olyan pillanatok, amikor féltél, hogy másoknak nem tetszik, amit írsz?

– Olyan, hogy mi lesz, ha másoknak nem tetszik, olyan azért nem volt, mert én azt gondoltam, hogy megteszek mindent, amit tudok, kihozom magamból a legjobbat, és biztos, hogy lesz olyan, akinek nem tetszik. Mindig van olyan, akinek nem tetszik. Például az egyik jó barátom gyereke utálja a Ruminit. Közben meg több tízezer szereti. Sőt, amikor a legelső könyvem, a Hisztimesék megjelent, akkor én nagyon nem tudtam, hogy ez most milyen lesz, mit fognak hozzá szólni. Azt tudtam, hogy ezek a tőlem telhető legjobb mesék. Akkoriban egy védőnőnek megmutattam, aki érdeklődött, elolvasta és azt mondta nekem, hogy én egy pszichopata, elmebeteg vagyok, aki ijesztgeti a gyerekeket, és szerinte menjek el kezeltetni magamat. Ez volt az egyik legelső kritika, amit az első könyvemre kaptam. Azért szíven ütött, még most is emlékszem rá, tizenhat év távlatából. De közben meg volt bennem egy mély meggyőződés, hogy ezek a mesék mégiscsak működtek, a saját gyerekemnek tetszettek. Olyan nagyon-nagyon gyakran szokott lenni, hogy a saját magamba vetett hitem inog meg, főleg, amikor mondjuk egy regénynek a folytatását írom. Egy Ruminit írni nehéz. És amikor nekilátok egy új Rumininek, akkor többnyire van bennem egy ilyen félelem, hogy Úristen, soha többet nem fogok tudni olyan jót írni, mint az előző részek voltak. És ez néha hetekig tart. Van ötletem, van elgondolásom, csak az van bennem, hogy nem, én ehhez nem vagyok ügyes, én nem tudom, hogy ki írta ezt a Ruminit, de én biztos nem tudok úgy írni, mint ő. Hát én a saját nevemet sem tudom leírni! Most már hál’ Istennek ismerem ezt az érzést, és tudom, hogy ez óhatatlanul elő fog jönni, és most már vannak technikáim, hogy ezt legyűrjem és meggyőzzem magam arról, hogy de, de, menni fog, hidd el, az előzőt is egész jól megcsináltad. De ez a saját magamba vetett hit, ez rendszeresen meginog.

– Ezeket neveznéd alkotói válságnak?

– Igen, ez például egy ilyen tipikus alkotói válság, meg olyan is van, ami bizonyos szempontból válság, meg azt hiszem, természetes velejárója is az írásnak, hogy amikor az ember nagyon-nagyon sok energiát beletesz valamibe, tehát csinálod, csinálod, csinálod, ami fontos neked, és egyszer csak van egy pont, amikor kifogy a lendület. Belefáradsz. Egy Rumini hosszúságú könyvet nem lehet egy lendülettel végigírni, hanem írom, írom, írom, és egyszer csak van egy pont, amikor úgy érzem, hogy na jó, hagyjon engem békén az összes hülye egér. Most én gondolni sem tudok rájuk. Olyankor nem szabad erőltetni magunkat, mert amit akkor írok, az használhatatlan, azt később ki fogom húzni. Akkor azt kell mondani, hogy jó, most pihenünk, most legyen valami más, és aztán egyszer csak kopogni fognak az egerek a fejemben, hogy helló, helló, új ötleteink vannak, és hadd jöjjünk vissza. Ezt ki kell várni és nem szabad erőltetni. És van olyan, hogy eltelik két hónap; és két hónapot kell várni, amíg tudom folytatni. És tudod, olyankor az emberek kaparják magukat, hogy na, gyertek már! Csináljuk már! De nem jönnek. Szerintem ez így van a mindennapi életben is, csak lehet, mondjuk egy hobbinál vagy egy edzésnél, azért az nem ennyire durva.

– Mit gondolsz a játszótérről, ami ott van a Mária téren (I. kerület)? Azt tudom, hogy ott voltál a megnyitón – így, utólag van valami más véleményed?

– Én iszonyatosan örültem, amikor megkeresett engem az első kerületi önkormányzat, hogy ők szeretnének egy ilyet. Ezt nem én kértem, nem én szerveztem, nekem ez meglepetés volt, hogy egyszer csak azt mondták: szeretnének egy ilyet, megengedem-e. Az is csodálatos volt, hogy kikérték a véleményemet. Meg Kálmán Annának, az illusztrátornak is, hogy milyet szeretnénk, hogy mi legyen. Hogy jó lesz-e, ha hajó lesz a központi nagy játékelem. Csodálatos volt, hogy rengeteg ötletet mondhattunk mi is, és hogy ezeknek egy jó része megvalósulhatott. Nyilván az ember el tudna képzelni még tizenöt másik halál jó dolgot, meg már a terveknél is volt már egy csomó olyan, amire egyszerűen nem volt keret. Mindig lehetne ez jobb és több és még menőbb, de összességében szerintem ez nagyon klassz dolog. Sok gyerek szokott jó kis ruminiset játszani. Meg az is jó, hogy lehet nem csak ruminiset játszani, szóval szerintem ez jó dolog, én nagyon örülök neki, hogy van.

– Annak, ha valaki híres, vannak árnyoldalai. Neked ezek hogyan jelennek meg az életedben?

– Többféle dolog van. Szerintem az én hírem bizonyos szempontból másmilyen, mint egy tévésztáré, egy színészé vagy egy énekesé. Nekik talán a legnagyobb árnyoldal az, hogy lépten-nyomon megismerik őket az utcán. Engem is meg szoktak ismerni, de azért messze nem annyiszor, mint ha állandóan képernyőn szerepelnék. Volt már többször olyan, hogy odajöttek hozzám, hogy jaj, nem én vagyok-e a Berg Judit, és akkor örültek neki, de ez mondjuk még az elviselhetőség határán belül van. De az például szokott zavarni, hogy elmegyek egy társaságba, megismerkedem emberekkel, és egyszer csak mindenki elkezdi, hogy Úristen, jaj, és ámuldoznak és csodálnak, és onnantól kezdve nem hajlandók velem semmi más témáról beszélni, csak áradoznak a műveimről, miközben halló, én egy tök értelmes nő vagyok, akinek vannak gondolatai is. Ha megtudom valakiről, hogy orvos, én sem csak a problémáimról meg a derékfájásomról fogok vele beszélgetni. Ez például egy árnyoldal, hogy emberek hajlamosak ilyen egész elképesztő módon sztárolni. Azért egy csomó nagyon jó hozadéka is van, meg én azért nem vagyok egy akkora nagy celeb.

– Utolsó kérdésem az, hogy egy nyolcadikosnak a mai írók művei közül te mit adnál fel kötelező olvasmánynak?

– Van két szuper, kortárs írónő, az egyik Mészöly Ági, a másik pedig Molnár T. Eszter, és nekik külön-külön is vannak kamaszoknak szóló könyveik. Molnár T. Eszter könyvének például az a címe, hogy Stand up! az alcíme pedig, hogy Egy majdnem normális család. Na, az szuper. Vicces is, meg izgalmas is, meg nagyon komoly kamasz-ügyekről szól. Mészöly Áginak is van több, most nem is mondok címeket… De kettejüknek van most egy új könyve, és egy csomót beszélgettem velük, amikor készítették a könyv a vázlatát. Most jelent meg, és én majdnem biztos vagyok benne, hogy jövőre ők fogják kapni az Év Gyerekkönyve díjat. Az a címe, hogy Az emberek országa.

– És miről szól?

– Arról, hogy egy nagy világégés után a túlélő emberek hogyan rendeznek be egy új társadalmat, ahol nagyon-nagyon furcsa szabályok vannak érvényben. Egy testvérpárról, akik az akkori világ rendje szerint egymástól és a családjuktól elszakítva egy nagyon fura iskolarendszerben tanulnak, hogy majd az államért dolgozzana. Hogyan találnak egymásra, hogyan lázadnak föl. Egy nagyon izgalmas antiutópia. Szóval nem egy kacagtató olvasmány, de nagyon-nagyon izgi, és szerintem egy nyolcadikos gyereknek ez egy jó kis könyv lehet.

 

Szerző: Borsi Lilla (8.d)

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét (feladat és a szöveg korrektúrázása)!

Fotó: http://minimatine.hu/itt-jartunk-rumini-jatszoter/