Szilvási Szabó Sarolta már több magyar tragédiát is megélt. Most a több mint 70 éve történt második világháborús emlékeire gondol vissza.

– Hogyan érintett a második világháború?

– Négygyerekes családban éltünk. Édesapánk 9 évig távol volt, először fronton, majd fogságban. Mi gyerekek, a nagyszülők és a rokonság segítségével tudtunk élni. Farádon, a nyugati határ közelében laktunk, távol a fronttól. Földművelésből és állattartásból éltünk meg akkoriban.

– Sok ismerősödet, rokonodat vittek el a frontra, vagy estek fogságba?

– A közeli rokonság orosz fogságból jött haza 1947-ben. A családunkból akit elvittek a Don-kanyari ütközetbe, az édesapám első unokatestvére. Az én apámnak nem kellett a fronton lenni, ugyanis Horthy akkori rendelete miatt a négy- és többgyerekes családapákat a hátvonalban lehetett bevetni.

– Hogyan kerültetek érintkezésbe a katonákkal?

– Nálunk is voltak elszállásolva a házunknál, szálláshelyet kel ett biztosítani nekik. Osztott nagyüzemi konyha volt nekik a falu közepén. Először német és magyar katonák jöttek. 1945-ben már orosz katonákat kellett elszállásolnunk. Nekik is jó szívvel adtunk élelmet, szállást. Mi emberként kezeltük őket, nem foglalkoztunk azzal, hogy melyik oldalon harcolnak.

– Mi történt a helyi zsidósággal?

– A zsidótörvény bevezetése után, 1944-ben Auschwitzba szállították őket, ahol kivégezték azokat, akik nem voltak munkaképesek (gyerekek, idősek). Gyalog kellett menniük, az itteniek élelemmel akartak segíteni nekik, de a fegyveres német katonák elzavarták őket. Aki nem bírta gyalog, azt lelőtték. A faluból 32 családot vittek el. Velem egy iskolába, egy evangélikus iskolába 13 zsidó gyerek járt, őket is elvitték. Közülük senki nem jött vissza. Mi nagyon sajnáltuk őket, előtte is sárga csillagot kellett hordaniuk, de a helyiek nagy része nem ítélte el őket. Jó viszonyban volt velük a lakosság döntő többsége. A faluban csak 1-2 nyilas volt. Elképzelhető, hogy ők ellenségeik voltak, de a nyilasok sem hangoztatták véleményüket. Személy szerint én rettenetesen sajnáltam őket, az egyik barátnőmért könyörögtem édesanyámnak, hogy bújtassuk el, de ő realista módon nem engedte, tudta, hogy ez ránk is veszélyt jelentett volna.

– Ekkoriban hogyan jártál iskolába?

– 1944-ben már nem volt tanítás, 1945-1946-ban kezdtek el újra üzemelni az iskolák. A tanárok nagyon kevés fizetést kaptak, amiből nehezen tudtak megélni, ekkor sztrájkba kezdtek. A sztrájk miatt 2-3 hónapig iskolai szünet volt. Akkor örültünk neki, de később be kellett pótolni az elmaradást.

– Mekkora volt volt az éhínség?

– Nálunk, a faluban nem volt. Az állatok és a gabonák, egyéb növények a falusi lakosságot eltartották. A városokban nagy volt az élelmiszerhiány, ezért bevezették a jegyrendszert. Az élelmet központilag be kellett szolgáltatni a falusiaknak előre megszabott mennyiségben. Aki nem vitte be, azt megbüntették, esetleg elvitték őket, de a mi falunkban senkit sem vittek el. Csak a család fenntartásához szükséges mennyiséget lehetett meghagyni (mint fejadagot), a beadott élelmet városokba vitték, központilag osztották szét.

– Hogyan érintette falutokat a háború vége?

– Sok ember örült, templomba mentünk, hálát adtunk azokért, akik életben maradtak, és imádkoztunk azokért, akiknek rokona odalett. Sok ember volt, aki az elveszett családtagjai miatt szomorkodott. Sokan, többek között az édesapám is csak később értek haza a háború után a fogságból. Közülük sokan nem találták a hozzátartozóikat, és általános volt a rossz egészségi állapot.

– Milyen ráhatása volt a háborúnak a mindennapi életedre a későbbiekben?

– Nagyon nyomasztó volt. Romeltakarítást kellett megszervezni, társadalmi munkát kellett végezni. Az egész lakosság idősebb része be volt osztva. Én ekkor már Budapesten jártam iskolába, iskolatársaimmal hétvégente részt vettem a romeltakarításban. Mindez körülbelül 2-3 évig eltartott, de rengeteg család lakás nélkül maradt. Ekkortájt megkezdődött a városok, falvak újjáépítése.

– Hogyan látod, hogy hatott ez a gazdaságra?

– A pengő elértéktelenedett, milliárd- és trilliárdpengős értékek voltak, jó esetben csak egy gyufát lehetett érte kapni, olyan mértékű volt az infláció. Egyszer Budapestről elindultunk Sopronba. Győrben már nem kaptunk jegyet a pénzünkből, annyit vesztett a pénzünk az értékéből. 1946 augusztusának elsején vezették be a forintot. Megindult a fejlődés ezután. Helyrehozták a régi gyárakat is többek között. Amerikából kaptunk UNRRA (segély) csomagot, amelyben valamennyi élelmiszer volt, ez a támogatás többek számára sokat jelentett.

– Hogyan gondolsz vissza a háborúra most?

– Szomorúan. Remélem, hogy soha többet nem lesz háború, de szerencsére annyira nem érintett rosszul engem, ugyanis a rokonaim döntő többsége életben maradt. Annak ellenére, hogy fiatal voltam, sok nyomot hagyott bennem.

 

Szerző: Váradi Csanád (8. d)

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét (feladat és a szöveg korrektúrázása)!