Bácsi Róbert László az idei, 38. Magyar Sajtófotó Pályázaton 3. díjat kapott Szabad élet című sorozatáért a Mindennapi élet kategóriában. Korábbi elismerései között volt már első és második díj mellett André Kertész Nagydíj, Munkácsi Márton-díj, Junior Príma díj is, valamint többször kapott Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, NKA alkotói ösztöndíjat. Két kollégájával a Pictorial Collective fotográfusokból álló csoport létrehozója.

– Hogyan döntötted el, hogy fotós akarsz lenni?

– Gimnazistaként láttam egy riportot a szomáliai polgárháborúról, és volt egy durva jelenet, amit az egyik követségről vettek fel, ahogy az utcán kivégeztek egy fiatalt. Akkor már érdekelt a fotózás, és elkezdett az foglalkoztatni, hogy hogyan tudnék úgy fényképezni, hogy a képeimmel el tudjak mondani valamit az embereknek, és esetleg valami megváltozzon a gondolkodásukban. A National Geographic világa mindig is nagyon érdekes volt számomra, és arra gondoltam, hogy ezért is jó lenne fotósnak lenni, hogy lássak a világból helyeket, az utazásokat egybeköthetném a fotózással. A korábbi elképzelés, hogy haditudósító legyek, szép lassan átalakult, és inkább a dokumentarista fotográfia kezdett el foglalkoztatni.

– A sok hely közül, amerre jártál, melyik volt a kedvenced?

– Nem tudnám azt mondani, hogy ez volt a kedvenc, vagy az volt a kedvenc, mert mindegyik hely más miatt volt jó. Bennem ilyenkor mindig nagyon erős, hogy mit akarok megcsinálni, a munkára fókuszálok, és nem csak az utazás élvezete miatt csinálom. Alapvetően az a fontos számomra, hogy egy komoly anyagot tudjak létrehozni. De India nagyon érdekes volt számomra, egy kulturális sokk, és az évek alatt Hegyi-Karabah is nagyon fontos lett nekem.

– Hova mennél vissza még egyszer fotózni, mert esetleg valami kimaradt?

– Mindenhova. Mindenhol úgy érzem, hogy még visszamennék és fotóznék. Észak-Indiába mindenképpen, de sok ilyen hely van. Közben folyamatosan vannak új ötleteim is, amit még meg szeretnék csinálni. Ha újra van lehetőségem arra, hogy menjek, akkor inkább megpróbálok új dolgokat csinálni, és csak ha már úgy érezném, elég, akkor mennék vissza korábbi helyszínekre.

– Nagyon sok díjad van már. Még mindig ugyanúgy tudsz örülni a díjaknak, amiket kapsz, mint legelőször?

– Igen, ugyanúgy tudok örülni, mert számomra nem az a lényegük, hogy én most milyen jó vagyok abban, amit csinálok, hanem, hogy ösztönöz, hogy továbbra is csináljam. Ez egy iránymutatás, hogy jól csinálod, hogy jó felé haladsz. Szakmailag itthon már sok mindent elértem, ezért nyilván annak jobban örülnék, ha nemzetközi szinten komolyabb díjakat is kapnék.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, mit szeretnél elérni fotósként?

– Nemzetközi elismerést szeretnék. Olyan anyagokkal foglalkozni, amiket szeretek vagy szeretnék megcsinálni, és hogy ebből meg is tudjak élni. Jó lenne, ha nem csak itthon tudnék fotózni, hanem egy nemzetközi magazin megbízásából el tudnék utazni, csinálnék egy anyagot, aztán itthon lennék egy darabig, aztán megint elutaznék. Ha a Magnum vagy a National Geographic fotósa lehetnék, az nagyon jó lenne.

 

Szerző: Bácsi Eszter (8.d)

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét (feladat és a szöveg korrektúrázása)!

Fotó: összeállítás a Szabad élet című sorozatból