Kedves Ned Land!
Engedd meg, hogy beszámoljak neked utunkról, melynek végén visszajutottunk Párizsba! Sokat gondolok rád. Csak bízni tudok abban, hogy levelem a szigeten talál. Melegség önti el a lelkem, ahogy visszagondolok Lofoten szigetén eltöltött közel két évünkre.
Emlékszem, milyen jól esett újra a szárazföldön élni a ahosszú hajóút után. Behunyom a szemem, és újra érzem a tenger friss illatát, a tiszta levegő érintését az arcomon és azt a furcsa hangulatot, amely abból adódott, hogy a nap május vége és június közepe között a horizont fölött tartózkodik, télen viszont egy hónapig a horizont alatt van. Tudod, hogy egyetlen porcikánk sem vágyott a hajóútra, de be kellett látnunk, hogy ez a közlekedési eszköz a leghatékonyabb célunk eléréséhez. Megváltottuk hát a jegyet és forró búcsút véve tőletek, útra keltünk.
Hajónk, a Benedicte, Fredrik Cappelen kapitány vezetésével május 1-jén indult útnak Le Havre irányába. A tervek szerint június közepén kellett volna beérnünk a kikötőbe. Ez az időszak kedvezett a hajózásnak az Északi-tengeren. Éppen nem álltak háborúban az országok egymással, mindemellett bíznunk kellett abban, hogy a természet kegyes lesz hozzánk, és rendben megérkezünka célállomásra. Kabhinunk tökéletesen megfelelt igényeinknek. A hajót a múlt évben építették, megtett már néhány utat sikeresen. Tele voltunk optimizmussal. Mivel hosszú volt az út a tengeren, igyekeztünk hasznosan eltölteni az időt. A világra a természettudományok iránti rajongásom szemüvegén keresztül tekintek. Már egy ideje motoszkált bennem egy kalandregény, úgy ítéltem meg, hogy éppen ideje nekifognoma megírásának. Szerencssnek mondhatom magam, mert megismerkedtem a hajón Hans Haagenstuennel, az oslói Natural History Museum főmunkatársával, aki szintén Le Havre-ba tartott. Rengeteget beszélgettünk, értékes információk cseréltek gazdát. Minden várakozásomat felülmúlta az utazás, pompásan éreztem magam.
Már jó ideje úton voltunk, az az északi szélesség 59°, nyugati hosszúság 1°-ánál járhattunk, amikor betegség ütötte fel a fejét az utasok között. Az a szóbeszéd járta, hogy hasmenés-hányás tüneteivel fekszenek utasok két kabinban is. Rettegni kezdtünk, nehogy a borzalmas kolera legyen, mely egyszer már pusztított az 1830-as években Európában. Tudtuk, hogy a legfontosabb most, amit tehetünk, hogy elzárjuk magunkat a többiektől, megfelelően tisztálkodunk és imádkozunk. Csak bízni tudtunk abban, hogy az élelmiszereket és a vizet megfelelően tárolják, és nem terjed tovább a fertőzés. Már amennyiben tényelg errőla borzalmas baktériumról van szó. A hajóorvos idővel úgy ítélte, hogy tényleg fertőzés ütötte fel a fejét. Felhúzták a jelzőlobogót, és meg kellett szakítanunk utunkat. Mivel a kolera tünetei a folyadékpótlással, a beteg kiszáradásának megakadályozásával enyhíthetők, mindent megtett annak érdekében, hogy ne legyen a hajón halálos áldozat. Muszáj volt végül kikötnünk Aberdeenben, ahol karanténba kerültünk. Mondanom sem kell, mennyire tartottunk attól, hogy minket is megfertőz ez a rettentő kór. A hajóra érkező segítők fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy a még egészséges emberek továbbra is biztonságban legyenek. Hetek teltek el, mire a lappangási időn túljutva egészségesnek nyilvánítottak bennünket és elhagyhattuk a hajót. Hálát adtunk a Mindenhatónak szerencsés megmenekülésünkért, megkönnyebbültek szálltunk partra és megfogadtuk Conseil-jel, hogy lehetőség szerint soha többé nem szállunk vízi járműre.
Első utunk egy hamisítatlan skót fogadóba vezetett, szerencsénkre a tulajdonos segítőkész ember volt. Megegyeztünk vele abban, hogya ház körüli munkákért cserébe szállást és étkezést biztosít számunkra. Ez mindhármunk megelégedésére szolgáló egyezség volt. Őszinte leszek: Conseil-nek jobban ment, mint nekem a mindennapi teendők elvégzése, de Isten látja lelkem, igyekeztem jó munkát végezni. A tulajdonos első gyermeke, Jack nagyon kíváncsi kisfiú volt, szívesen töltötte velünk az idejét, ilyenkor csillogó szemmel hallgatta utazásunk történetét.
Amint akadt szabadidőnk, jártuk a várost, a kikötőt, a piacokat. Töltődtünk a színekkel, illatokkal, emberekkel. A város népessége megnőtt az utóbbi időben, ebből is látszik, hogy nyugalmas, háborúktól nem sújtott időszak után érkeztünk a városba. Az ország gazdasága fejlődött, az élet házigazdánk szerint érezhetően gyorsabb tempójúvá vált. Ez a csodálatos hely mégis megőrizte mesebeli varázsát. Külföldi árusok is meg-megfordultak itt portékáikkal, híreikkel. Ha már ott jártunk, Conseil kisebb munkákat vállalt – például részt vett az érkező hajók kirakodásában –, hogy némi pénzhez jussunk.
Volt egy kedvenc helyem, egy sziklákkal övezett kuckó, ahol szívesen üldögéltem, a múlton mélázgatva, a jövőt tervezgetve. Furcsa gondolatok keringtek fejemben az utazásunkról. De a legtöbb időt az Aberdeeni Tudományos Laboratóriumban töltöttem. Itt vizsgálták meg az ivóvizet, az élelmiszereket és foglalkoztak a mikrobiológiával is. Örült a vezető, hogy alkalmunk volt eszmét és tapasztalatot cserélni. Nekem is felemelő érzés volt hasonlóan lelkes tudóssal tölteni az időt.
Bár nem kívántunk sokat időzni Aberdeenben, csak úgy elröppent egy év, mely idő alatt meglepő élményben is volt részem. Szerencsém volt tanulmányozni egy csodás kagylógyűjteményt, ami igazán kedvemre való volt. Nem is gondoltam volna, hogy bármely gyűjtemény vetekedhet Nemo kapitányéval. És amikor szemtanúja lehettem egy hőlégballon első útjának! Az ismét megmozgatott bennem valamit… úgy éreztem, szívesen utaznék megint.
Őszinte barátsággá alakult kapcsolatunk a fogadósékkal. Megígértük nekik, hogy amikor további utazásaink közben esetleg megállapodunk valahol, értesítjük őket a címünkről, hátha a sors úgy hozza, hogy viszonozni tudjuk kedvességüket, a meleg fogadtatást, amiben részesítettek bennünket. A kis Jack nagyon szomorú volt. Fájdalmát egy történetemmel igyekeztem enyhíteni és egy ígérettel, hogy – ha a sors is úgy akarja – találkozunk még. Bár a skót legendák és mesék – melyek tündérekkel, koboldokkal vannak tele – messze földön híresek, tudtam, hogy kicsi Jack lelkét gazdagítottam a mi meséinkkel is.
Vonattal utaztunk tovább Londonba. Úgy terveztük, hogy mindenképpen szánunk időt e csodás város megismerésére. Utunk aránylag kényelmes volt. A vonat zakatolása megnyugtatott, mikor nehéz gondolatok kavarogtak a fejemben. Conseil, bár szokásához híven visszafogott volt, nagyon élvezte az utazást.
Javában sötétedett, mikor megállt a vonat a londoni főpályaudvaron. Úti holminkat egy húzós kocsira pakoltuk, és nekiindultunk szállást keresni éjszakára. Ismét mellénk állt a szerencse. Mivel London a világ legnagyobb városává nőzz az elmúlt években, rendelkezésre állt a megfelelő infrastruktúra jópár olyan váratlan vendég fogadására, mint amilyeneknek mi számítottunk. Könnyen találtunk kiadó szobát, ahol lemostuk magunkról az út porát, teleraktuk bendőnket és a tiszta ágyban végre álomra hajthattuk fejünket. Végül három évet töltöttünk ebben a fantasztikus városban. Londonban pezseg az élet! A British Museum – mely a bloomsbury-i Montague House-ban volt berendezve – tárt karokkal fogadott. Hihetetlen élmény volt saját szememmel látni azt a 71 ezer példányt tartalmazó növény- és állatgyűjteményt, melyet Sir Hans Sloane hagyott a múzeumra, pontosabban a gyűjteménynek köszönhető a múzeum létezése is. Csoda hát, hogy csillogó szemekkel vetettem magam a munkába?
Egyszer mégis elérkezett az idő, hogy mindazt a tapasztalatot és tudást, amit hosszú utunk során gyűjtöttem, hazavigyem szeretett városomba, Párizsba. Hiányzott már az otthonom és telve voltam ötletekkel és tettvággyal. Conseil-jel útrakeltünk. Bár nagyon nem vágytunk rá, Doverből ismét hajóval keltünk át Calais-ba, innen viszont már gyerekjátéknak számított az út Párizsba. Már érkezésünk napján bementem egykori munkahelyemre,a Párizsi Természettudományi Múzeumba. Örömmel láttam, hogy kollégáim szinte semmit sem változtak. Az igazgató úrral még ehtekig beszélgettünk, tervezgettünk. Az egyeztetések következményeként a múzeum egy új szárnnyal gazdagodott, melyet azok a kincsek töltenek meg, melyeket utazásomról hoztam vagy amelyeknek a begyűjtését elbeszéléseim alapján kezdték meg. Csupán csak ennyi a magyarázata, miért hívják Aronnaxnak az új szárnyat.
Kedves Ned!
Örülnék, ha jelentkeznél! Ha a Múzeumba küldöd a levelet (Rue Cuvier 75005, Párizs), biztosan meg fogom kapni. Ó, és még valami! Hallottál róla, hogy az északi szélesség 10°, keleti hosszúság 60° környékén megint láttak valami érdekeset?
Baráti öleléssel:
Prof. Aronnax
*
A 7.d diákjai azt az otthoni feladatot kapták, hogy írják meg a Nemo kapitány című Verne-regény folytatását. A legjobb megoldások közül hármat választottunk ki megjelentetésre.
Fotó: Pinterest
