1956 ősze nagyon mély emlékeket hagyott bennem. Félelmetes volt a fegyverek ropogása, a hatalmas durranások; a
házban fegyverrel közlekedő fiatalok látványa; az elsötétítés; az oroszok éjszakai házkutatása, amikor arra
ébredtem, hogy egy páncélsisakos katona áll fölöttem, aztán benéz az ágyam alá, mert felkelőket és fegyvereket
keres; az édesanyám kenyérvásárlása, amikor izgultunk, hogy ne lőjenek a sorban állókra; a füttyszó, amivel a
fiatalok egymásnak jelezték a padláson a helyzetüket; a koszos szenespince, mert óvóhely nem volt a házban; a
romok, a leszakadt emeletek, a Pap téren a sírok…
Október 28-án elhallgattak a fegyverek. Fegyverszünetet kötöttek. Barátnőmék Práter utcára nyíló ablakából néztük
a fellobogózott teherautókat. Ujjongó embereket láttunk, akik a sebesültek kötözéséhez lepedőket gyűjtöttek.
A rádióban Kossuth-nóták szóltak, az „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” lett a szignál. Egész délutánokat
töltött ki a „Szív küldi szívnek” című kívánságműsor. Itt üzentek haza a családtagoknak a sikeresen külföldre
disszidált hozzátartozók. Zenét is küldtek egymásnak, legtöbbször az „Oly távol messze van hazám” című dalt
hallottuk, és figyeltük, hogy halljuk-e ismerős nevét.
Édesanyámmal kimehettem az utcára. Siralmas látvány fogadott. Végigmentünk a Práter utcán a József körútig, és
vissza az Üllői úton. Kiégett tankok, halottak, iszonyatos rombolás.
November 3-án éjjel feljött értünk a pincéből két szomszéd, hívtak, hogy azonnal menjünk velük, mert az oroszok
visszajöttek, és fényszórókkal pásztázzák az eget. Teljes csend és elsötétítés volt, de érezni lehetett, hogy már nem
sokáig. Innen később összefolynak az események. Úgy emlékszem, hogy reggel visszatértünk a lakásba, és ott
hallottuk Nagy Imre „Csapataink harcban állnak” beszédét. Nagymamám templomba készült, mint mindig, ha baj
volt. Most mi is mentünk édesanyámmal. Rémisztő látvány fogadott. Az Illés utcában orosz tankok álltak a Práter
és a Tömő utcával szemben, ágyújuk csövét felénk fordítva, és ezek a csövek követtek minket. Arra fordultak,
amerre többen mentünk. Azon a napon nagyon sokan voltunk a Tömő utcai kis kápolnában. Amikor kijöttünk, az
oroszok még mindig csendben álltak. Később elszabadult a pokol.
Egyik nap hallottuk, hogy a felkelők a kerület több pontjáról – Corvin köz, Víg utca – bezárkóztak a Jázmin utcai
iskolába. Ellenállásra készültek. Az oroszok körülvették a környéket, és megadásra szólították fel őket.
Gyülekeztek az édesanyák is. A kapu előtt állva zokogva kérték a fiaikat, hogy adják meg magukat. Mindenhol
lőttek, a helyzet annyira feszült volt a környéken, hogy mi is lementünk a pincébe. Dél körül orosz katonák jöttek
és keresték a szomszéd házba vezető pinceátjárót. Az egymás melletti „Pap házak” pincéje és padlása állítólag
átjárható volt, így bejuthattak volna az iskolába. Egyszerűen akarták megoldani a helyzetet. Nálunk tüzelő takarta
el a szomszéd házzal közös falat, tőlünk nem jutottak tovább. Végül szabad elvonulást ígértek a fiúknak, akik a
hatalmas túlerőt látva megadták magukat, és kijöttek. Édesanyjuk szeme láttára lőtték le őket. A Fiumei úti sírkert
21-es parcellájában nyugszanak.
1957. januárban kezdhettünk csak iskolába járni, mert a (mai Fazekas) Kistemplom utcai szárny(á)ba becsapódott
egy akna. Az első napon kiderült, hogy disszidált az osztályfőnökünk és két osztálytársunk a családjukkal. Új
tanítónőnkkel az első órán a Szózatot tanultuk. Szomorú óra volt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet
ismeretlen országban, ismeretlen emberek között élni.
A Horváth Mihály tér 1. előtt még sokáig orosz tankok álltak, gondolom, a Józsefvárosi Telefonközpontot
figyelték, őrizték. Az iskolában is, és otthon is figyelmeztettek minket, hogy semmit ne fogadjunk el az orosz
katonáktól. Az utcákon folyamatosan takarították el a romokat. Több külföldi segélycsomag érkezett. Svájcból
csokoládét és kakaóport küldtek. Nem tudom, hogy honnan jött a kedvencem, a puha szappan, amibe lyukat lehetett
fúrni. Csehszlovákiából ceruzákat, radírokat kaptunk. Ez volt az egyedüli, amit levélben meg kellett köszönni.
Sokáig gyászolta a környék az elbukott forradalmat. November 4-én évekig mécsesek égtek az ablakokban.
A könyvekben és az interneten rengeteg fegyveres kép van, most nem azokból válogattam. A forradalom alatt hét
éves voltam, akkori emlékeimet legkifejezőbben Eric Lessing, a helyszínen tartózkodó bécsi fotóriporter két 1956
november elején készült képével tudom megmutatni.
[A szerző az 1956/1957-es tanévben a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola 2.b osztályos tanulója volt.
1967-ben érettségizett a Fazekas IV.A osztályában.]
