Károly Róbert aranyforintja valóban korának egyik legjobb, leginkább „nemzetközi” pénze volt. Az 1325 körül bevezetett magyar aranyforint a firenzei aranyforint mintájára készült, és a korabeli források a firenzei forinttal és a velencei dukáttal egyenértékűnek tekintették. A Pénzmúzeum szerint nagy népszerűségre tett szert külföldön is; az MNB emlékérméjének műszaki adatai alapján a típus kb. 3,49 g tömegű, nagyon magas finomságú aranypénz volt.
Gyakran hivatkoznak úgy Károly Róbert aranyforintjára, mint ami korának kiemelkedően értékálló pénze volt. De mit lehetett venni egy aranyforinton? Egy kiló kenyeret? Vagy ki lehetett állítani belőle egy katonát? Hasonlítsuk össze egyúttal korának legfontosabb pénznemeivel!
A legfontosabb első kapaszkodó: 1 aranyforint = 100 dénár volt a magyar rendszerben. A mindennapi forgalomban nem az aranyforint járt kézről kézre a piacon, hanem az ezüst váltópénzek; a szakirodalom is hangsúlyozza, hogy az adókat, a katonák zsoldját és a vásári fizetéseket többnyire ezekben rendezték. Vagyis az aranyforint inkább nagyobb értékű elszámolási és felhalmozási pénz volt, nem „kenyérvásárló apró”.
Mit lehetett venni belőle? Pontos, egész országra érvényes 1325-ös árszabást nem nagyon lehet mondani, mert helytől és évtől függött az ár, de a késő középkori magyar példák jól mutatják a nagyságrendet. Egy forrás szerint 2 font kenyér 1 dénár körüli tétel volt, más késő középkori adat szerint egy köböl búza 20–28,5 dénár között mozgott; ha 1 forint 100 dénár, akkor egy aranyforint nem 1 kg kenyérre, hanem nagyjából 100 dénárnyi napi-piaci vásárlásra, azaz durván 100 kg körüli kenyérre vagy több köböl gabonára is elég lehetett, normál évben. Ez persze csak nagyságrendi becslés, mert a kenyér ára erősen ingadozott.
A „ki lehetett-e állítani belőle egy katonát?” kérdésre a válasz: részben igen, de nem hosszabb időre. A késő középkori erdélyi városi adatok szerint egy kapuőr heti bére 46 dénár, azaz évi 23,92 forint volt; ebből az következik, hogy 1 aranyforint kb. két hét ilyen szolgálat bérének felelt meg. Más szóval egy aranyforint már komoly összeg volt, de egy katona teljes ellátását, különösen lóval, fegyverrel, hosszabb hadjáratra nem fedezte önmagában. Inkább úgy mondanám: egy gyalogos rövidebb időre való zsoldjához vagy felszerelésének egy részéhez már elég lehetett, de egy teljes hadrafogás költsége ennél több forintot vitt el. Az is árulkodó, hogy a késő középkorban egy-egy rendkívüli jobbágyadó gyakran 1 forint háztartásonként volt, tehát ez a társadalom széles rétegei számára is nagy, érezhető összegnek számított.
Ha röviden összehasonlítjuk a kor fontosabb pénzeit, ez a kép rajzolódik ki:
- Magyar aranyforint: kb. 3,49 g, nagyon magas finomságú arany; nemzetközileg is erős, megbízható pénz.
- Firenzei florin: kb. 3,50 g arany; ez volt a minta és a nyugat-európai „arany standard”.
- Velencei dukát: kb. 3,56 g arany; a florinnal azonos súlycsoport, ugyanolyan rangú nemzetközi kereskedelmi pénz.
- Prágai garas (groschen): nagy ezüstpénz, kb. 3,5–3,7 g, magas ezüsttartalommal; Közép-Európa egyik fő ezüst „munkapénze”, de értékben természetesen jóval az aranypénzek alatt.
- Magyar dénár: a napi forgalom alapja; ebből számolták a kisebb árakat és zsoldokat. 100 dénár tett ki 1 aranyforintot.
Összefoglalva: egy aranyforint nem egy kiló kenyér ára volt, hanem inkább több heti munkabérnek megfelelő, komoly értékű aranypénz. Aki birtokolt egyet, az nem egy piaci apróságot tartott a kezében, hanem egy olyan nagyértékű fizetőeszközt, amelyet Európa-szerte ismertek és elfogadtak. A „korának stabil pénze” megfogalmazás ezért teljesen indokolt.
