D. Nagy Lajos (írói álneve: Nagy Gerzson) előadását az alapkérdéstől indította, vagyis hogy olvasunk-e még egyáltalán, és ha igen, akkor mit (és mikor van rá időnk). Kitért rá, hogy a naplóírás fejleszti az írói készségeket – gondolva azokra, akik már az írással is próbálkoztak.
Felolvasott Borges Bábeli könyvtár című novellájából, mely az Univerzum-könyvtár metaforát vázolja fel. Ebből egy beszélgetés alakult ki olyan kérdésekkel, hogy vajon azért írunk-e, hogy mások olvassák vagy azért, mert ki akarunk valamit mondani. Hogyan definiálható a kreativitás? Hasonló “ellenállást” lehetett érezni az elhangzó vélemények alapján, mint amikor újra kell definiálni, hogy mi választja el az állatvilágot az embertől – sokáig nem akartuk elismerni, hogy különböző állatfajok rendelkeznek az eszközhasználat képességével: most az AI-ba nem láttunk bele “emberi képességeket”, például a kreativitást. Megdöbbentő volt, hogy valami olyasmit várunk el az AI-tól, hogy teljes mértékben leképezze az emberi gondolkodási folyamatokat. Ez azzal analóg, mintha azt mondanánk, hogy az ember nem tud repülni, hiszen ha szárnyakat épít magának és azzal csapkod, akkor lezuhan. Működik, csak nem úgy, kellett hozzá a merev szárny és az aerodinamika törvényeinek “megsejtése”… Mi is volt még? Élvezhető-e egy AI által készített fordítás? És így tovább… Őszinte leszek: a Segítő kutyák című előadásra kellett volna inkább mennem. El is határozta két, a közönségben ülő magyartanár, hogy jövőre erről a témáról tartalmasabb előadást tart. Kicsit kevés mondanivalónak, hogy két láb jó, AI rossz.
