Az élet néha igazolja a tanárt. Kár, hogy ebben az esetben pont azt a mondatát, amiben mások nyomán annak a véleményének adott hangot, hogy a Csongor és Tündét olyan feladat színpadra vinni, amibe beletörhet az ember bicskája. A Nemzeti Színház előadásán jártunk.
Az előadás. Van egy széles körben elterjedt, roppant veszélyes koncepcionális tévedés a művészet hatásmechanizmusával kapcsolatban – művészben és befogadóban egyaránt. A hatást elérni kell a rendelkezésünkre álló eszközökkel, nem direktben “létrehozni“, ha érthető, mire gondolok. A díszlet, a világítás, Tünde karaktere, szövege és beszédtechnikája, megannyi kisebb-nagyobb, itt most fel sem sorolt összetevő teremti meg azt az atmoszférát, a lelkünkben csilingelni kezdenek a csengettyűk, mint Anselmus diák szerelmes szívében (Az arany virágcserép) vagy mint a karácsonyi filmek hangsávjában. Nem állítunk be egy embert a díszletbe, akinek az a dolga, hogy a Tündérhonban vagy Tünde jelenlétében játszódó jelenetekben iszonyúan irritáló frekvencián megszólaló csengettyűket rázzon. Olyan zavaró volt, hogy ennyi erővel a mobilokat is bekapcsolva hagyhattuk volna. A csengettyűktől, amelyek kis, vitruális gombostűkkként szurkálták először a dobhártyát, később az agyalapot, valamint a gyakorlatilag egyfolytában, a dialógusok alatt is szóló zenétől nem lehet érteni, amit a színészek mondanak. Mindig szólt a zene. Mi ez, a Twin Peaks? A zene zengett, harsogott, vonosókra íródott át (létezik, hogy Beethoven hetedikjéből hallottam részletet “népdalra hangszerelve”?); kis barokk, kis Vuk témája fütyülve. A darabban megjelenik a zeneiség, a költőiség, nem szükséges hozzá egy minimum eklektikus tracklist. Az első mondat, amit tisztán, erőlködés és plusz koncentráció nélkül hallottam, a következő volt:
“Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.”
Ez Tünde és egyben a darab utolsó mondata, addigra alakult ki a munkavégzéshez szükséges csend, addig multitaskingoltunk. Én ehhez öreg vagyok. Egyébként valami ilyesmit lehet hallani:
Ah! (csing) ne (hmmm-hmmm) kelts (csing) (csing)föl (hmmm-hmmm) bána (csing) timból.
(csing) Ilma! (hmmm-hmmm) Il (csing)(csing)ma! (hmmm-hmmm) messz(csing)e hon (hmmm-hmmm) ból,(csing)
Láto(csing)d, mily (csing) hiába (hmmm-hmmm) járok.
E (csing) kies (hmmm-hmmm) (csing) fát m (csing) ily (hmmm-hmmm) hi (csing)ába
Ül (csing)te (hmmm-hmmm) té (csing)m vad (csing) föld por (csing) ába,
Ked (csing) ve (hmmm-hmmm) sem (csing) re (hmmm-hmmm) nem (csing) talá (csing)lok. (hmmm-hmmm) (hmmm-hmmm) (hmmm-hmmm)
A (csing) a csengettyű volt, a (hmmm) a zenei aláfestés. Ki tudná összefoglalni, mire gondolt a költő?
A magyar középiskolás tematikájú filmekben (nincsenek ilyenek, mert nem tartja a hazai filmgyártás szimbolikus életszakasznak a 14-18 közöttit, biztos mert a 18-30-as korosztály marketing szempontból kifizetődőbb), ha már előrébb tartana a diákszínjátszó kultúra (köszönet azoknak, akik naponta küzdenek érte), ha a tanmenet része lenne, hogy “színpadképes” emberek kerüljenek ki a Zéletbe, a Csongor és Tünde lehetne az, ami modnjuk a Holt költők társaságában a Szentivánéji álom. De vigyázat! Ott sem azért azt adják elő a darabot, mert egy középiskolás csapat egyébként képes lenne rá. Mindig csak egy részletet látunk. Mindig megszületik a varázslat. Szimbólum. Annak a szimbóluma, hogy értjük a különbséget a hatás elérése és direkt létrehozása között.
Az előadásban esetlegességek sora bukkant fel, értve ezalatt, hogy folyamatosan próbára tették a néző koncentrálóképességét az olyan motívumok, mint az ötödik ember, aki ott “kísértett” a keresztút-jelenetben… vagy tejet ivott… amikor épp nem a csengettyűit rázta. Igen, volt az! Az “Olvad a hó…” kezdetű nóta, amiben van egy “budapesti háromemeletes honvéd kaszárnya”. Nem vagyok benne biztos, hogy Ledérnek kamionosokat kell leszólítania, hogy… elvigyék oda, ahová szeretne eljutni. Amikor bemutatták a palást varázslatát, ugyan hol kódorgott közben Csongor, mert nagyon meglepődött, amikor az ördögfi az egyik süllyesztő segítségével felbukkant a rendezői jobbon, csak nem volt jelen, amikor a balon eltűnt, illetve közben elsiettek Balgával, hogy elnézzenek hátra. És megint a zene: nem ellenpontoz, hanem disszonáns, ha egy halk, lágy zongoraszonáta szól a jelenetben háttérként (változatlanul olyan hangerővel, hogy nem érteni tőle a beszédet), ahol Mirígy egy olajoshordóban égő tűznél melegszik. Direkt számítottam rá, hogy megjelenik Eddie Murphy, de valószínűleg másik szereposztás volt. Expresszionista hangulatú háttérvetítést kórusban énekelt népdal követett. Jómagam a Volt egyszer egy vadnyugat utalásnál adtam fel.
Azért időztünk a részleteknél, mert a beharangozó szerint a Csongor és Tünde “mesés és valóságos, tündéri és parlagi, fennkölt és rút, szárnyaló és botorkáló, játék és filozófia, reális és irreális van itt egy tökélybe összetéve”. Az “összetevés” a lényeg: egyetlen felesleges vagy oda nem illő darabot sem illeszthetünk büntetlenül a puzzle-ba, mert nem áll össze a kép. A kevesebb több. A második találkozás jelenete a keresztútnál jobban működik egy enervált Al Pacinóval egy üres színpadon, akinek meg sem kell szaggatni a jelmezét – az olyan szinte shakespeare-i mondatok miatt, mint: “itt egy királyi élet sírba megy”, mint azzal a középiskolás poénnal (muhaha), hogy a király egy kartondoboz lapjaival, hajléktalanként takarózva mondja el monológját. Nem is beszélve arról, hogy a csengettyűket leváltják kis méretű harangok, és lélekharangként zengetik őket, míg a monológok lemennek.
Még néhány gondolat a “hangzásról”. Az Éj nagyasszonyának monológját felvételről (nem) hallottuk Lukács Margit előadásában. Néha egy-egy fontosabb szereplő átvette a szót, és fájdalom, de sokszor – ritmusban kicsit szándékosan eltérve – együtt mondták vele. Nyilván nem vár senki egy Lennon-McCartney “együtthangzást” (amikor megkettőzték saját hangsávjukat a felvételeiken vagy olyan harmóniában énekeltek együtt, hogy abból egy harmadik hang született) – de épp ezért nem is csinálunk ilyet.
“Tedd röviddé!” – mondja rögtön az első dialógusban Csongor Mírigynek, amikor belefogna egy történetbe. Az Éj nagyasszonyának monológja átkerült a darab (nagyjából) végére, ami nem sült el olyan jól, mint amikor Örkény elkezdett variálni azzal, hogy mikor tudjuk meg, mi olvasható a frontról jött táviratban (Tóték). Húzni! Húzni (ha szükséges) egyenlő azzal, hogy érteni a lényeget, a mondanivalót. Húzni (ha szükséges) annyi, hogy koncepcióval rendelkezni, nem sokat markolni. Sokat kell húzni ma már a Csongor és Tündéből, például azért, hogy ne tengjenek túl az ördögfiak, mert értjük mi, hogy van az ő figurájukban valami, ami a tudatalatti felkavarodása egyénileg és társadalmilag, ami majd elvezet Dosztojevszkij ördögeihez, Hamvas ördöngöseihez, Ortega y Gasset tömegemberéig, ami azóta is uralja a mindennapokat, a reális síkot, ami közönséges és rút és alpári. (Gondolkodnivaló: hogyan jeleníti meg a művészet az alpáriságot? Kell-e örömlánynak öltöztetni Ledért és kamionoknak dudálniuk rá?) De nem lehet egyszerre felhívni a figyelmet az ördögfiakra és ünnepelni Csongort és Tündét, pedig nincs ma fontosabb dolgunk, mint hinni abban, hogy vannak még olyanok, akik jó irányba indulnak el a keresztúton, és nem adják fel, ha kicsit nehezebb az élet, mint amit megérdemeltek.
A jegyekre csak regisztrálni kellett, köszönjük. Korunkban, amikor a könyvolvasásnak vagy a színháznak sokszor csak “egy dobása van”, minden alkotó vállát kettős súly nyomja. A maximum felett kell teljesíteni.
Köszönöm a figyelmet, jó éjt! (Ding-ding-ding-ding…)
F. I.
Fotók: Nemzeti Színház
Kritika az előadásról – Origo
