Hazatérve Hauhnhnm országból, évekig elmélkedtem redriff-i kicsiny kertemben, és próbáltam elfelejteni az általam csodált Nyihahákat és megszokni a yehukat, szokásaikkal, illetve szagukkal egyetemben. Olyan látványos fejlődést értem el, hogy már képes voltam a feleségemmel egy asztalnál ebédelni, de ha rám tör a kétségbeesés, még mindig az istállóba menekülök feltöltődni.

Egy szép nap reggelén azonban újra olyan erős vágy fogott el, hogy elinduljak az ismeretlenbe, és megtaláljam mindazt, amit az életben hiányolok. Hajót béreltem, és vitorlát bontva egyedül vágtam neki a tengernek. Csak úgy, ahogy a természet intézte az irányt és a sebességet. Nem érdekelt az idő, és az sem, hogy azt se tudtam, hogy milyen égtáj felé vezet az utam.

Egyszer csak óriási vihar kerekedett, dobálta a kis hajómat, a jeges szél az arcomba vágta a jéghideg vizet. Gondoltam, hogy ha meg kell halnom, akkor ez lesz a legjobb helyszín, eggyé válok a természettel. A sors viszont nem a halált szánta nekem, hanem a boldogság megismerését. Megpillantottam a szárazföldet, a nap beragyogta a kicsiny szigetet, messziről persze nem láttam, miféle növények, lények népesítik be ezt a számomra még ismeretlen tájat. Viszont rögtön éreztem, hogy itt valami különleges élménnyel, tapasztalással fogok gazdagodni.

Amint kikötöttem a parton, azonnal nekiindultam az ismeretlennek. A növényzet nem volt túl buja, így gyorsan haladtam a sziget belseje felé. Egyszer csak tíz rózsaszín, göndör pihés szőrű kismalac visítozva szaladt felém, kíváncsi tekintetüket rám szegezték és érdekes, röfögő hangon érdeklődtek, hogy ki vagyok, miért jöttem és mit akarok az ő kis háborítatlan világukban. Kértem, hogy vezessenek el a sziget főnökéhez. Volt valamiféle távolságtartás a viselkedésükben, de azért megindultak előttem, mutatva az irányt, és egyre beljebb kerültünk a szárazföld belsejébe.

Egyszer csak megláttam a boldogságot, lágy volt, szőke és másfél mázsa, ahogy egy tisztás közepén egy óriási tócsában röfögve dagonyázott, és kicsi, gombszerű malacszemével vizsgált engem, az idegent. Aztán röffentett egy nagyot, kimászott a tócsából, nagyon kedvesen megkérdezte, hogy mi járatban vagyok itt, mivel amióta ő él, ezen a szigeten még sohasem járt idegen. Elmondtam, hogy Gullivernek hívnak, Angolországból származom és hajóorvos vagyok. Elmeséltem, hogy életem során már számos országban jártam, de ilyen idilli, nyugodt hellyel, mint ez, még nem találkoztam. Itt senki nem rohan, kényelmesen, elnyújtózva élvezi a nap és a langymeleg pocsolya kényeztető közegét.

Minek sietni, vágott a szavamba a hatalmas anyakoca – a neve nagyon kedves volt, Pinky Pig-nek hívták, és szólt a fiainak, hogy hozzanak számomra ételt. A kismalacok elszaladtak és rövid időn belül rengeteg gyümölccsel megrakodva jöttek vissza. Volt ott alma, banán, sárgadinnye és egy különleges piros gyümölcs, ami külsőleg egy eperszemre emlékeztetett, de jóval nagyobb volt, akkora, mint egy görögdinnye. Az íze pedig isteni volt, édes és lédús – később megtudtam, hogy giri-giri a neve és ezen a szigeten egész évben érik. Jóízűen befaltam, hiszen már legalább egy napja nem ettem semmit.

Megtudtam Pinky Pig-től, hogy a sziget, ahová jósorsom vetett a Röfik Birodalma, ahol mindenkinek egyformán jut mindenből, ezért nincsen hatalmi harc, ármánykodás és rosszindulat. Ráadásul az élet örömét megtalálták a jó időben, a kellemesen meleg tócsákban, amelyek soha nem száradnak ki, így adva enyhülést és felüdülést a melegben. A csorda vezetője Pinky Pig, akit mindenki elfogad, tekintélye van és hallgatnak a szavára. A kismalacok jó testvérként szeretik egymást, senkit nem közösítenek ki, nem gúnyolják ki egymást. Akinek valami nem megy olyan könnyen a délelőtti röfisuliban, annak rögtön segítenek és nem hagyják magára.

A röfitársadalom nem vágyik többre, mint amit a sziget nyújtani tud, elegendő a táplálék, a víz és az enyhet adó tócsák száma. Ezért a sziget már évszázadok óta kényelmesen ki tudja szolgálni a mintegy 500 egyedből álló malackolóniát.

Én csak ültem ott, jóllakva, a délutáni napsütés kellemesen simogatta az arcomat – a kedélyes invitálásra, hogy mártózzam meg az egyik pocsolyában, azért nemet mondtam. Kérdő tekintetükre elmondtam, hogy az emberek sima és vékony bőrének nem tenne jót a pocsolyában történő dagonyázás, bár az iszappakolás jótékony hatásával orvosként tisztában voltam. Mindenesetre azért még idegenkedtem a gondolattól, hogy egy jól megtermett, röfögő jószággal egy tócsában megmerítkezzem.

Másnap úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a helyet, ahová mindig is vágytam, ahol minden adva van ahhoz, hogy boldog és elégedett legyek hátralévő életemben. Egy dolog aggasztott csak, hogy tudtam, hogy a családom biztosan nem tudná megszokni ezt az életet, hiszen mindig is a búskomor Angliában éltek. Úgyhogy fájó szívvel egy hét után vitorlát bontottam, hogy hazatérjek, azzal a tudattal, hogy megtaláltam a Boldogság szigetét, és ha akarok, bármikor visszatérhetek ide.

Szerző: Ducsai Blanka