Sikít a csap, víz cseppje karcolja útját a fémbe. Vízkő szárad a szűrőn, gátolja az erőteljes áramlást. Próbálkoznak a folyadékba olvadt ásványok áttörni a szűkített lyukakon, de nem tudnak – nyüszít a molekula.
Zúdul a sikolyra a vízkőoldó. Gyors problémamegoldás, eltérítés, elhárítva a baj, gondolják. S újra visszatér a buzgó vízcsobogás.
De az élet folyik tovább… Hajmaradványok merülnek a lefolyó mélyébe, szálai tocsognak, nyúlnak, mint az iszapos békanyál. Félig emésztett ételdarabok fröccsennek fogkefékről csattogni-pattogni, hallani a gyomorsavban úszó ebédet. Mindenki azt hiszi, hogy ez mind alámerül, elhallgat, eltűnik.
Viszi le a sodrás. Nem történik semmi. Parányi megrökönyödés sem érzékelhető. A cipők talpáról homokszemcsék porzanak, szerves trágyával keveredve sárga golyókat alkotnak, síkos barna utat hagynak, mint valami nyálkás csiga. Mellé még mehet a borosta s más testi szőrzet, s a csirizt vakarhatjuk a körmök alól, a szarulemezek is mehetnek bele.
Nem volt mindez elég oldhatatlan? Még mindig elnyeled? A tepsire ráégett elszenesedett cukor lehet még ráadás, vagy nem tolerálod már a zűrzavart?
A lefolyó felböfögi a zöld hányást, nem bírja tovább a mocskot. Ordítva okádja fel a sok szemetet. A gyors problémamegoldás nem nyomja le többé torkán az ocsmány masszát – csak bőg és hányja vissza az undormányt.
Minden áramlik kifelé, még az egykori színtiszta víz is. Fel-felokád mindent, legyen az bármi oda és oda nem való.
Aki nem érti hallgatásod, míg nyeled a nyelhetőt, az valószínűleg a szavaidat sem, amikor azt ordítod, amit lenyomtak a torkodon.
Szerző: Páricsi-Nagy Rezeda (9.b)
A Kreatív írás szakkör egyik feladatának megoldása. (Építsd be/bontsd ki a végül a címben megjelent idézetet!)
