Márciusban az egyik osztálytársam, Szabó Ági a családjával egy hétig szállást adott egy Kijevből, a háború elől menekülő családnak. Számos hasonló cselekedetre van szükség napjainkban, érdemes az ezzel járó minimális kellemetlenséget vállalni. Mivel ez a humanitárius cselekedet felkeltette a figyelmemet, Ágit választottam interjúalanynak.

PÁROS INTERJÚ I.

A Google tényleg a barátunk

Milyen indíttatásból segítettetek?

Igazából véletlenül történt. Anya találkozott velük a kórházban, mert a kisfiú rosszul lett. És mikor beszélgetett velük kiderült, hogy körülbelül egy hétig nincs szállásuk, úgyhogy anya felajánlotta, maradjanak nálunk.

Hogy viszonyult ehhez a családod?

Egy kicsit meglepődtünk, mert nagyon hirtelen történt, de örültünk neki. Illetve ezt megelőzően már többször is beszéltünk arról, hogy esetleg ilyen módon segítsünk.

Hogyan oldottátok meg az elszállásolást?

Szerencsére viszonylag nagy házunk van, így tudtunk nekik adni egy saját szobát.

Hogyan kommunikáltatok?

A legmeglepőbb számomra talán az volt, hogy nem beszéltek angolul. Először azt hittem, hogy így esélyünk se lesz beszélgetni, de kiderült, hogy bármilyen fura is, Google translate-tel egészen jól lehet kommunikálni. Úgyhogy, még ha szakadozóan is, de mi is tudtunk velük beszélni. Anyának kicsit könnyebb volt, mivel ő is és a befogadott anyuka is beszéltek egy kicsit oroszul.

Honnan jött a család, akit befogadtatok?

Kijevből. Pontosabbat nem tudok, de meghívtak magukhoz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak, úgyhogy reméljük, minél előbb találkozhatunk.

Más módon is segítettetek?

Anyával már többször is vittünk ki szendvicseket és sütit a Nyugatiban lévő gyűjtőpontra, és persze nyitottak vagyunk újabb menekülteknek a befogadására.

Ennek a családnak pontosan mire volt szüksége?

Elsősorban szállásra meg ételre, pénzt nem fogadtak el és az anyuka még így is rosszul érezte magát, ezért igyekezett mindig segíteni. Például többször is főzött nekünk, és segített a mosogatással.

Szerinted kiknek a felelőssége segítségnyújtás?

Szerintem a polgárok közül azoknak, akik megtehetik, akiknek nem teher. De persze elsősorban nyilván az államnak lenne a dolga.

Milyen módon érint téged a jelenlegi háborús helyzet?

Nekünk szerencsére nem él kint sem rokonunk, sem barátunk Ukrajnában, de még ennek ellenére is elég nehéz a háborúra gondolni, úgyhogy, ha lehet, és tudom, hogy ez nem jó dolog, de igyekszem elkerülni az ehhez kapcsolódó híreket.

Nehéz volt ilyen közel kerülni a háború következményeihez?

Ez a helyzet rákényszerített arra, hogy ezt ne tehessem meg. Nagyon elkeserítő volt ennyire érintett kijeviektől hallani történeteket, sőt, még videókat is mutattak. De ami számomra a legszörnyűbb volt, hogy milyen hihetetlen módon és folyamatosan aggódtak a családjukért. Az anyukának a férje és a fia egyaránt katonák, egész idő alatt harcoltak és ez elképzelhetetlen fájdalom lehet egy anyának. Végig megpróbálták leplezni a félelmüket, ránk való tapintattal, mégis mindannyian végig éreztük. Mostanra szerencsére már megírták, hogy hazamentek és újra egyesült a család és minden rendben van velük. De szerintem azt a nyomasztó hangulatot és folyamatos aggódást, ami még minket is megszállt arra az egy hétre sosem felejtem el.

 

Szerző: Fülöp Adél (10.a)

 

PÁROS INTERJÚ II.

Natalija

Édesanyám pár napra befogadott egy ukrán anyukát és a kisfiát. Sajnos közös nyelvet nem találtunk, tehát maradtak a különböző fordító alkalmazások. Ezek, bár a vártnál sokkal jobban működtek, tudjuk, hogy nem hibátlanok. Így tehát, minden igyekezetem ellenére, előfordulhatnak apró pontatlanságok.

Bemutatod, kérlek, magadat pár szóban?

Natalija vagyok. Egy kórházban dolgozom könyvelőként. Családommal Kijevben élünk. Az idősebb, most 20 éves fiam hivatásos katonaként, a férjem pedig önkéntesként harcol most a háborúban. Én és a kisebb, most 11 éves fiam, Nikita Magyarországra menekültünk és végül hozzátok keveredtünk.

Habár nagyon közel van, mi itt csak most hallunk először igazán a háborúról. Mióta tart igazából? Milyen volt ez eddig nektek, ottlakóknak?

Igazából nagyjából 8 éve tart a háború, bár eleinte azt hittük, hogy csak politikai. 2013-ban az oroszok elfoglalták a Krím-félszigetet, Donyecket és Luhanszkot. Az ukrán hadsereg felkészületlen volt és nem volt elég fegyverük sem. Az akkori miniszterelnökünk, Viktor Janukovics eladta Oroszországnak a felszereléseik nagy részét. Utána Petro Porosenko irányítása alatt, 5 évig szinte semmi nem változott. Ő még angolul sem tanult meg. Volodimir Zelenszkij nagyon kellemes meglepetés volt nekünk, pedig nem is politikus eredetileg, hanem színész. Megemelte a tanárok és az orvosok bérét és közutakat építtetett. Nagyon büszkék vagyunk rá, jó szíve van. Most a háború ideje alatt is, annak ellenére, hogy sokszor felajánlották neki a biztonságos kiutat, Kijevben maradt. Az ukránoknak szerintem a Krím megtámadásánál telt be a pohár. Türelmes nép vagyunk, de megvédjük magunkat. Ukrajnában mindenki harcolhat, aki akar. Rengeteg önkéntes küzd most is az országunkért. Vannak, akik alig múltak 17 évesek. Megvédjük az országunkat.

Mikor/miért döntöttetek úgy, hogy eljöttök? (Kik és miért maradtak ott?)

Február 24-én hajnali 5-kor hatalmas zajra ébredtünk. Azt hittük, az egyik raktárház omlik össze. Kiderült, hogy Oroszország elkezdte bombázni Kijevet. 13 napig voltunk föld alatti védett helyeken. Az idősebb fiam mondta, hogy menjünk a nyugati határhoz, mert Kijevbe orosz katonák jönnek majd és civilekre is lőni fognak. Egy 10 órás buszút után egy szanatóriumban fogadtak be minket. Rajtunk kívül kb. 1000 másik menekült volt még ott, sokan még gyerekek. Maradtunk pár napig, amíg visszanyertük az erőnket. Akkor a fiam felhívott, hogy hagyjuk el az országot, mert a határon is robbantani fognak. A határ körül láttunk más kocsikat, amikben halottak voltak, akiket a családjuk nem temethetett el. Gyerekek is. Több, mint 150 gyereket öltek meg Kijevben.

Hogyan és miért Magyarországra jöttetek? Milyen volt a fogadtatás?

Még a határnál összebarátkoztam egy nővel, aki a gyerekéhez jött ide Magyarországra. Én még maradtam egy kicsit a fiammal a szanatóriumban, majd mi is ide jöttünk. A vonaton rengeteg ember volt, de nekünk csak két táskánk volt, így elfértünk. Még soha nem utaztam külföldre. Egész úton fogtam a kisfiam kezét, nagyon féltünk. Amikor megérkeztünk, az önkéntesek nagyon kedvesek voltak. Egy svéd diáknál laktunk pár napig. Utána valaki, aki élt kint Ukrajnában, befogadott minket. Így kerültünk Vácra, Katalinhoz és kisfiához.  Nehéz megérteni itt mindenkit, de nagyon kedvesek az emberek. Sajnos ekkor Nikita nagyon megbetegedett. 40°C-os láza volt és rettentően kiszáradt. Bevittük a kórházba és itt találkoztunk anyukáddal. Nikita Covid-tesztje pozitív lett, ezért nem maradhattunk ott, Katalin pedig idős szüleit féltette a vírustól, így a karantén idejére nem mehettünk vissza hozzájuk. Ezért lakunk most nálatok.

Magyarország menedéket ad, de katonákat nem küld. Szerinted mit kéne tennie az országoknak, hogy segítség Ukrajnát?

A legnagyobb problémát még mindig a fegyverek hiánya jelenti. Az ukránok mind harcolni akarnak a hazájukért, de nincs mivel. Rettenetes dolgok történnek ott; az oroszok (itt az olvasók miatt kihúztunk egy felsorolást a civilekkel szembeni bánásmódról, amely egyébként egybevág a sajtóban megjelent hírekkel – a szerk.)  Meg kell védeni magunkat. Én is nagyon szeretnék harcolni, de a fiamat nem hagyhatom itt. Kibírhatatlanul nyomasztó érzés tehetetlennek lenni ennyi szenvedés láttán. Katalin segít nekem itt munkát keresni, még önéletrajzot is írt nekem, de mi igazából csak haza akarunk menni. Nikitának is iszonyúan hiányzik az otthonunk. Bárcsak minél előbb véget érne ez a rémes háború.

 

Habár Natalija és Nikita csak pár napig laktak velünk, mind nagyon megszerettük őket. Azóta írtak, hogy az oroszok kivonultak Kijevből, tehát végre haza tudtak menni. A családjuk jól van és nagyon örülnek, hogy újra együtt vannak.

Az iskolában rengeteg háborúról tanulunk, a nagyszülők is mesélnek, de teljesen más ilyen közelről szembesülni vele. Én rengeteget tanultam a beszélgetéseink alatt, remélem ebből valamennyit sikerült átadnom.

Szerző: Szabó Ágnes (10.a)