A fogaskerék egy több száz éves találmány, egy jól bevált eszköz gépek működtetéséhez. Ám egy magyar startup cég, a Sincroll Kft. azon dolgozik, hogy ezt felváltsa saját találmányával. A Sincroll „golyós” hajtómű nagy potenciált hordoz és a klímavédelem szempontjából is előnyösebb, mint elődje. A cég alapítójával, Bogár Pállal beszélgettünk.

– Mi az a Sincroll hajtómű és mennyivel jobb, mint a fogaskerék mechanizmusa?

– A Sincroll Kft. egy olyan újfajta hajtómű technológiát fejleszt, amely a fogaskereket célozza leváltani. Az újdonság az, hogy a fogaskerekeknél fogak kapcsolják össze a kerekeket, nálunk viszont golyók (link az animációhoz). Ez egy elég nagy változás, mert ahogy a fogak kapcsolódnak, ahogy a fogak mozognak, az egészen más, mint ahogy a golyók teszik nálunk ugyanezt. Ennek az alapvetően eltérő mechanizmusnak az az eredménye, hogy ugyancsak alapvetően eltérő tulajdonságai lesznek a hajtóműnek magának is.

Ezt a fejlesztést azzal a céllal kezdtük el annak idején, hogy ne legyen súrlódás a rendszerben, a golyók tisztán gördüljenek. A fogak között van súrlódás. A súrlódás általában egy rossz dolog, először is energiaveszteség, ami ugye jelenthet extra költségeket a működtetésnél, illetve a rendszer felmelegedhet, emiatt torzulhat, működési problémák támadhatnak. A többletenergia, ami a veszteségekből származik, többlet szén-dioxid kibocsátást is eredményezhet.

– Ez azt jelenti, hogy ha nincs súrlódás, akkor a hajtómű élettartama hosszabb lesz, mint a fogaskerekeké?

– Pontosan erre akartam továbbmenni, tehát hogyha sikerül a súrlódást eliminálni, akkor a fenti előnyök mellett például az élettartam is megnő, hiszen nincs kopás sem. A súrlódás volt az eredeti motiváció, ezért vágtunk bele, és aztán egészen más hasznos dolgokat is találtunk. Amikor felfedezel egy teljesen új mechanizmust, mint mondjuk ez a golyós, akkor egészen más, szerteágazó előnyöket is találhatsz, nem csak amire eredetileg céloztál.

És akkor ebbe beleértem az olyanokat is, hogy például nagyon nagy áttételt tudunk csinálni. Nálunk 30-40-szeres tud lenni ez a faktor, a fogaskeréknél általában csak 5-6-szoros. Ennek mindenféle gyakorlati következményei vannak, például sokkal kisebb lehet a mi hajtóművünk mérete, hiszen ugyanazt a nagy áttételt egy fokozatban tudjuk megcsinálni, míg a fogaskeréknek ehhez esetleg 3-4 kell.

Aztán ott van az, hogy pontosabbak vagyunk, nálunk nincs úgynevezett holtjáték (amikor a fogaskerekek terhelésének iránya megváltozik, akkor a fogak a közöttük levő hézagot átugorják – a szerk.). A holtjáték sok bajt okoz, például zajt, kopást és határozatlanságot: pontatlan lesz a mozgás. Azt szeretnéd, hogy simán tudjál irányt váltani – nálunk lehet.

Vannak más egyéb előnyök is, esetleg egészen apró dolgok, amik attól függően mi az alkalmazás, nagyon fontosak lehetnek. A Porsche-nál csináltunk egy egyetemi diplomamunka-projektet egy évig. Az autó sebességváltójában, hogyha hátramenetet akarsz csinálni, akkor meg kell változtatni a kimenő tengely forgásirányát (nyilván, hiszen hátrafelé megy az autó). Ehhez fogaskerekes megoldások esetén kell egy harmadik kerék, tengellyel, csapágyazással, extra helyigénnyel, anyaggal, súllyal satöbbi . Az volt az érdekes, hogy nálunk ezt meg lehet csinálni két kerékkel, nem kell a harmadik – a megtakarítások nyilvánvalóak.

– És akkor ezeknek a tulajdonságoknak a flexibilitása miatt olyan helyeken is tudják használni a Sincroll hajtóműveket, ahol mondjuk a fogaskerekek nem lennének jók?

– A gépek 95%-ában van egy hajtómű, amiben egy fogaskerekes, vagy esetleg valamilyen másfajta mechanizmus dolgozik. Oda mindenhova jó a Sincroll hajtómű. Tehát jó a karórától kezdve a helikopterig, robotoktól a mozgólépcsőig, a repülőktől a hajókig satöbbi. Egy gigantikus 200 milliárd dolláros piacról beszélünk. Mi ezt a piacot célozzuk.

Hogy hogyan lehet kifejleszteni a Sincroll hajtóművet erre az óriási piacra – ezen dolgozunk. Nem kis feladat. Fel kell vennünk a piaci versenyt a sokszáz éves fogaskerékkel. Jobbak vagyunk-e, érdemes-e minket megvenni – minden piaci verseny erről szól, ugye. Megjegyzem, az lenne az ideális, hogy ne kelljen versenyezni. Hogy ne csak mennyiségileg legyünk jobbak, ’x’ százalékkal hatékonyabbak, kisebbek, csendesebbek, hosszabb életűek satöbbi, hanem tudjunk megoldást adni olyan alkalmazásokra is, ahol a fogaskerék egyáltalán nem is működik, hogy új minőséget hozzunk létre. Egy ilyet kéne találni – nem könnyű, de van rá esély.

– Hogyan tervezik a találmányt piacra vezetni? Milyen lépései vannak egy ilyen folyamatnak?

– Az egész azzal kezdődik, hogy az ember kitalál valami ötletet, hogy megoldást nyújtson egy adott problémára, vagy esetleg csak talál egy érdekes ötletet és aztán keresi hozzá, hogy mire is lehet az jó. Rajzolgatja a boríték hátoldalán, vagy a szalvétára ebéd közben. Utána a következő lépés az, hogy elkezd számolgatni, hogy van-e ennek relevanciája, működik-e egyáltalán papíron. Akkor utána csinál valamilyen számítógépes szimulációt, modellt, próbálja egyre inkább praktikus értelemben megtervezni.

Miután a szimuláció már működik és látszólag tényleg a számolások szerint, akkor csinálsz valami kézzel fogható papírmodellt, vagy műanyagot, azt szokták mondani „deszka modellt.” Aztán később jönnek az alumínium, acél satöbbi prototípusok tesztekhez. Ezeket hívják koncepcionális bizonyítékoknak („proof of concept”), amik igazolják, hogy a technológia működik a valóságban is, nemcsak a papíron vagy számítógépen. Ez egy nagyon fontos lépcső, főleg azért, mert ez egy bizonyíték a technológiára, másrészt azért, mert innentől aztán tényleg nagyon sok pénzre van szükség a további munkához. Egy-egy ilyen prototípus borzasztóan drága, hiszen egyedi gyártmány. Ehhez már komolyabb pénz kell, el kell menni pénzt felhajtani, olyanoktól, akiknek van, például bank, állam, vagy tehetős magán emberek. Egyre több pénz kell, ahogy haladsz előre a projektben és ennek megszerzése egyre több idődet köti le. Egyre kevésbé vagy mérnök, egyre inkább céget vezetsz és embereket menedzselsz, a piacon mozogsz, megjelensz itt-ott, illetve finanszírozást keresel. Megjegyzem ez a fizikában és a tudományokban is hasonlóképpen zajlik, ahogy az ember halad előre.

Szóval, próbálni kell egyfajta imidzset, brandet építeni, és azt jól kommunikálni, hogy a befektető odaadja neked a pénzét. Mert egyrészt fél, hogy nehogy elbukd azt neki, másrészt fél, hogy nehogy kimaradjon egy jó buliból. „Fear and greed,” ahogy a tőzsdén mondják – félelem és kapzsiság. Azt is mondják „FOMO:” Fear Of Missing Out – félsz, hogy kimaradsz.

Először is, az illető befektető valószínűleg most hall a projektedről és rólad személy szerint először. Tehát el kell neki mondanod, hogy mit csinálsz – érthetően, gyorsan, szemléletesen. És főleg, el kell mondanod, hogy ki vagy te. A befektető számára minden a bizalomról szól. Hisz-e a projektedben és főleg hisz-e benned. Meg kell győznöd. Itt bizonyítékokra van szükség, az emberek általában aszerint vesznek céget, részvényt, vagy akár cipőt meg kabátot is, hogy milyen kézzelfogható érvek vannak mellette vagy ellene, teszt eredmények vannak-e, vagy hogy vajon valaki megvette-e már, máson is van-e ilyen cipő satöbbi. Fontos hogy van-e kredibilitásod, elhiszik-e azt amit mondasz. Ilyenkor jön az, hogy mutogatod a diplomáidat, eddigi eredményeidet, kitüntetéseidet, meg minden. Persze mindezek után is és továbbra is ez egy nagy ugrás a sötétbe a befektető számára, mert hiába vannak meg ezek a bizonyos érvek, kézzel fogható prototípusok, diplomák, mert a végén mégis maradni fog egy csomó olyan terület, ahol nincsenek érvek. Csak valamiféle érzések vannak, intuíció, hogy tényleg érdemes ebbe beszállni, vagy nem. Nehéz a jövőt megsaccolni.

Úgyhogy ez kezd egyre inkább a magamutogatásról szólni, marketinggé kezd válni, a projekted és önmagad marketingjévé. Áthelyeződik a többi alapító működése is a mérnöki munkáról a marketingre. Ez egy emberi dolog, ilyen a világ és az ember, nem lehet kikerülni, legfeljebb esetleg javítani valahogy rajta.

– Mi lenne a Sincroll-nak a következő lépés a piacravitelhez?

– Amit mi csinálunk, az egy gép, ami jól meg is határozza, hogy milyen lépésekben kell haladnunk. Ez egy vas. Szemben például a szoftverrel. Ami nem vas. Utóbbihoz kell egy pár számítógép, meg egy pár programozó és akkor ők össze tudnak állítani egy prototípust 3 hónap alatt, piacra tudják vinni 6 hónap alatt, és 1 év alatt van már mondjuk 100.000 felhasználójuk. Ehhez képest, amikor valaki egy „vasat” fejleszt, mint mi, akkor kell mondjuk 2-3 év, hogy kifejlesszünk egy prototípust és kell kb 4-5 év, hogy legyen nagy számú felhasználónk. Tehát szemben az 1 évvel a szoftvernél, nálunk 4-5 évről van szó.

Hogy hol tartunk most? Most ott tartunk, hogy már van bevételünk, nem százezer eladás, de már van. Ez jó. Még nem tartunk ott a fejlesztésekkel, hogy pontosan meg tudnánk mondani, mondjuk a mozgólépcső, szélturbina, vagy autó alkalmazások esetén, mire is vagyunk tényleg képesek. Elvi, koncepcionális dolgokat tudunk mutatni, mondjuk egy autógyártónak, és akkor el tudunk kezdeni velük közösen gondolkodni és kidolgozni, hogy ez nekik konkrétan mire is lesz jó, sebességváltónak, differenciálműnek, vagy kormányműnek. Megjegyzem, ők általában azt szeretnék, hogy konkrétabban mondjuk meg, hogy hány óra élettartamot, mekkora nyomatékot, hatásfokot satöbbi tudunk produkálni és főleg, hogy mennyibe kerülünk. Nagyjából. Nem kell pontosan, de legalább valami fogalmat akarnak alkotni nemcsak arról, hogy működünk-e, hanem hogy milyen jól működünk. Tehát az „igen-nem” kérdésre megvan a válasz, működünk, de a „milyen-jól” kérdésre még nem igazán. És bizony utóbbira nagyon drága választ találni, sok kísérletre van szükség. Ugyanis tesztelnünk kell tovább és mostmár nem csak egy-két prototípust, de ezernyit, össze kell törnünk őket, megnézni, hogy mennyi az élettartamuk satöbbi – ez óriási pénz. Itt tartunk most, egy magasabb osztályba lép a cég, ahol már komolyabb működésre van szükség, emberekre, anyagra, tesztlaborra satöbbi. Egy fázisátalakulás történik. Amihez ráadásul nagyobb finanszírozásra is van szükség. A Szilícium-völgyben szokták ezt „Death Valley”-nek hívni, ott vannak nem messze egymástól földrajzilag, mert amikor ideér egy cég a fejlődése során, akkor egy nagyon veszélyes átalakuláson megy át, amibe könnyen tönkre is mehet.

– Mit tanácsolna a pályaválasztás előtt álló fiataloknak, fiatal feltalálóknak?

– Azt mondanám, hogy kétféle ember van a világon: az egyik a szakember, aki nem vállalkozik, nem fektet be, nem kockáztat és nem alapít céget, hanem ő egy cég alkalmazásában dolgozik – alkalmazott. A saját munkáját, szaktudását adja el, azért kap pénzt, rendszeresen, mondjuk havonta, alkalmanként relatíve kis összegeket. És van a másik embertípus, aki többnyire a szaktudása alapján, de ez nem szükségszerű, egy céget alapít, vállalkozik, ő egy vállalkozó, befektet, kockáztat, és a cége értéknövekedéséért kap pénzt, általában nem rendszeresen, hanem mondjuk egyszer, évek múlva, relatíve nagyobb összeget – ha egyáltalán.

Alapvetően minden a kockázatról szól. Aki fizetésért dolgozik, az megkapja a havi meghatározott pénzét a munkájáért, kockázat nélkül. Aki kockáztat, az a kockázat vállalásáért magáért kap pénz, akár ha nem is dolgozik semmit, mert a kockázatnak magának értéke van, akár dolgozik az ember, akár nem. Lásd tőzsde. Úgyhogy az ember, amikor pályát választ, akkor szerintem ezt kell eldöntenie magában, hogy ő alkalmazott szeretne lenni, kockázat nélkül, vagy vállalkozó, aki kockáztat.

Alapvetően azt tanácsolnám a fiataloknak, hogy az elején menjenek el alkalmazottnak, menjenek el tanulni és tapasztalatot szerezni, hogy lássák, mint alkalmazott, hogyan működik egy cég belülről – amellett hogy a saját szakmájukat is csiszolják. Próbálják meg kitalálni, hogy azon kívül, amit ők csinálnak, mint alkalmazott, a saját szűk buborékukon belül, vajon mit csinál a cég maga összességében. Hogyan operál, mitől függ a prosperitása, hol van és mitől függ a kockázata. Mit csinálnak a cég főnökei és tulajdonosai, miért vesznek fel valakit, vagy miért nem, hogyan választanak stratégiát, vagy hogyan viszik a napi ügyeket satöbbi. És hogyha ezt ellesi az ember, akkor jobban rá tud látni, jobban el tudja dönteni, hogy neki van-e ehhez kedve, mármint hogy vállalkozzon. Szerintem veszélyes, hogy ha az ember mindjárt az elején vállalkozni megy, úgy hogy nem is volt soha alkalmazott, nem látott céget. Egy vállalkozó tapasztalt ember kell hogy legyen, és a „dzsungelharcra” is fel kell legyen készülve. Nem babra megy a játék. Az alkalmazott legfeljebb elveszti az állását, keres egy másikat, ami biztos, hogy nem könnyű, de azért mégis sokkal könnyebb, mint ha egy egész cég megy tönkre, sok pénzt veszít, és esetleg kell csinálni egy újat. A sikeres startup cégek alapítóinak az átlagéletkora 45 év – nem friss diplomások. Az emberek azt hiszik, hogy a startupperek fiatal srácok, akik szeretnek bulizni, meg ide-oda menni, esténként beszélgetni, de úgy tűnik ez egyáltalán nincs így. Úgyhogy csak óvatosan…

Szerző: Bogár Balázs (9.d)