Amikor megérkezünk az interjú helyszínére, a Fazekas Gimnázium könyvtárába kiderül, hogy „helyzet van”. Alacsony az égbolt! Az alacsony égbolt mindenkit zavar; a fák nem tudnak szabadon nőni, a madarak kénytelenek alacsonyan repülni, a felnőttek nem tudnak kiegyenesedve járni. A gyerekek gyűlést hívnak össze, hogy megoldást találjanak.
Csörgei Andrea éppen a Hogyan nőtt nagyra az égbolt? című mesét adja elő harmadikosoknak. Életemben először látok papírszínházat, a gyerekek szemmel láthatóan rutinosabbak. Koncentráltan figyelnek, együtt élnek a történettel, kérdeznek, hozzáfűzik megjegyzéseiket, reagálnak.
Ha valaki nem ismerné a mesét: a felnőttek először kinevetik a gyerekeket, akik szeretnék felemelni az eget, de végül közösen sikerül megoldaniuk ezt a feladatot. Erre emlékeztetnek még ma is az ehhez használt cölöpök ütötte lyukak, amelyeken éjszakánként átragyognak a csillagok. Lírai történet a kitartásról, a hitről, és arról, hogy ha az emberek összefognak, együtt hatalmas dolgokat képesek véghezvinni.
Az előadás végén az apróságok szétrajznak a könyvtárban, megtámadják a polcokat és a zsákmánnyal bevackolják magukat a babzsákok közé. Szinte túlzás, hogy még a nap is besüt az ablakokon, noha január közepe van.
A fotót Fülöp Adél (10.a) készítette
– A mese tanulságos volt, a képek igényesek. Saját fejlesztés?
– A mesék és a képek készen vannak, a Csimota Könyvkiadó hozta be Magyarországra ezt az eszközt jó tíz évvel ezelőtt, és egyelőre itthon csak ők adnak ki hasonló meséket. Régóta tervezem Bognár Petra tanárnővel és Dezső Ilona tanárnővel, hogy esetleg szakkör keretén belül fordítsuk meg a folyamatot, mert az is izgalmas, táborban már csináltam ilyet más gyerekekkel: kapnak egy élőszavas mesét és megcsinálják hozzá az illusztrációkat. Ez a projekt még előttünk áll, de hátha még egyszer sort kerítünk rá.
– Hogy kerültél kapcsolatba ezzel a módszerrel?
– A gyerekirodalom felől érkeztem a pedagógiába, gyerekirodalmár voltam, több kiadóval álltam kapcsolatban és akkoriban ezzel a kiadóval dolgoztam, egyébként egy olvasás népszerűsítő programot vezettem. Óhatatlanul a szemem elé kerültek az újdonságok, és először csak otthon, a sajátjaimnak meséltem papírszínházi történeteket, aztán szépen sorban különböző foglalkozásokat tartottam itt-ott, és amikor a Fazekasba kerültem, akkor egyértelmű volt, hogy én ezt szeretném behozni. Kaptunk az alapítványtól pénzt, hogy megvehessem a keretet, néhány mesét is, meg a sajátjaimat is be tudtam hozni. Az itteni gyerekekkel sok mindent ki tudunk próbálni.
– Mindig ilyen sokat reagálnak, illetve szólsz ki a meséből?
– Egyre gyakrabban. Attól függ egyébként, hogy mennyire ismernek. Az iménti közönség sokat jár föl a könyvtárba, velük eleve jó a kapcsolatom, ezért is volt egyértelmű, amint megláttak, hogy rögtön meséljek. Ez tulajdonképpen egy helyettesítés volt. Természetes számukra, hogy kilépjenek a meséből, és ez jó is. Én azért használom a papírszínházat, mert élőszóval is szoktam mesélni, de ezzel érzem magam nagyobb biztonságban. Más, mintha egy könyvből mesélnék, közben ki tudok nézni a gyerekekre. A képek pedig nekik segítenek megtartani a fókuszt. Mert azt is tapasztaljuk, hogy az élőszavas mesemondás nem mindig köti le őket, még itt, nálunk is a gyerekek jelentős részét „trenírozni kell”, hogy jól menjen. A papírszínház ideális átmenet, és az egyik legfontosabb hozadéka, hogy tudunk egymásra reagálni.
Slow reading
– Nekem a diafilmnézés jutott eszembe gyerekkoromból, amit imádtam, és ez az előadás is tetszett, de nekik elég gyors a tempó?
– Én azt látom, hogy a papírszínházat kedvelik, szívesen jönnek nagyobbak is, nyolcadikosoknak, kilencedikeseknek is tartottunk már előadást. Pont azért, mert képi világban szocializálódnak az, hogy kapnak a szöveghez egy képet, rettenetesen sokat segít nekik. A képek elég tudatosan vannak megszerkesztve, nem nyomja agyon az illusztráció a történetet, hagy teret, marad lehetőség arra, hogy a fantáziájuk dolgozzon, ezért tartom jó átmenetnek ahhoz, hogy mesét nézzenek a tévében vagy ők maguk olvassanak. Lehet, hogy lassú, de eszméletlenül fontos feladatunk lelassítani őket egy picit.
– Tapasztaltál-e határpontokat az elmúlt években, hogy na, ez a történet már tényleg lassú, ilyen és ilyen típusú történetek már nem működnek?
– Persze, ott vannak például a verses mesék, az a fiatalok számára egyre nagyobb feladat. Lackfinak van egy roppant humoros verses meséje egy medvéről, és a gyerekek nem mindig veszik az adást. Egész egyszerűen látszik, hogy akiknek sokat mesélnek otthon vagy sokat foglalkoznak velük, nem csak én, hanem a tanítók vagy a nagyobbak, és olyan helyről jöttek, ahol szintén megkapták ezt a típusú felkészítést, ott azért könnyebben férnek hozzá a szövegek jelentéséhez, mondanivalójához. Nyilván arra is figyelni kell, hogy mást kínálunk egy elsősnek, mint egy negyedikesnek. Az élőszavas nagy falat még, ha azt várjuk el a gyerektől, hogy tartsa meg a fókuszt. Sok családban a legjobb szándékkal adják fel a mesélést azzal, hogy a gyerek iskolába megy, „de jó, megtanult olvasni”, azt gondolják, hogy még jót is tesznek vele, ha arra késztetik, hogy minél többet olvasson, de sajnos ez nem ilyen magától értetődő folyamat.
A fotót Fülöp Adél (10.a) készítette
Mit adnak nekünk a mesék?
– Tehát folytatni kellene a mesélést azoknak a gyerekeknek is, akik már iskolás korúak.
– Akár 12-13 éves korig, sőt… Ott van egy korszak ugye, amikor ellenállnak a kiskamasz korban, de szívesen visszatérnek a mesékhez akár már kamaszkorban is. Nagy álmom, hogy egyszer majd itt is érdeklődő kamaszokkal, akár egy szakkör vagy a Fazekas+Fesztivál keretében újra ismerkedünk a mesével. Van egy ilyen, a Barna hajnal, az kifejezetten a diktatúrák kialakulásáról szól, elég kemény történet, alsósoknál fel sem merül, mint választási lehetőség. A barna színű kutyákat lehet csak életben tartani, és akkor innen közeledünk egy hasonló „rend” következményeihez. Legutóbb pont az Egy mondat a zsarnokságról című verset vette egy nyolcadikos osztály, amikor bejöttek megnézni. Csináltunk hozzá egy dráma feldolgozó órát. Működött, élvezték.
– Neked mit adnak a mesék?
– Nekem nagyon sokat meséltek gyerekkoromban, napi rutinnak számított, valószínűleg ezért lettem történetfüggő. Azért kerültem a magyar szakra, kezdtem el a gyerekirodalommal foglalkozni, azért kezdtem el mesélni, és a drámaórákon a drámákban is az érdekel igazán, hogy egy történettel mit tudunk kezdeni. Valahogy soha nem nőttem ki belőlük. Az egyetemen is azokat a speckollokat vettem fel, amelyek akár a mesékkel, akár a gyerekirodalommal foglalkoztak. Hamar kijártam a Károli Egyetemen a vezető tanáromtól, hogy csináljuk meg a gyerekirodalmi szakirányú továbbképzést hét éve. Ez egy posztgraduális továbbképzés pedagógusoknak, könyvtárosoknak, most már képzőművész hallgatók is jöhetnek, mindig egy maroknyi csapat. Gyerek- és ifjúsági irodalmi szakember, ez a képzés elnevezése, két féléves. Óraadó tanárként tanítok hetedik éve olvasóvá nevelést és szerkesztési ismereteket. Kiváló csapat oktat ott, Gimesi Dóri, aki a Fazekas Irodalmi Beszélgetéssorozatban vendég volt nálunk, dramaturgiát például.
Sokféleképp hasonlót
– A Facebook posztjaidból kezdtem sejteni, hogy számtalan dologgal foglalkozol. Javaslom, haladjunk úgy a továbbiakban, hogy én bemondok mindig egy-egy dolgot, nevet vagy tevékenységet, amit ott találtam veled kapcsolatban és erre reagálsz. Az első még a mesékhez kapcsolódó téma lesz: Népmesekincstár.
– Bajzáth Mária nevét kell elsőként megemlítenem, akinek egyébként van fazekasos kötődése, és legutóbb a magyar népmese napján együtt tartottunk itt előadást az alsósoknak. A Népmesekincstár korosztályokra lebontott népmese gyűjtés, mindegyikhez mondókák, kézműves foglalkozás, ének kapcsolódik tematikusan. Én most nyáron végeztem el a foglalkozásvezetői képzést, azóta itt is szoktam ilyen Népmesekincstár alapú foglalkozásokat tartani és másutt is. Ez a módszer kifejezetten a népmesékre koncentrál és az élőszavas mesemondásra. Van, hogy kombinálom a két módszert, az élőszavas mesélést és a papírszínházat, mindkettőhöz viszek be mesét egy foglalkozásra.
– Cerkabella Könyvkiadó.
– Egy másik kiadónál főállású szerkesztőként kezdtem a pályafutásomat, tehát az, hogy könyveket szerkesztek és a kortárs gyerekirodalomban ott vagyok, nekem az volt az első lépés, amitől én nem is akartam teljesen elszakadni. Dolgoztam a Cerkabellánál egy kicsit, onnan jöttem a Fazekasba, és most a kiadónál is nagyjából pedagógiai munkát végzek sokszor, feldolgozó anyagokat csinálok, lektorálok, olvasószerkesztőként működöm, most éppen szerkesztünk egy nagyobb könyvet. Külsős, de állandó munkatársként dolgozom és néha igen, kiállok a standra különböző rendezvényeken. Ez egy nagyon-nagyon jó és hasznos tapasztalat.
– Az ember direktben találkozik az olvasóval és a „majdnem olvasóval”.
– Pontosan. Az egyetemen szoktam mondani a hallgatóknak, hogy vegyenek részt hasonló dolgokban, mert látják, hogy mit keresnek, mit nem keresnek az emberek, milyen típusú olvasók jönnek. A Könyvhéten, Könyvfesztiválon mindig igyekszem egy-egy napot bevállalni.
– Többször felbukkan Szentendre.
– Ez a Cerkabella Könyvkiadó bázisa, és ott van a Parti Medve nevű könyvesbolt, ahol szintén dolgoztam könyvesboltosként. Kamaszként Szentendrén szocializálódtam, a város sosem volt ismeretlen, ezért járok ki oda a mai napig foglalkozást tartani, dolgozni, amikor azt mondom, hogy „külső helyszín”, akkor ez általában Szentendrét jelenti, táboroztatok is ott.
– A nyári táborok, valóban! Egész érdekes tematikákról olvastam: Utazás egy könyv középpontja felé, Nyolcvan nap alatt Szentendre körül. Mekkora az igény az olvasótáborokra?
– Szerencsém van, ezt nem egyedül csinálom, itt Tóth Artúr Olivér nevű munkatársamat kell megemlítenem, aki drámapedagógus. Ő is tartott gyerekfoglalkozásokat Szentendrén, ami egy kisváros, egyetlen gyerek könyvesboltja van. Sokszor előfordultunk ott mindketten, a szülők tudták, hogy mire számíthatnak tőlünk. Igazából túljelentkezés van, két hetet szoktunk csinálni nagy ovistól kisiskolás korig. Szentendrén sokan laknak olyanok, akik kiköltöztek oda, értelmiségi családok, a Parti Medve „holdudvara”, olvasó és olvasásra nevelő szülők járnak oda, úgyhogy ideális környezet, iszonyatosan jó élmény számunkra is.
– Miket szoktál olvasni?
– Bihari Péter kolléga sokat tudna erről mesélni. Amikor még osztályfőnök-helyettes voltam az osztályában, ő rendkívül türelmesen megvárta velem különböző országokban az osztálykirándulásokon, amíg a gyerekkönyvesboltokat végig jártam. Rengeteg gyerek- és ifjúságit olvasok, ez kétségtelen, de magyar szakosként nyilván a felnőtt irodalomhoz is van kapcsolatom. Szeretek kortárs magyar irodalmat olvasni. A férjem külföldieket olvas, így ha nem veszi észre, tőle is tudok lopni a könyvespolcáról. De a 80%-a az olvasmányaimnak gyerek-, ifjúsági irodalom vagy mese, és nem csak a munkám miatt.
– Vadlazac Műhelycsoport.
– A Petőfi Irodalmi Ügynökségnek van az Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrum (IGYIC) nevű létesítménye, és annak egy blogja, a Mesecentrum, ahol szintén állandó külsős munkatárs vagyok. Kritikákat írok a tanári rovatba – engem mindig az érdekel elsősorban, hogy mit tudunk kezdeni egy történettel pedagógusként, tehát ilyen megközelítéssel írok a kötetekről. A Vadlazac ugyanúgy az IGYIC szervezése volt, ezek workshopok elsősorban tanároknak, és itt is előfordultam, megint csak Bajzáth Máriával és egy csodálatos bábpedagógussal, Józsa Évával hárman tartottunk itt foglalkozásokat.
IGYIC Vadlazac foglalkozás 2021 novemberében
– Rémlik egy fotó bábszínházzal kapcsolatban.
– Budapest Bábszínház, igen. Nagy szerelem. Ha én újra születek, akkor biztos bábszínész leszek. Amikor a dráma szakot elvégeztem, azért nem olyan rég volt, a papírszínházból írtam a szakdolgozatomat, és történetesen Végvári Vikihez, aki a Bábszínház színházpedagógusa. Annyira jól tudtunk együtt dolgozni, hogy meghívott a Bábszínház Mozgató programjába, ahol feldolgozásokat készítenek gyerekeknek – és tanároknak segédanyagokat. Mostanában én vagyok az, aki igyekszik olyan segédanyagokat összerakni, amelyeket az előadások előtt vagy után, órán felhasználhat a pedagógus.
Hirmann Blanka drámainstruktor; Pásztor Csörgei Andrea gyerekirodalmár, könyvtár- és drámapedagógus; Végvári Viktória vezető színházpedagógus; Hoffer Károly rendező, tervező – Fotó: Bodnár Zsófia
Fazekas
– Lépjünk az iskolán belülre! Nemrég említetted, hogy dramatizáljátok a Vesztegzár a Grand Hotelben című Rejtő-regényt a színjátszó szakkör résztvevőivel.
– Mindig elmondom ilyenkor, hogy szerintem én vagyok a legszerencsésebb tanár az iskolában. Nyilván azokkal dolgozom, akik szívesen jönnek, de tényleg csodálatos csapat. Idén úgy alakult, hogy a zöme ötödikes, és vannak a nyolc-tizedikes szakköri tagok, akik ügyesen működnek együtt az életkori különbség ellenére is. Az idősebbekkel a Vesztegzár jó ötletnek tűnt, aztán közben kiderült, hogy hatalmas feladat. Egy ilyen sok szálon futó regényt dramatizálni kemény munka, két hétig írtam a vázat, ebben a pillanatban például ők azt csinálják – én ott sem vagyok –, hogy írják és húzzák, gyúrják az alapanyagot tovább. Ennyire motiváltak. Kamaszok, akik sok mindent alapból elutasítanak, és mégis működik a dolog. Szűk az idő, a Fazekas+Fesztiválra tervezünk elkészülni, ami, ha nem lenne az omikron, pont bele is férne. Most egy kicsit aggódom, elkészülünk-e időben. Az 5-6. évfolyamosoknak az ókor lesz a téma. Teljesen véletlenül régebben Berg Judit honlapján találtam egy átiratot Párisz almájáról. Az ötödikesekkel idén kezdtünk együtt dolgozni, tehát nyilván még nincs meg az az összhang, mint a felsősökkel, hogy sokszor egy mozdulatból, összenézésből értjük a másik gondolatát.
– A Covid mibe nyúlt bele és mennyire azok közül a tevékenységek közül, amikről beszélgettünk?
– A drámába például igencsak, az elmúlt két évben nem tudtunk előadást létrehozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem csináltunk semmit, a digitális oktatás ideje alatt is dolgoztunk, de érdemben haladni nem tudtunk. Viszont szinten tartottunk, és nagy hozadéka volt ezeknek a foglalkozásoknak a lelki segítségnyújtás. Az ilyen jellegű tevékenységnek azért van egy olyan funkciója, hogy itt egy kicsit kiengednek, lelkileg regenerálódnak, jól érzik magukat. Darabot összerakni azonban nem tudtunk, volt, ami félkész állapotban maradt – viszont az online után mindenki lelkileg is épen érkezett vissza, amit megfelelő kompromisszumnak tartok.
Ebben a családban kicsit mindenki drámás
– Mit csinálsz szabadidődben?
– (Nevet.) Van összesen öt kamasz, majdnem felnőtt gyerekem, meg most van egy „baba kutyánk”, ez pont lefoglal. Kirándulunk, mozi, színház – nyilván nagyon sokat megyünk, mert egy kicsit mindenki drámás ebben a családban. Szoktam is idézni a gyerekeimnek, amikor szenvednek a pályaválasztással, hogy „találd ki, mit csinálsz a legszívesebben, és vegyél rá valakit, hogy fizessen érte”. Én azt csinálom a munkaidőmben is, amit a szabadidőmben.
F. I.
