Valaki jár a fák hegyén, / ki gyújtja s oltja csillagod, / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott.
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
Én félek, még reménykedem:
ez a megtartó irgalom,
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Valaki jár a fák hegyén –
vajon amikor zuhanok,
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot,
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom,
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon?
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Valaki jár a fák hegyén,
mondják, úr minden porszemen,
mondják, hogy maga a remény,
mondják, maga a félelem.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Kányádi Sándor / Pilinszky János
Fotó: Martin Rak
