Nem vagyok vénséges, de már fiatal sem. Több nyarat éltem át, mint a legtöbb szerzetes a kolostorunkba, viszont szégyellős vagyok elárulni, hogy pontosan mennyit. Sok minden történt ezekben az évtizedekben, miket szerzetesként átéltem, és azt remélem, hogy még sok ilyen esemény fog történni, az egyház javára. Paulus testvér vagyok, egy szerény kis bencésrendi szerzetes.

Észak-Itáliában egy nem nagy kolostorban tanultam, nem messze Monte Cassino-tól, ahol Szent Benedek alapította meg a bencésrendet 529-ben. Neked, akár utazó vagy, akár világjáró, vagy bármilyen más szerzet, elmondok egy pár dolgot a bencés rendről. Ahogy már említettem, Szent Benedek egy „regulát” alapított, amelynek esszenciája a folytonos Istenhez való hűség, és Jézus által bemutatott, istenhez hű életmód mellett a munkát elsőrangú tevékenységként értelmezte. Ez azt jelenti, hogy a bencés kolostorokban a szerzetesek foglalatoskodnak földműveléssel, kódexmásolással, (akárcsak jómagam), és legfontosabb tevékenységként, térítőmunkával. Biztosan hallottad már a mondást, mely meghatározza tevékenységeinket: „Ora et labora”, latin nyelvű, és azt jelenti, hogy imádkozz és dolgozz. Én a scriptoriumban dolgozom nap mint nap, amikor van időm, és amikor meg van szabva, akkor viszont imádkozom a templomban, megpróbálok minden egyes nap közelebb kerülni Hozzá. Folyamatosan jár az agyam, és nagyon sokat olvasok mindenféle latin, francia és más nyelveken írt költeményeket, írásokat. Amikor tudok, én is megpróbálom a szeretetet és a tanításokat versekbe, írásokba foglalni, a legfontosabb dolgokat értelmező szövegeket írni, latinul. Szerencsére szerény kis kolostorunkban van az egyik legnevezetesebb könyvtár az összes bencés kolostor közül, így hát sok időt töltök ott.

Ahogy egyre idősebb lettem, az egyház függetlensége egyre gyengült, és ez nagy problémát jelentett, erre kezdett már mindenki felfigyelni. Ahogyan ezt mindenki tudja, az egyház és a császárság két egymáshoz nagyon sok szállal kötődő hatalom, és az alá-fölérendeltségi viszonyok miatti csatározások egyre durvábbá váltak. A papság és császárság közötti ellentétek fellángoltak, és mindnyájan tudtuk, hogy tennünk kell valamit. Szerencsére, az egykori mesterem nagyon közeli baráti kapcsolatban volt a franciaországi Cluny kolostor vezetőjével, és mivel tenni akartunk valamit, mind a ketten nagy fáradsággal, de annál nagyobb izgalommal átutaztunk Franciaországba. Soha nem voltam még ott, ami azt illeti, Itáliát is alig hagytam el, ugyanis az utazás nagy fáradság, nem is említve, hogy nem kis összeget emészt fel, és nem kívántam, hogy kolostorom fizessen azért, amiért nem kötelező. Amikor hosszú hetekig tartó utazásunk után megérkeztünk, ráeszméltem, milyen csodálatos is Franciaország. Számtalan írást olvastam ennek az nevezetes hatalomnak a bölcsőjéből, viszont soha nem gondoltam igazán bele, hogy mi is ihlette meg a tehetséges írókat. Most már látom, hogy talán a mesebeli táj lehetett az írások ihletőforrása.

Mikor a kolostorba is megérkeztünk, rögtön megértettem, miért is tett szert olyan nagy hírnévre. Folyamatosan nyüzsögnek az emberek, mindig éppen készülőben van valami. Hamar ráeszméltem, hogy a nagy izgatottság azért van, mert írásokat nyújtanak be, hasonló célból, mint amiért mi is jöttünk. Reformációt akartunk ugyanis kezdeményzeni. Az egyház számára elfogadhatatlan, hogy a pápák a császárok befolyása alá tartozzanak. Nem szabad tovább megengednünk azt sem, hogy az egyházi, vallási dolgok helyett nagyobb hangsúlyt fektessen olyan világi dolgokra, mint például a vagyon vagy a világi tisztségek. A reformok indítói tehát a Cluny kolostorban szerveződtek, és büszkén mondhatom, hogy én is ott lehettem. Nem csak Észak-Itáliából, hanem délről, Németországból és sok más országból is érkeztek küldöttek, akárcsak mi ketten, a mesteremmel. Mindannyian azon dolgoztunk, hogy az egyház a jövőre nézve se legyen teljesen mértékben alárendelve a császárságnak, elvégre az egyház egy független egyesület, amely sokkal nagyobb értékeket képvisel, mint a hatalom. Az egyház a materiális, anyagon túli értelmet igyekszik közelebb vinni az emberekhez. A hatalmon és császárságon túli létező. Egy idő után felfigyeltek ránk, elértük azt, hogy újra a hitélet legyen a figyelem központjában, viszont továbbra is követelnünk kellett a világi papság intézményét (a világi papok nem csatlakoztak valamilyen szerzetesrendhez) és a cölibátust, mert úgy gondoltuk, ezek megerősítik az egyházon belüli rendet, magát a kereszténységet. 

A reformációk következménye, hogy az akkori pápa, II. Gergely (1073-1085) levelet írt a császárnak, melyben összefoglalta követeléseit. Ez volt a Dicatatus Papae. Belefoglalta levelébe, hogy a pápaválasztás ne a császár befolyása alá tartozzon, hanem a bíborosok, és a pápaválasztási joggal rendelkező főpapok döntésének eredménye legyen. Emellett a pápa megfogalmazta a kizárólagos invesztitúrára vonatkozó igényét. Miután IV. Henrik császár (1056-1105) elolvasta a levelet, kinyilvánította, hogy támogatja a mozgalom lényegét és a kéréseket általánosságban, viszont nem ismeri el a hatalmi viszonyok megváltoztatásának igényét. Sok mindent értünk tehát el,  később azonban a császár megfosztotta Gergelyt a pápaságtól. Igazság szerint pont azt akartuk elkerülni, hogy ne a császár szabja meg, hogy ki a pápa.  Gergely és a császár között évizedekig elhúzódó küzdelem vette kezdetét. Mindenesetre mesteremmel időközben visszatértünk Itáliába, mert mégiscsak oda tartozunk.

Nem kevés idő telt el, már megöregedtem, és nem gondoltam volna, hogy az Úr még tartogat nekem újabb meglepetést. Sok mindenben részt vettem, már magam is mester lettem, tanító, és egyre több időt töltöttem csak a templomokban és a könyvtárban, nem dolgoztam annyit, mint azelőtt. Viszont mindeközben az egyház megőrizte függetlenségét. A Cluny kolostorban kezdett tevékenységünk meghozta eredményét, amihez minden egyes pap hozzátette a magáét, aki akár csak imáival is támogatott minket. 

Amikor már azt hittem, már nem fogom Észak-Itáliát elhagyni, meghallottam, hogy II. Orbán pápa 1095-ben keresztes hadjáratot indít a Szentföld felszabadításáért. Előtte is gondolkodtam már azon, hogy mintegy utolsó fejezeteként életemnek, elzarándoklok Jeruzsálembe, és ott folytatom tanítói munkámat, viszont mindeddig nem nyílt rá lehetőségem. Valamiért úgy érzem, hamarosan újabb történelmi fordulópont jön, és én megint a közelében lehetek…

 

 

Szerző: Zolnai Róza

Köszönjük Szabó Márta tanárnő közreműködését!

Illusztráció: internet (Cluny)