Atyám, meg kell valljam, vétkeztem. Óriási az én vétkem, és most országomban gonosz erők dúlnak, népem szenved a fosztogató, gyilkos pogányoktól. Ezrek, sőt, százezrek halála szárad a lelkemen…

Én igyekeztem legjobb tudásom szerint vezetni az országot. Láttam, hogy apám intézkedései nem vezettek semmi jóra, nem szolgálták a nép javát, így hát visszavettem a szétosztogatott birtokokat, hogy országunk visszanyerje egységes erejét, és úgy virágozzék, mint nagyapám korában. A jövő azonban nem teljesítette be elvárásaim: rá kellett jöjjek, hogy béke és egyetértés csak Isten országában vár reánk. A főurak, kiknek földjét visszavettem, ellenségeimmé váltak – így törvényem egység helyett inkább széthúzáshoz vezetett.

Mikor Kötöny király és üldözött népe bebocsátást kért országunkba, én Jézus tanításai szerint nyitott szívvel fogadtam őket, remélve, hogy a szükségben ők is a barátaink, harcostársaink lesznek, s országunk erejét gyarapítják majd. Tévedtem. Nem gondoltam bele, hogy a barbár törzsek mindenféle birtokhatárt figyelmen kívül hagyva barmaikkal letapossák földjeinket, és kifosztják a falvainkat.

Aztán jött a legnagyobb veszedelem: a tatárok. Én balga, későn vettem észre a közeledő veszélyt, pedig az Úr több jelet is küldött róla, ott volt például Julianus szerzetes figyelmeztetése is. Vak voltam és ostoba, nem tettem meg időben a szükséges előkészületeket. Alábecsültem a tatárok erejét, és szentül hittem, hogy katonáink, akikben a hősi magyar vér csörgedez, Istentől támogatva elűzi majd a támadókat. Az Úr által máshogy rendeltetett: a pogányok betörését nem tudtuk megakadályozni, pusztítás kezdődött hazánkban.

A nép félelmében Kötöny életére tört, így elvesztettük a kunok támogatását, haderőnk jelentősen megcsappant. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez megtörténjen…

Seregemmel a Sajóig üldöztük a pogányokat, de ott súlyos hibát vétettem.  A kezdeti győzelem után lankadt a figyelmem, erre éjszaka bekerítettek, s hátba támadtak minket. Mire feleszmélt seregünk, a csata elveszett. Vérfürdő volt, kegyetlen mészárlás. Végig kellett néznem legközelebbi embereim és számtalan vitézem halálát; én is csak az utolsó pillanatban tudtam elmenekülni. Ó, Uram, kérlek, bocsáss meg, hogy otthagytam társaimat a bajban! Egyetlen mentségem, hogy úgy véltem, Magyarországnak szüksége van rám, nem élné túl király nélkül ezeket a szörnyű időket. Így is csak remélhetem, hogy túléli…

Városaink sorra esnek el, katonák, asszonyok és gyermekek tömegei halnak iszonyú halállal. Én lehet, hogy a pokolra vagyok érdemes, de ők ártatlanok. Atyám! Kérlek, imádkozzál értük!

Uram, meggyónom néked minden bűnömet. Könyörgöm, adj még egy esélyt, és én ígérem, halálom napjáig a kereszténységet és Téged szolgállak majd!

 

Kercsó-Molnár Anita (9. c)

Illusztráció: internet

Köszönjük Foki Tamás tanár úr közreműködését!

Mi volt a feladat?

IV. Béla gyónása az általa elkövetett hibákról, tévedésekről (IV. Béla Trau, a mai Trogir városába menekült a tatárok elől. Itt az Adrián, a Szent Lőrinc székesegyház püspökének ad számot egy gyónás keretében arról, hogy mit hibázott. 1242 tavaszán vagyunk. Használd a tankönyv Rogerius forrásait és az internetet!)