– Apa, te tanár vagy, de mégis egy kórházban dolgozol több mint 26 éve. Ez hogy lehetséges?
– Úgy, hogy gyógypedagógus vagyok, és mozgáskorlátozott betegekkel foglalkozom. Ahogy a te sulidban vannak különböző szakos tanárok (például vannak matek szakos tanárok, magyar szakos tanárok, történelem szakos tanárok stb.), úgy a gyógypedagógusok között is vannak más-más szakos tanárok. Én két szakos gyógypedagógus vagyok. Az egyik szakom a tanulásban akadályozott személyek pedagógiája (ezt régen úgy hívták: „értelmi fogyatékosok gyógypedagógusa”) és a mások szakom pedig a mozgáskorlátozott személyek pedagógiája.
– Mivel foglalkozol a kórházban?
– Ergoterapeuta vagyok. Ez azt jelenti, hogy segítek a betegeknek abban, hogy el tudják végezni a számukra fontos hétköznapi tevékenységeiket. Vannak például olyan betegek, akiknek lebénult az egyik kezük, és a bénult kezüket nem tudják használni. Gondold el, hogyan lehet például megkötni egy cipőt úgy, hogy valaki csak az egyik kezét tudja használni. Vagy hogyan lehet meghámozni egy almát csupán egy kézzel. Vagy hogyan lehet felöltözködni vagy például fogat mosni egy kézzel. Hát, ilyesmikben segítek a betegeknek.
– És mindezeket meg lehet csinálni egy kézzel is?
– Bizony meg lehet. Izgalmas, nem?
– Ez tényleg izgalmas. És milyen betegekkel foglalkozol?
– Elsősorban stroke-on átesett betegekkel, de van, hogy gerincvelősérült betegekkel, vagy amputált betegekkel.
– Általában hogyan kerülnek a kórházba a betegek, akikkel foglalkozol?
– Vannak, akiket baleset ért, vannak, akiknek agyvérzésük volt (ez a stroke), vannak, akik másfajta betegség következtében lettek mozgáskorlátozottak. Arról, hogy ki jön a kórházunkba, az orvos munkatársaim döntenek.
– Szereted ezt a munkát? Szeretsz a kórházban dolgozni?
– Igen.
– Miért?
– Mert nagyon változatos munka, sokat kell gondolkodni közben. Minden beteg más. Az én munkámban nincsenek bevált receptek. Ami az egyik betegnél beválik, az a másik betegnél esetleg nem működik. Szóval mindig ki kell találnom valamit, hogy hogyan tudok segíteni a betegeimnek. És ez izgalmas. Ha pedig sikerül megoldani egy problémáját egy betegemnek, az jó érzéssel tölt el.
– Emellett tanítasz is az egyetemen. Nem túl sok munka a kórházi munkád mellett az egyetemen is tanítani?
– De! – mondja nevetve apukám, majd így folytatja: – Az egyetemen csak félállásban dolgozom. Az óráimat pedig délután tartom a kórházi munkám után. Mivel csak félállásban dolgozom az egyetemen, ez azt jelenti, hogy nincs minden nap órám, hetente egyszer-kétszer van csak. Bár az órákra sokat kell készülnöm, én szeretek tanítani.
– Hol tanítasz, melyik egyetemen? És mit tanítasz?
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán tanítok. Hogy mit tanítok? Ergoterápiát, és olyan tantárgyakat, amik a kórházi rehabilitációról szólnak.
– Melyik munkádat szereted jobban: a kórházi munkádat vagy az egyetemi munkádat?
– Nem tudok dönteni. A kórházi munkám nagyon változatos, sokat kell törnöm a fejem, hogy megoldást találjak a betegeim problémáira. Az egyetemi munkám során is rengeteget kell törnöm a fejemet, hogy hogyan tudok kedvet csinálni a hallgatóknak ahhoz, hogy együtt gondolkodjanak velem és legyen kedvük tanulni. Szóval nem tudok dönteni. Passz.
– Ha nem lenne az a két munkád, akkor milyen munkát végeznél legszívesebben?
– Buszvezető lennék.
Vámos Barnabás (9.a)
Fotó: bkv.hu
