Réges-régen, amikor a világ még fiatal és vad volt, két testvér uralta a földeket: a Szél és a Tűz. Mindketten hatalmas erőkkel rendelkeztek, de különböző módon szolgáltak a világot.
A Szél bejárta a hegycsúcsokat, suttogott a fák lombjai között, és hűsítette az embereket a forró nyári napokon. A Tűz pedig meleget és fényt adott, átsegítette az élőlényeket a hideg éjszakákon, lehetővé tette mindenkinek, hogy főzzenek és megvédjék magukat.
A két testvérnek jó kapcsolata volt, de a Tűz szívében titkos vagy élt. Irigyelte a Szelet, mert vele ellentétben őt korlátok kötötték: ott kellett léteznie, ahova született, míg a Szél bárhova eljuthatott. A Szél soha nem maradt egy helyen, és ezt a Tűz is meg akarta tapasztalni.
Egy nap a Tűz nem tudta tovább elnyomni vágyát. “Miért kell nekem mindig egy helyben lennem, míg te szabadon szállhatsz?” – kérdezte a Széltől. “Azért, mert te más feladatot kaptál” – válaszolta a Szél higgadtan. “A te meleged és fényed az emberek otthonát biztonságossá és kényelmessé teszi. Ha szabadon járnál, hatalmas káosz uralkodna a világon.”
A Tűz azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre. Egy éjszaka, amikor minden csendes volt, úgy döntött, hogy elszabadul. Felszította magát, és elhagyta a helyét, elindult az erdők felé. Az emberek riadtan figyelték, ahogy a lángok egyre magasabbra csaptak, és a fák törzsei elégtek. Az állatok menekültek, a levegő füsttel telt meg, és félelem árnyéka vetült az égboltra. A Szél, látva testvére pusztítását, dühöngeni kezdett. “Miért tetted ezt?” – kiáltotta. “Az erdők, a mezők, minden ártatlan élőlény elpusztul, ha nem állsz meg!” “Nem érdekel!” – válaszolta a Tűz. “Én is annyira szabadnak akarom érezni magam, amennyire te! Miért vagyok mozdulatlanságra ítélve, amíg te mindent láthatsz?” A Szél ekkor belátta, hogy nincs más választása, mint megállítani testvérét.
Összegyűjtötte minden erejét, és hatalmas vihar formájában támadt a Tűzre. Az ég elsötétedett, a fák meghajoltak a Szél ereje előtt, és a lángok egyre inkább alábbhagytak. Ahogy a Szél fújt, a Tűz hatalmas lángjai elhaltak, és végül már csak parázsló szikrák maradtak belőle. “Látod, testvérem? A szabadságnak is vannak határai. Ha nem tartjuk tiszteletben a világ egyensúlyát, akkor mindent elpusztítunk magunk körül.” A Tűz megértette, hogy testvérének igaza volt. Szomorúan látta, hogy amit ő szabadságnak hitt, az valójában pusztítás volt. Bűntudattal nézett az erdőre és visszahúzódott. A Szél lassan elcsendesült, és ismét béke szállt a világra.
Azóta a Tűz és a Szél megtanultak együtt élni. Egyikőjük melegen tart mindenkit, csak ott, ahol szükség van rá, a másik vigyáz rá, hogy soha ne terjedjen túl messzire. Ők társak, nem ellenségek – együtt tartják fenn az egyensúlyt.
Montoulieu-András Lili
