Szeptember 10. és 26. között második alkalommal rendezték Budapesten a sakk egyik legnagyobb ünnepét, a sportági olimpiát. (Az első, 1926-os rendezésünkkor egyébként még nem számított hivatalosnak az olimpia, ilyen értelemben tehát először voltunk vendéglátók.) Két napot választottunk arra, hogy kilátogatva a BOK-csarnokba elkapjuk az esemény hangulatát, az első hét péntekét és szombatját.
Kezdjük azzal, hogy a nyitóképen egy több évtizeddel ezelőtt faragott Staunton-készlet látható – ez az a design, amit a modern készletek is előszeretettel másolnak. Majdnem be is szereztünk egyet, aztán több, a helyszínre kitelepült shopot végigjárva összehasonlítottuk az árakat a gyár honlapján (szállítási költséggel együtt) hirdetett készletárakkal, és az online egyértelműen költséghatékony választás, főleg, ha ott találunk ízlésünknek megfelelőbb szettet is. Tény azonban, hogy a Staunton webshopjából nem lehet olyan dobozt vagy táblát rendelni, amelyen a 2024-es sakkolimpiára utaló felirat található.
Ha már ezen a nyomvonalon indultunk el, akkor tekintsünk meg az állandó programként kínált kiállításról néhány érdekesebb készletet!
A kísérő programok közül a múzeum egyébként kicsi, de igen színvonalas kiállítást hozott össze, láthattuk a táblát, amin játszva Capablanca világbajnok lett vagy például ezt a tekintélyes éremkollekciót, többek között sakkolimpiai érmekkel.
De Polgár Judit csapata egy egész termet elfoglalt a kicsiket célzó foglalkoztató játékaival, több boltban lehetett angol és egy helyen magyar nyelvű szakkönyveket vásárolni.
Megismerkedhettünk a konzulsakkal, amely egy új bábut vezet be a játékba az alábbi módon:
A KONZUL, mint új játékfigura korlátozott formában egyesíti a vezér, a bástya, a futó és a huszár játékmódját is. Függőlegesen, vízszintesen, és átlósan 4-4 mezőt léphet, de ezekbe a lépésirányokba, akár át is ugorhat egy vagy maximum két saját, vagy ellenséges figurát, illetve az érkező mezőn leütheti az itt lévő ellenséges figurát.
Az ember mindig talált valamelyik közönségnek fenntartott teremben szabad sakktáblát és olyan nézőt, aki hajlandó volt vele játszani egy partit, mellettünk a szomszéd asztalnál egy ízben az egyik magyar nagymester játszott egy nyolcéves gyerekkel, rögtönzött oktatást tartva neki az érdekesebb állások előtt vagy után. Ezt a közelséget sajnos – érthető módon, persze – nem lehetett megtapasztalni azzal, hogy közelről nézhettük volna a játékosokat. Az érdeklődők egyórás időtartamra iratkozhattak fel, amikor a lelátóról, jelentős távolságból – a rutinosabbak látcsővel érkeztek – szemlélhették a küzdőtérre telepített asztaloknál küzdő nagyjából 1200 válogatott játékost. Így a lelátóról láttuk csak Rapport Richárdot egyedül róni a köröket a csarnok egyik félreeső sarkában, miközben ellenfele lépésére várt vagy Magnus Carlsent, aki ugyanezen okból zsebre dugott kézzel kóricált el a táblától, hogy aztán mások partijánál kibiceljen. A népviseletben / népviseletre hajazó öltözetben játszó játékosok miatt a terem olyan volt, mint egy elképesztően izgalmas látványvilággal megvalósított science-fiction vagy kosztümös film.
Nem tudom, hogy online hányan követték az eseményt, a helyszínen 100-200 nézőnél (beleértve a csapatok kísérőit is, valószínűleg) az említett két napon sosem láttunk többet, ami egyrészt nagyon családiassá és emberközelivé tette a hangulatot, másfelől szomorú volt belegondolni, hogy egy sakkolimpia csak ennyi nézőt képes megmozgatni nálunk. Minden száz évben egyszer.
