Homoki Lili: Mediotopia

Manapság úgy mennek a dolgok, hogy tizedik osztályban a diákok elé tesznek egy listát, és azt mondják, válassz ki egy problémát, amit meg fogsz oldani. Erre kapnak 120 percet, aztán el is dőlt a dolog, ha megfelelőek a jegyeik és a tanárok is jóváhagyják. Én is átestem ezen – akkoriban nagyon érdekelt a hidrológia, úgyhogy a Duna megtisztítását választottam. De sokféléből lehet válogatni – a mi évfolyamunkban ismertem olyat, aki fenntartható mezőgazdaság kifejlesztését választotta a Száhel-övben és olyat is, aki a magyarországi mozgássérült gyerekek számára több lehetőséget biztosító oktatási rendszer kidolgozását.

A szüleim egyszerű dolgozók, nem problémák megoldásával foglalkoznak. Egy egyszerű vidéki kisvárosban nőttem fel, emiatt tizenegyedikben iskolát váltottam, mivel Budapesten vannak olyan középiskolák, ahol a leendő megoldókat oktatják. Kollégista lettem, de legalább hozzászoktak a szüleim, hogy nem otthon lakom. Az iskolában saját órarendem volt, olyan tárgyakkal, amik a főiskolára készítenek fel. A megoldók bentlakásos főiskoláiban kifejezetten a választott probléma megoldására képeznek ki. A képzés végén pedig mindenki a saját Problémamegoldó Központja körüli kisebb vagy nagyobb településre költözik.

Húsz év eltelt, mióta választottam, és most Jácinton van a sor. Korán született – a feleségemmel egy főiskolára jártunk, ott ismerkedtünk meg, és amikor Jácint megfogant, kérvényezte, hogy átiratkozhasson az én problémám megoldásának képzésére. Ezt általában nem kedvelik, de mivel Magyarország a születéstámogató országok közé tartozik, kaphattunk bizonyos engedményeket. Úgyhogy miután mindketten elvégeztük a képzést, együtt költöztünk erre a településre, Jácint és Irma pedig itt nőnek fel, két megoldó gyerekeként. De ez nem azt jelenti, hogy könnyebb nekik a választás. Evalin említette, hogy tegnap este erről beszélgettek Jácinttal. Megkértem, hogy ugyan mindketten a Központban dolgozunk, mégis induljon el kicsit előbb, hogy Jácinttal mehessek kettesben. Én is beszélni akartam vele még a nagy nap előtt.

– Indulhatunk? – kérdezem Jácinttól, amikor végre lejön az előszobába és felveszi az iskolatáskáját meg a cipőjét.

– Megvártál.

– El akartam mondani, hogy nem kell aggódnod. – Felállok az előszoba padjáról, amíg Jácint felveszi a dzsekijét. – A választás miatt.

– Miből gondolod, hogy aggódom? – kérdez vissza a fiam, de elkerüli a tekintetemet.

– Édesanyád említette.

Jácint felhorkan és nem felel.

– Akár hiszed, akár nem, én is féltem ennyi idősen – mondom, és kinyitom a bejárat ajtót. Jácint kilép, aztán én is.

– Oké. Nem kell velem jönnöd.

– Csak véletlenül épp ugyanakkorra kell beérnünk.

– Kicentizzük az időt – mondja erre, de azért elmosolyodik.

Kilépünk a zsebkendőnyi előkertbe, műfüvet tapos a lábunk, de legalább zöld a látvány, és hátul rendes fű meg bokrok is vannak. A kert, a ház pont ugyanolyan, mint a családi házas negyedben az összes többi – apróságokban, függönyben, ablakkeretben különböznek csak egymástól. Mivel a Központomhoz több nagyobb probléma is tartozik, nagy körülötte a település, ahol mi, megoldók élünk. Itt nincsenek dolgozók, csak az ellátó személyzet tagjai, rendőrök, tanárok, egészségügyi dolgozók. Sokan vagyunk, úgyhogy a családiházas negyed is nagy, de nem eléggé ahhoz, hogy ne lássam az egyszintes kis házak teteje fölé magasodó panelokat, amikben az egy-két emberes háztartások vannak, a másik irányba meg a nagycsaládosok valamivel nagyobb házait, a kettő között a most zárva tartó vásárlóutca színesebb épületeit, és persze mindennek a közepén a Központ szürke tömbjét.

A metrónak minden utca sarkán van megállója. Lemegyünk a rövid lépcsőn, jelzünk, egy szerelvény megáll és mi beszállunk a keskeny, zsúfolt, de tiszta kocsiba. Másfél perc az út Jácint iskolájáig, kettő a Központig. Nem sok időm van, amíg elbúcsúzunk.

Megszorítom Jácint vállát. – Csak válaszd azt, amelyikhez kedved van – biztatom. – A többi probléma miatt meg ne aggódj. Jó kezekben lesznek azok is. Minden probléma megoldható, emlékszel?

Ez ugyan a Nemzetközi Problémamegoldó Bizottság jelmondata, de nekem tényleg tetszik.

– Persze, tudom – feleli Jácint, de látom rajta, hogy nem nagyon sikerült megnyugtatnom.

– Figyelj. – Sietnem kell, egyre közeledünk a megállóhoz. – Nem olyan nagy a felelősség, mint amilyennek elsőre tűnik. Tanulsz, magabiztos leszel a tudásodban, aztán csak sorban oldod meg a feladataidat. Akármelyik problémát választod is. Mindegyik egyenértékű, mindegyikért ugyanannyi pénzt kapsz, ugyanolyan jó ellátást, de ha nem teszed bele a szíved, nem fogsz tudni hatékonyan dolgozni. Úgyhogy válaszd azt, amelyiket tényleg szeretnéd, amelyikkel szívesen foglalkoznál, és…

– Tudom – szakít félbe Jácint. – Itt leszállok. De köszi – mondja hezitálva, amikor fékezni kezd a metró. – Észben tartom.

Elmosolyodok, próbálok biztatóan nézni rá és még egyszer megsimítom a vállát. Jácint kilép a metró ajtaján, vele együtt a többi iskolás, akik az ebben a Központban dolgozó megoldók gyerekei. Az ajtó bezáródik, és suhanunk tovább.

Gombócot érzek a torkomban. Az órám csipog – megnőtt a stressz-szintem. A kijelzőre pillantok. Mi aggaszt? Hogyan lehetne megoldani? Gondold át vagy beszéld meg egy szeretteddel! – áll a kijelzőjén. Alatta: Ha segítségre van szükséged, nyomj ide.

Mi aggaszt? Nem is az, hogy Jácint mit választ. Tulajdonképpen valóban mindegy. Akármilyen problémát is választ, hogy megoldja, biztonságban lesz felnőttkorában, jó körülmények között fog lakni, ezt biztosítja az Egyezmény. És így is, úgy is elköltözik itthonról az érettségi után a főiskolára. Az érzéseimet vizsgálom, hogy megtaláljam a választ és lecsökkenjen a stressz-szintem. Talán az a gond, hogy most látom először, hogy egyszer felnőtt lesz. Ráadásul nemsokára. Tizenhat év telt el úgy, hogy gyerek volt, én meg megszoktam. De ezzel a döntéssel elindul a felnőtté válás útján.

Azt hiszem, minden szülő így érez egy ponton. Az én megállóm következik, itt szinte mindenki kiszáll. Az órám szélén felgyúl a halvány zöld fény, a stressz-szintem ezek szerint megint normális szintre állt.

A táskámat magam mellett tartva sétálok a központ főkapuja felé. Nem sok tereptárggyal díszítik a metró és a bejárat közti rövid utat, csak a szürke épülettömb látszik, de ami valóban számít, az belül van. Még volt két percünk nyolc óráig, a munkaidő kezdetéig. Belépek, a kopár előtér nem különösebben tágas, de legalább eloszlik az embertömeg. A hátsó lépcsőház felé veszem az utat, közben fejben már felkészülök a munkára. A feladatok háromnegyedét már elvégeztük, az újabbnak az egyik részfeladatával foglalkozunk mostanában, a mikroszkopikus szennyeződések kiszűrésének második hullámával, aminek sok alfeladata van, lassan, de biztosan haladunk vele. Mire felérek az irodámhoz, iskolai csengőt idéző, de azért kellemes dallam jelzi a munkaidő kezdetét.

Belépek az irodába, leteszem a válltáskámat az asztalomra. Már megkaptam az aznapi munkatervet a kézi számítógépemre – ez egy afféle munkacélra használt utódja a régi mobiltelefonoknak, amilyeneket néhány egyszerű dolgozó használ. Nekünk, problémamegoldóknak nem ajánlott, mert erősen növelheti a stressz-szintet és eltereli a figyelmünket a munkáról. Talán egyszer, ha volt a kezemben életemben. Átfutom a teendőlistát, amíg meg nem hallom a szobatársam sietős lépteit és hangos lihegését a folyosóról.

– Mendel! – köszön Márk, amikor belép, nagyot szusszan, ahogy leteszi a táskáját az asztalra és megtörli a homlokát. – Jó ég, micsoda rohanás! Olyan rosszul aludtam, ma meg alig tudtam felkelni, hogy beérjek időben! Miért is kell nyolcra járni… Te már mész is?

– Megvárlak – felelem sóhajtva. Márk, aki jó tizenöt évvel idősebb nálam, és ugyanazon a problémán dolgozik, elkezdi lepakolni a holmiját, de közben sem áll be a szája.

– Hányadika is van? Kellemes októbert, Mendel. Október egy? Várj csak, ma van a választás napja. Neked nem épp tizedikes most a fiad?

– De – felelem. – Ma választ.

– Ó, az nagy pillanat. –  Márk végre elkészül, a vállára kanyarítja a fehér védőköpenyét és rápillant az órájára. A köpeny zsebébe csúsztatom a kézi számítógépet és elindulok, Márk utánam.

– Na, és mit szeretnél, hogy mit válasszon?

– Nem az én dolgom eldönteni. Okos gyerek, akárhová kerül is, jó munkaerő lesz.

– Persze, én is ezt mondtam, aztán kiment a lányom Szíriába iskolákat alapítani az árváknak! Most meg a nyaralási hetét a családjával tölti, én pedig a legkisebb unokámmal még nem is találkoztam! – siránkozik, amíg elérünk a folyosó végére. Ott beállunk a falakba épített csövekben közlekedő beltéri metróba – ilyen csak a nagyobb Központokban van, amikben több problémával is foglalkoznak egyszerre. Amint beszállunk, a keskeny szerelvény elindul. Nem olyan gyors, mint ami a település lakóit szállítja, nincsenek ülések és ablakok, de nyilván sokkal kevesebben is utaznak rajta.

Vannak Központok, amik nem helyhez kötött problémák megoldásával foglalkoznak – mi nyilván nem ilyenek vagyunk, úgyhogy a Központ olyan helyre települt, ahol anélkül tudunk terepmunkát végezni, hogy kitennénk a lábunkat az épületből. A Központ körüli kis településünk egyetlen érdekessége a rajta átfolyó Duna, igaz, házakat nem szabad a párszáz méteres körzetébe építeni. A Dunához sok probléma kapcsolódik – nemzetközi és belföldi kereskedelmi ellentétek, környezetpusztító turizmus és halászat, a közlekedési hajózás visszaállítása, biodiverzitás csökkenése és invazív hal- és növényfajok elterjedése, a part beépítettsége Budapest környékén, és még jó pár. A Duna problémáival foglalkozó Központ egy régi és valószínűleg még sokáig fennmaradó intézmény, és a magyarországi – vagyis ez – az egyik legnagyobb alközpontja. Nem rossz dolog itt dolgozni és élni.

A metró megáll, mi pedig néhány másik kollégával együtt kiszállunk, mások tovább utaznak a Központ további szárnyaiba. Egy hosszabb csarnokba érünk, aminek egyik fala, a Központ sima szürke fémfalát megtörve üvegből készült, amiből rálátás nyílik a hömpölygő Dunára és a szemközi parton a visszazöldített növénysávra.

Páran kint vannak a vízen, csónakokban ülve vesznek mintákat a vízből, néhányan ott helyben ellenőrző minőségi gyorsteszteket végeznek el, hogy lássák, megfelelő módon haladunk-e, nincs-e olyan szennyeződés a vízben, amilyet elvileg már kiszűrtünk. Kicsit arrébb egy megoldó, aki valószínűleg egy másik problémán dolgozik, valamiféle kacsafészekkel vagy hasonlóval foglalatoskodik, a parton megint mások a növényeket vizsgálják. Elfordítom a tekintetem az üvegablakról.

– Te hol kezdesz? – kérdezi Márk, a saját mai munkatervét vizsgálgatva a saját kézi számítógépén. – Én megyek ki mintát gyűjteni.

– Andreához – mondom. Egy biccentéssel elköszönünk, ő elsiet az üvegfal kijárata felé, a csónakokhoz, én pedig arrébb, az egyik sarokba indulok. A függönnyel elkerített falon nagy öltözőszekrényhez hasonló szerkezet van, aminek a közepén egy kijelző világít. Ujjlenyomatos érzékelővel igazolom a személyazonosságomat, az órám felvillan, amikor a kezemet a fali szerkezethez nyomom.

–Melyik mintákért jöttél? – szólal meg a negédes robothang teljesen szükségtelenül – emiatt csúfoljuk a gépezetet Andreának. Beütöm a 14c, d és e és a 28e, f azonosítókat a megjelenő billentyűzeten. A kijelző elsötétül, egy perc múlva pedig kinyílik egy fiók velem szemben a falon, benne egy dobozban a felcímkézett fiolákkal. Amikor kiveszem, a fiók visszazárul, a kijelzőn pedig megint megjelenik az ujjlenyomat-beolvasásra felhívó jelzés, hogy az utánam érkező másik megoldó is használni tudja.

Én a dobozommal az Andrea függönye mögötti ajtóhoz lépek. Itt van az egyik kisebbik laborunk, ahol egyszerűbb kísérleteket lehet elvégezni. Bemegyek, köszönök a többieknek és elfoglalok egy asztalt. Leteszem a mintákat és a számítógépen megnyitom a mai teendőim részletesebb leírását, hogy tudjam, pontosan mit is találtak különösnek ezekben a mintákban.

Ilyen teendőlistákat napi és heti lebontásban kapunk. Természetesen a fő feladatok meghatározásában, majd annak a kisebb részekre bontásában én magam is részt vettem és veszek, ugyanígy a többi kollégám. Ugyanazt a képesítést kaptuk és természetesen ugyanaz lebeg a szemünk előtt: a Cél. Egy megoldó azért dolgozik egész életében, hogy elérje a Célt, vagyis megoldja a problémát, amit választott. Ez tehát az én – a mi – esetünkben a Duna megtisztítása a szennyeződésektől. A Bizottság szerint minden probléma szakemberek együttes, folyamatos munkáját igényli, nincsenek a „kezünk alá dolgozó” képesítetlen munkakörök. Ezért mindent mi csinálunk, viszonylag kevés az, ha valakinek sajátos munkafolyamat-részt adnak ki.

De kevésbé lenne hatékony, ha mindenki magának osztaná be a napi teendőit, bonyolult lenne a folytonos egyeztetés és az egész folyamat haladásának nyomon követése, így erre a feladatra mindig van egy külön ember, akit a havi értekezleteken sorsolunk ki magunk közül. Én is voltam már kisorsolva, erre is ki lettünk képezve, és nem volt egyszerű munka az sem.

Tehát az, aki az eddigi teszteket végezte, úgy sejti, valamiféle eddig nem látott, mikroszkopikus szennyeződések vannak a mintákban, nekem pedig ellenőriznem kell ezt és ha beigazolódik, lépéseket tenni annak érdekében, hogy ez a szennyeződés ne terjedhessen tovább és ne okozzon károkat a folyóban. Az ilyesmi rutinmunkának minősül. Először az ellenőrzéssel kezdek.

Munka közben arra gondolok, milyen lehet a Magyar Központok Adminisztrációs Hivatalában, ahol egész nap szervezési feladatokkal foglalkoznak. Ott dolgozni a megoldók között tipikus nyugdíjközeli állásnak számít – ha valaki mondjuk a hatvanas évei végén éri el a Célját, általában nem veszi a fáradságot, hogy egy másik probléma megoldására átképezze magát, hanem az utolsó négy-öt évre beül adminisztrálni; nyomon követi és ha kell, felülvizsgálja a magyarországi központok munkáját, szervezi a képzéseket és az új problémák listába vételét, irányítja a minket segítő Problémamegoldókat Ellátó Személyzetet – ők az egészségügyi dolgozók, szemétszállítók, karbantartók és egyebek a Központok körüli kisebb-nagyobb településeken – és ilyenek. Fenntartják a rendszert.

Igazából lehet, hogy egyszer én is ott kötök ki. Ha valamilyen csoda folytán még amíg dolgozom, megoldjuk ezt a problémát, de én is úgy járok, hogy nyugdíj előtt vagyok épp. Így is, úgy is, még nagyon messze van az idő. Addigra már nemhogy Jácint, de Irma is rég felnőtt lesz. Talán unokáim lesznek. Furcsa ebbe belegondolni most, egy tizenhat és egy nyolc évessel. Furcsa belegondolni, hogy egyszer elérem a Célt.

Ez ilyen: csak találgatni lehet, mikor sikerül, de mindent megteszünk azért, hogy megtörténjen. Ha valaki eléri a Célját, kap egy elismerést, díszvacsorát és egy szabad pénteket, aztán döntenie kell, hogy egy újabb problémán dolgozzon-e tovább vagy megy adminisztrálni. Ha valaki korán éri el, előbbit szokás választani.

Vannak, akik életükben, akár ennyi idősen, mint én, már több problémát is megoldottak. Problémája válogatja: vannak rövidebb, egy pillanatnyi helyzet adta feladatok. Például, ha valaki kisebb fegyveres konfliktusok elsimítására szakosodott, vagy arra, hogy kifejlessze ennek vagy annak a létfontosságú terméknek a fenntarthatóbb gyártási módját. Soknak hangzik, de valójában, ha az ember napi nyolc órában dolgozik rajta, és hozzáfér minden erőforráshoz, amire szükség van, pár év alatt megoldhatók az ilyenek. A Központjukat lebontják vagy átalakítják, ők pedig mennek tovább.

Az én problémám középmezőnynek számít, mint a legtöbb lokális természeti vagy nagyobb társadalmi probléma. Például néhány afrikai országban az éhezés megszüntetése és a hozzáférhető oktatás létrehozatala külön-külön problémaként persze, de nagyjából másfél-két generációnyi megoldó munkájába került. Most az élhető lakhatási körülmények megteremtésén, mezőgazdasági innovációkon dolgoznak a térségben, illetve az utolsó pár háborús konfliktus megoldásán, amelyek várhatóan szintén ugyanennyi időbe fognak kerülni.

Mi a probléma megoldásával egészen előre haladtunk már, a munka már az én érkezésem előtt elkezdődött. Először feltártuk a Duna szennyezésének társadalmi okait és megoldottuk őket, elértük, hogy az összes érintett országban a lehető legminimálisabb legyen a beledobott, belefolyatott hulladék és hűtővíz – a kisebb nemzetközi ellentétek diplomatikus megoldása alaptantárgy minden megoldó számára a főiskolán –, illetve a nagyobb veszélyt jelentő szennyeződéseket a folyó teljes vonalán kiszűrtük, például a mikroműanyagokat, rákkeltő anyagokat. Jelenleg a relatíve kevésbé ártalmas szennyeződéseket, azon belül a mikroszkopikus méretűeket igyekszünk kijuttatni a folyóból. Már csináljuk egy pár éve, és ha végzünk ezzel, lesznek további feladataink, de lehetséges, hogy elérem a Célt, mielőtt nyugdíjba mennék.

Végül pedig vannak olyan Célok, amik szinte elérhetetlenek, vagy állandósult problémák. Ezek általában módosulnak, például van egy nemzetközi központ, ami az erőszakos bűncselekmények megszüntetésével foglalkozik, de nyilván önmagában ez lehetetlen cél, tehát valójában a lehető legkisebbre akarják csökkenteni a számukat. Egyébként általában az ilyen hosszú távú vagy kézzel kevéssé fogható problémák adják a többi probléma alapját. Tehát sok központ a pillanatnyi megoldásokon dolgozik, ők pedig az egésznek az okait kutatják. A kettő nem létezhetne egymás nélkül, és ezért ilyen effektív ez a rendszer.

Az, aki tizedik osztályban kiválasztja a problémát, amivel foglalkozni fog, mindezzel tisztában van: egyesek gyors eredményeket, váltásokat akarnak, mások állandó munkahelyet.

Vajon Jácint melyiket választja?

Nem nagyon beszélt nekünk eddig erről. Annyit mondott, hogy ő is megoldó szeretne lenni, nem dolgozó, ami miatt nagyon büszkék vagyunk rá. Az a probléma, amelyikhez ő kerül, biztosan jó kezekben lesz. Minden probléma megoldható, ha elég keményen dolgozunk rajta, és jó érzés, hogy a fiam is jobbá akarja tenni a világot, akár egyetlen probléma megoldásával is. De melyikkel? Hová fog kerülni Jácint? Biztos ő is egész nap erre gondol – ezen a napon senki nem figyel az iskolában, hanem a jövőjét próbálja meglátni.

Halkan csippen egyet az órám, ijedtemben megrezzen a kezem. Az izgatottsági-szintem felkúszott egy kevéssé. Nyugodj meg és koncentrálj arra, amit csinálsz! – írja ki az órám.

Igaza van. Elkészülök a kísérletekkel – a huszonnyolcas mintákban valóban egy számomra ismeretlen mesterséges anyagot találok, a tizennégyesekben viszont csak makacs bionanoműanyagokat, amik valamilyen oknál fogva nem bomlottak le, ahogy kellett volna neki. De szerencsére ma már nem vesződtünk a régi fajta, nem lebomló műanyagokkal, azok akkoriban lettek teljes mértékben kiszűrve a vízből, amikor idekerültem.

Fogom a mintákat, összepakolom a felszerelést és úgy hagyom ott, hogy a következő megoldó is használni tudja. A tizennégyes mintákat az indoklással visszaadom Andreának, a huszonnyolcassal pedig a fenti nagylaborba megyek a metróval. Itt jobban megvizsgálom ezt a mesterséges szennyeződést, megállapítom a jellemzőit, de továbbra sem ismerem fel, és a kevéske információm alapján az adatbázisban sem tudok keresgélni. Úgyhogy a kapcsolattartó részlegre megyek, ami egy szoba, teli telefonokkal, amikkel könnyen elérünk bármely központ kapcsolattartó felelősét és információt kérhetünk. Kikeresem az Anyagok Nyilvántartásba Vétele Nemzetközi Központ telefonszámát a jegyzékből a kézi számítógépemen és felhívom.

A telefont rögtön felveszik, angolul szólok bele.

– Jó napot, Somogyi Mendel vagyok, a Duna Megtisztítása Központ problémamegoldója, és ennek az anyagnak kapcsán keresem önöket. – Nagyjából körülírom a jellemzőket, a vonal másik végén ülő megoldónak ezek alapján be kell tudnia azonosítania.

– Így van, megtaláltam, amire gondolt – válaszolja egy pár perc múlva. – A meghatározott anyag fel van véve az adatbázisunkba. Rendkívül ritka az előfordulása, de az lehetséges, hogy a Dunába ilyesmi került. Ez egy lebomló műanyag prototípusának módosításából származó anyag, amelyet egy még nem azonosított, de valószínűleg illegálisan működő közép-európai üzemféleség bocsáthatott ki.

– Ha van egyéb információja, kérem küldje el a Központomnak, ők majd továbbítják.

Miután leteszem a telefont, egy perc múlva a kézi számítógép jelez is, hogy a teendőlista összeállításáért felelős megoldó továbbította nekem az üzenetet. Átfutom a nyúlfarknyi szöveget, amíg visszatérek a laborba.

Megint engedély nélkül pacsmagolnak össze valami anyagot, aztán a folyók nyögik a következményeit. Kevés információnk van az anyagról, úgyhogy kicsit hosszabb ideig fog tartani a kiszűrése, mint gondoltam, de legfeljebb egy hét alatt megcsinálom egy pár kolléga segítségével. A megoldási tervet ki tudom dolgozni ma, és még maradhat idő a teendőim közt szereplő kisebb feladatok elvégzésére is.

A délelőttöt ezzel töltöm el, nagyrészt a laborban dolgozva. Aztán megéhezem, úgy döntök, megtartom a napi egyórás, bármikor és bármire felhasználható szünetemet. Visszamegyek az irodába átvenni a védőköpenyt a pulóveremre, a metróval elutazom a fenntartó helyiségbe és bemegyek a kantinba.

A tágas helyiség nyüzsög az emberektől. A fal mentén hosszú pult húzódik, onnan válogatják az ételeket a tálcájukra a sorban álló megoldók. Aztán jó néhány kettő-négyfős asztal, a legtöbb foglalt, a másik oldalon hosszú ablak, amiből a településünkre látunk le. A Központ legfelső szintjén vagyunk, így a paneleken kívül minden épületnél magasabbról nézhetünk körbe. Sok könnyűszerkezetes lakóház, amik szinte ugyanúgy néznek ki, tiszta utcák, itt-ott parkok, de munkaidő lévén minden kihalt. Innen, amerről rálátok, egyedül az orvosi ellátás központjának és az iskolának az épülete emelkedik ki. Jácintra gondolok és kicsit elszorul a gyomrom – lassan véget ér az utolsó megtartott órájuk is a mai nap, és kezdődnek az osztályfőnökök tájékoztatói a választásról, ami kora délután lesz. Már biztosan izgatott az osztálya. És ő is. Vajon eszébe jutunk?

Nem akarok bámészkodni. Körbe nézek a helyiségben, hátha megpillantom Evalint, aki szintén ilyenkor szokta megtartani a szünetét, de sajnos nem járok sikerrel. Úgyhogy beállok én is a pult előtti sorba, szedek magamnak valamiből és a tálcámmal kiállok a sorból. Megint végig böngészem az asztalokat, aztán a bejáratra esik a tekintetem, a feleségem véletlenül pont most jött be. Rögtön kiszúr, ahogy ott állok, odalép hozzám, szolid csókkal üdvözöl.

– Szia! Keresel asztalt? Gyorsan szerzek valamit.

Úgy teszek, ahogy mondta. Amikor leül mellém a tálcájával, felsóhajt, leveszi a szemüvegét és megdörgöli mögötte az arcát.

– Fáradt vagy? – kérdezem.

– Eh, kicsit. – Evalin rápillant az órájára. – Nem aludtam valami jól.

– Jácint miatt?

A feleségem elmosolyodik. – Nem aggódok érte. De izgulok egy kicsit.

Elkezdünk enni, közben beszélgetünk. Elkerüljük a Jácint-témát: Irmáról van szó, aki másodikos, az aznapi munkánkról, elmondom, hogy fel kellett vennem a kapcsolatot egy másik központtal, innen pedig az Egyezmény többi országának a miénkhez hasonló Központjaira terelődik a szó. Az Egyezmény létrejöttekor, amikor felállították a Bizottságot és az első Problémamegoldó Központokat, már az első problémák között volt néhány végveszélyben lévő folyó kitisztítása. Mikor azokat megoldották, újabb és újabb vizek kerültek napirendre, köztük a Duna is.

– Kíváncsi lennék, hogy a tisztítással nemzetközi viszonylatban túl lassan haladunk-e – tűnődik Evalin.

– Szerencsétlen Dunát kicsit elhasználták már az évszázadok. Ráadásul teljesen szinkronban kell lennünk a többi dunás Központtal.

Evalin egyetértően bólogat. – Kicsit bonyolult így nemzetközileg szervezni, de legalább abban szerencsénk van, hogy minden érintett ország tagja az Egyezménynek. Fele ilyen elöl nem járnánk, ha még egy Egyezményen kívüli országgal kéne együtt dolgozni.

Az Egyezmény országaiban évtizedek óta komoly környezetvédelmi szabályok vannak bevezetve – mi korábbról származó vagy illegálisan lerakott szennyeződésektől tisztítjuk meg a folyót –, ám az Egyezményen kívüli államokban ez nagyon változó. De szerencsére az Egyezményben a világ legtöbb országa részt vesz, még több is, mint az elődünknek számító ENSZ-nek. A csatlakozással az Egyezmény biztosítja az országban a problémamegoldó rendszer fenntartásához szükséges erőforrásokat, többek között a tagországok lakosainak adójából.

Minderről eszembe jut valami, és mielőtt feleszmélhetnék, kibukik a számon. – Vajon Jácint külföldre megy majd?

Evalin szemöldöke megrezzen.

– Bocs, nem kellett volna felhoznom, csak… Mindenről ő jut eszembe – szabadkozom.

– Semmi baj. – Evalin elmosolyodik, de nem vidáman. – De azért vigyázz, hogy ne legyél túl izgatott.  Próbálj meg a munkára koncentrálni. Különben úgysem számít, hacsak nem ő is valamilyen dunás problémát választ. A külföldi Központok gyakorlatilag ugyanolyan messze vannak, mint legközelebbi magyar. De a nyaralási hetet minden évben együtt tölthetjük vele. És ez arrébb van még, előtte be kell fejeznie a középiskolát, aztán főiskola. Koncentráljunk arra, ami előttünk van.

Bólintok. Igaza van. Evalin mindig racionálisan gondolkodik. Az ő izgalomszintje ritkán csúszik az ajánlott érték fölé. A jó megoldó ismérve, hogy nem hagyja, hogy bármi elvonja a figyelmét a munkáról, és Evalinra ezt teljes mértékben igaz.

Befejezzük az ebédet, többet nem hozom fel a témát. A kantin ajtajában elbúcsúzunk, jó munkát kívánunk egymásnak, aztán Evalin a kisebb laborok felé indul, én pedig visszamentem az irodába a köpenyemért. Visszaidézem, hol is hagytam abba azzal a mesterséges anyaggal. Nem fogok délután Jácintra gondolni, hanem végzem a feladataimat.

Az irodában ott találom Márkot, aki az asztalnak támaszkodik és a kézi számítógépén pötyög valamit.

– Szüneten voltál, Mendel? Jó neked, én is megyek mindjárt, de még befejezem ezt… Jó ég, egy folyót tisztítunk ki, ez egy számszerűen megoldható feladatnak kellene lennie, mégis, amióta vesződök ezzel, és minek… Néha komolyan nem látom, hogy a fenébe érjük el a Célt valaha is.

Márk csak a levegőbe beszél, fel sem fogva, hogy mit. Nekem viszont megakad a kezem, ahogy a köpeny felé nyúlok.

– Márk, az a munkád, hogy ezt kitaláld.

– Persze, tudom, de nézd meg ezt! Már a talaj is olyan szennyezett, hogy minden köbméter talajvíz, ami a Dunába kerül, többnapi munkánkat teszi tönkre. Nem tudok kivarázsolni minden szart a világból!

Halkan sóhajtok és felveszem a köpenyemet. Nincs kedvem megint Márk sirámait hallgatni. Ilyen szkeptikus, mindig mindent megkérdőjelező emberek általában a dolgozók körül kerülnek ki, nekünk, megoldóknak általában több felelősségtudatunk van ennél. Általában. Voltak azonban a javíthatatlanok, mint Márk, akik ugyan többnyire tették a dolgukat, csak épp szerettek panaszkodni, amivel meglehetősen idegesítették a közeli kollégákat. Egy pár éve szobatársak vagyunk, azóta hozzászoktam ehhez. Zavar ugyan, de mindenkinek jobb, ha hagyom kidühöngeni magát. Úgyhogy felkészülök, hogy induljak, Márk viszont tovább beszél hozzám.

– Több száz éve ontják a szennyet a vízbe. Több száz éve, Mendel, és nekem kéne kiszednem onnan valahogy!

Csipogást hallok – nem az én órám jelez, hanem Márké. Túl magas az izgatottsági szintje. Rápillantok a férfira, a kézi számítógépével az egyik kezében, összevont szemöldökkel rázza meg a csuklóját, amin az órája van. A kis szerkezet szélén halványnarancs fény gyúlik fel. Nem kapom el időben a tekintetem, Márk észreveszi, hogy őt nézem, mire tehetetlen arckifejezéssel megcsóválja a fejét. Muszáj elindulnom. Nagyjából kettő perc múlva letelik az egyórás szünetem.

– Megyek vissza dolgozni. Kiszedni a szennyet a vízből.

Márk örömtelenül nevet. – Szellemes. Menjél csak. Ha van még kedved.

Mennék én, de nem hagyhatom így itt. Az a baj, hogy az óránk az izgatottsági-szint, a stressz-szint és minden egyéb mellett elsődlegesen motivációs szintet mér. Ha egy megoldó nem elég motivált – és ezt okozza az izgalom, a figyelem elterelődése, a stressz, az aggodalom –, akkor nem tud rendesen dolgozni, ráadásul a többi dolgozó kedvét is leronthatja. Ostobaság volt azt mondanom, amit az előbb, mert csak rontottam a helyzeten. Márk érzelmi állapota stabilizációra szorul, és ha most itt hagyom magában dühöngeni, akkor csak rosszabb lesz.

Óvatosnak kell lennem.

– Márk – mondom lassan –, téged, engem, itt mindannyiunkat arra képeztek ki, hogy megoldjuk ezt a problémát. Néha nehéz, mint most a feladat, amit kaptál. De tanultál kémiát, tanultál biológiát, tanultál talajtant. Csak végezd el a teendőidet, sorban az alfeladatokat, a részfeladatokat, és a végén elérjük a Célt, ami minden erőfeszítést megér. Lesz még egy tiszta folyó ezen a világon. Gondolj erre.

A férfi lehorgasztja a fejét. Eleget mondtam. Talán túl sokat is. Megfordulok, már a kilincsen van a kezem, amikor Márk utánam szól.

– Te nagyon hiszel ebben az egészben, nem, Mendel? – A férfi órája vészjóslóan csipog. Ha nem nyugszik le nagyon gyorsan, a végén még hazaküldik. De nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak erre.

– Gyerekeim vannak, Márk. És neked is. Gondolhatnál rájuk. Hogy milyen világot hagysz az unokáidra.

– Törődtek ezzel a mi nagyszüleink? – El kell tűnnöm. Márk órája halk, de folyamatos sípolásra vált, amit hallva a férfi szitkozódik. Ez azt jelenti, hogy az izgatottsági szintje tartósan az ajánlott érték fölött van. Nem sikerült segítenem neki. Legjobb lesz, ha most békén hagyom.

Válasz nélkül elhagyom az irodát, elindulok a folyosón, talán túlságosan is sietve, de egy perccel túlléptem az egyórás szünetet. Visszamegyek a laborba. Az lesz a legjobb és legbiztosabb, ha nem egyszerűen kiszűrjük azt a mesterséges szennyeződést, amit a vízmintákban találtam, hanem lefolytatjuk az egyik leghatékonyabb tisztítómódszerünket. Kicsit bonyolult, az a lényege, hogy olyan anyagot juttatunk a folyóba, amely a szennyeződést előbb ártalmatlan darabjaira oszlatja szét, majd maga is elbomlik, vagy a másik módon egy könnyen kihalászható, szilárdabb anyagként megköti magát a szennyeződésekkel. Még meglátom, melyik hatásosabb ebben az esetben. A beltéri metrón a labor felé menet elkezdtem tervezgetni a kémiai összetételét ennek az anyagnak. Ki kell majd próbálnom ezt-azt, de összességében biztosan működni fog.

Nem törődtek velünk a mi dédszüleink, ükszüleink, az összes ősünk, nem törődtek azzal, hogy mi lesz utánuk. Nem eléggé. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nekünk is ilyennek kell lennünk. Ez, mondhatni, a lényege az egésznek – az Egyezménynek, a Bizottságnak, mindennek, hogy legalább ne mondjuk le a jövőről, legalább egy kicsit megpróbáljuk jobbá tenni, mint előtte volt és van. És nem egy-egy Márk-féle siránkozó fogja tönkre tenni mindazt, amit már elértünk. Mert ő sem tudja jobban. Ő is tisztában van vele, már mindannyian rég rájöttünk, hogy egy probléma nem szűnik meg magától. Csak megoldani lehet, amíg még nem késő. Nem tudjuk már tovább tolni és tolni őket előre, a jövőbe, és nem is akarom.

Délután nem gondolok Jácintra. Sikerül összehoznom a tisztítóanyag összetételének a tervét, elküldöm a kollégáimnak véleményezésre, holnap valószínűleg hozzá is kezdhetünk az anyag létrehozásához. Én is kaptam egy pár hasonló tervet átnézésre a nap folyamán, úgyhogy leülök egy kanapéra a fenntartó helyiségben – az irodába inkább nem megyek vissza – és végigveszem őket, visszaírok egy pár sort, de a legtöbb úgy tűnik, rendben van. Ezzel majdnem el is megy a munkaidőm fennmaradó része. A túlóra jól meg van fizetve, de ma persze semmi esetre sem maradhatok tovább. Megcsinálok még egy kisebb feladatot a teendőim közül, a többit visszaküldöm a munkabeosztásért felelős megoldónak, hogy írassa át másnapra.

Öt órakor megint csengőszó járja át az épületet. Országszerte, és a megfelelő időzónákban világszerte ekkor ér véget hivatalosan egy megoldó munkaideje. Ugyanígy az óvodákban és az általános iskolákban. Középiskolában már nyilván nem, hiszen az nem gond, ha egy kamasz egyedül van otthon, de ma amúgy is különleges napjuk van. Jácint ma hamarabb végzett a szokásosnál.

Visszaballagok az irodába – Márkot nem találom ott. Elkezdem összeszedni a holmim.

De nem biztos, hogy Jácint otthon van már, lehet, hogy elment valahová a barátaival. Ugyan a vásárlónegyed, az üzletek, a mozi nincs nyitva hétköznap, de egy parkba leülhettek. Nem vagyok benne biztos, hová tud ellógni egy tizenéves egy Központ körüli településen. Mikorra ér haza?

Felveszem a táskám, aztán lemegyek, a kis előcsarnokban megállok egy lépcső mellett, megvárom Evalint, és együtt indulunk el.

– Nézd, még világos van! – mondja, amikor kilépünk és felnézünk az égre egy pillanatra. Nemsokára beköszönt a tél és sötétben fogunk hazajárni, amit nem várok, úgyhogy kicsit azért felvidít a fény. Aztán beszállunk az érkező metrószerelvénybe, emberek mindenütt, a legtöbben nem beszélgetnek, csak néznek maguk elé fáradtan. Az iskolánál kiszállnak egy páran, Irma már várt ránk, odaszalad hozzánk. Mesélni kezd a napjáról, ahogy elindulunk, ezúttal hazafelé, aztán eszébe jut és Jácint felől kérdez.

– Meglátjuk otthon, kicsim – mondja neki Evalin, amikor visszaszállunk a metróba. Irma a kis hátizsákjának pántját piszkálja, úgy tűnik, elgondolkodott.

– Min töröd a fejed, Irma? – kérdezem. A lány vállat von.

– Hány év múlva lesz nekem a választás?

– Nyolc év múlva.

Nem biztos, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy mi is ez a bizonyos választás, de úgy tűnik, a nagy szám megnyugtatja valamelyest.

A három percben, amíg utazunk, Evalinra nézek, az arcát fürkészem. Az órájának kijelzője a csuklóján fekete, a szélén halvány zöld fény világít, minden arra utal, hogy nyugodt hangulatban van. Mégis, a tekintete egy pontban szegeződik maga elé, a szemöldökét kicsit összevonja, és csak akkor simul ki a homloka, amikor lenéz Irmára. Szeretném neki azt mondani, hogy minden rendben van, de nem akarom megijeszteni Irmát.

Amikor az utcánk megállójánál kiszállunk, a korábban még az égen járó nap lesüllyedt a láthatár mögé. Hármasban sétálunk a házunkhoz, a villanyok nem égnek odabent, tehát Jácint tényleg nincs még itthon.

Lepakolunk, kezet mosunk, aztán mind néma egyetértésben leülünk a nappaliba.

– Mikor ér haza Jácint? – kérdezi Irma, de nem tudunk válaszolni.

– Várjunk egy darabig – ajánlom. Evalin felpattan a kanapéról.

– Főzök teát! – mondja, és eltűnik a konyhában.

Irmával a szorzótáblát kezdjük gyakorolni. Közösen soroljuk a hármas szorzóit, közben mindketten kapunk egy-egy meleg bögrét, és Evalin is csatlakozik hozzánk.

– Nem árt nekem se egy kis ismétlés – mondja mosolyogva. Ezen Irma kuncog, aztán meghalljuk nyílni a bejárati ajtót. Egyikünk sem szólal meg, halljuk az ismerős lépteket, a kulcs zörgését, pakolászás hangját. Irma Evalinhoz húzódik, aki összepillant velem. Jácint belép a nappaliba, mintha zavarba jönne minket látva, de nagyon igyekszik úrrá lenni az arckifejezésén.

– Sziasztok… Miért ültök így itt?

– Vajon miért? – vonja fel a szemöldökét Evalin, aztán elmosolyodik. – Na, gyere, mesélj!

Jácint kissé zavartan elmosolyodik, rám pillant, aztán odajön, leül az egyik fotelba, elrendezgeti a ruháját.

– Jácint, mondd már! – türelmetlenkedik Irma. A fiú megint ránk néz, bólintok, mire nehezen leplezett izgalommal beszélni kezd.

– Hát… Az kicsit fura volt, milyen felelősségteljes lett hirtelen az egész osztály… Rendesen megvoltak ugye a tájékoztatók, meg minden, aztán megkaptuk a listát meg a két órát a választásra. Hm… Én sokáig gondolkodtam, pedig elég biztos voltam ebben már egy ideje… Szóval, én emberi genetikával akartam foglalkozni. És ennek kapcsán azt a problémát választottam végül, hogy genetikai eredetű betegségek kiküszöbölése.

Irma közbekotyog. – Az mi? Hogy genetikai eredetű?

– Hát, az olyan betegség, ami a génjeidben van… Ilyen veleszületett, örökölt dolog – magyarázza Jácint. Eszembe jut, hogy vajon a képzése után hogyan felel majd erre a kérdésre, és ezen majdnem elmosolyodom.

Aztán Jácint felénk fordul, továbbra is kissé bizonytalannak tűnik, további magyarázatokat fűz a dologhoz.

– Izé, a tanácsadók azt mondták, hogy ez a probléma most került csak föl a választási listára, úgyhogy valószínűleg én azok között leszek, akik a Központot megalapítják. A korábbi kutatások miatt nem teljesen a semmiből kezdünk majd, de az utóbbi években az orvosok inkább a járványokkal és a gombákkal foglalkoztak. Ott sok problémát megoldottak, úgyhogy aktuális, hogy ezzel is megint foglalkozzunk. Ööö, ez nyilván ilyen nemzetközi dolog, de pontosan még nem tudni, hol lesz maga a Központ, itt a teljes tájékoztató…

Jácint odaad Evalinnak egy pár papírlapot. Mellé ülök a kanapéra, hogy én is lássam. Ismerem a kis fekete betűkkel telenyomtatott papírt, mi is ilyet kaptunk annak idején. A Központ helye valóban később értesítjük-ként van jelölve, de a képzés helye egy bécsi főiskola. A középiskolában a továbbiakban tanult tantárgyak az alapok mellett többet között orvosi biológia, genetika, biokémia és társadalomismeret. Ott van a szokásos tájékoztató arról, milyen megoldónak lenni, rövid leírás a képzésről és utána a Központban való életről és munkáról, a legvégén pedig a gratuláció és a köszönet a jó választásért.

Amíg olvasunk – Irma is, bár ő inkább a betűk összeolvasását gyakorolja suttogva –, Jácint nem szólal meg. Amikor befejezzük viszont, bátortalan hangon így szól:

– … Szóval? Mit gondoltok?

– Nagyon jó választás – mosolyodom el. Jácint szeme felfénylik. – Komolyan mondom. A gyógyítással kapcsolatos problémák nagyon fontosak, és nagyon jó, hogy ilyen közvetlenül segítesz majd az embereknek.

– Egyetértek – bólint Evalin is, és erre Jácint szemmel láthatóan megkönnyebbül. – Jól választottál, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogsz dolgozni. Talán épp te leszel az, aki megoldja ezt a problémát, Jácint.

Evalin kitárja a karját, mire Jácint végre felnevet, odafut és megöleli. Csak Jácint kezét érem el, megszorítom. Nem volt oka izgulni azon, hogy hogyan fogadjuk a döntését – komolyan gondoltam, amit mondtam –, de ugyanígy nekem sem volt okom egész nap Jácint miatt nyugtalannak lennem. Az ő kezébe szívesen helyezem a jövőnket. Tudom, hogy nem fogja elrontani.