A hold szikrázó csíkot hagy a hálószoba padlóján.
Az emeleten vagyok.
Mellettem a plüssegérkém,
ölelem, hogy elaludjak.
Érzem anyukám meleg leheletét a homlokomon.
Mintha az egész utca melege a hálószobámba áramlott volna.
Meséket suttog manókról, tündérekről, vonatokról és katicabogarakról.
Képek rajzolódnak a szemhéjamra.
Mindegyik egy-egy csillogó és szikrázó korallá válik az óceán fenekén.
Mindenhol látni kezdtem azt a szépséget
amellyel elaludtam.
Egy álomban éltem.
Olyan meséket akartam varázsolni, mint ő,
és meg akartam osztani mindenkivel.
Amikor harmadikos voltam,
és a ceruzámat furcsa módon, négy ujjal tartottam,
elkezdtem írni.
A szavaim reszkettek,
de a képzeletem határtalan volt, mint az óceán,
apró hullámok csapkodták a partot.
Minél többet írtam, annál távolabb kerültem a parttól,
és annál több gondolatom támadt,
végtelenek, mint az óceán.
Aztán ötödik osztályban már nem voltam gyerek,
legalábbis így gondoltam.
Önbizalomból font két copfommal
ültem egy teremben, előttem üres lap.
Tizenheten, egy meseíró versenyen.
Elárasztottam a papírt a szavaimmal,
a saját koralljaimmal.
De nem voltam elégedett.
És most itt vagyok hat évvel később,
még mindig próbálkozom.
Egyenként töltöm meg óceánomat korallokkal.
Szeretném hinni, hogy egy nap
lesz egy korallzátonyom.
Szeretném megmutatni,
hogyan látjuk másképp a világot.
Pontosan úgy, ahogy azt harmadikban tanították nekem:
nem tudok nullával osztani,
de nullához végtelenül közeli számokkal igen.
És ahogyan nullához végtelenül közeli számokkal tudok osztani,
úgy kerülök egyre közelebb
saját gyönyörű korallzátonyomhoz.
Páricsi-Nagy Rezeda verse
