Mit tehetünk azért, hogy az indulók kevésbé legyenek hamiskásak? Hogy a dramaturgia végre ismét elfoglalja megérdemelt helyét a színpadon? Ilyen és ehhez hasonló, főleg technikai jellegű kérdéseket járunk körbe a Lúdavatón szerzett tapasztalataink alapján.
A zsűrit idén Csath Judit igazgató-helyettes, dr. Erős-Honti Zsolt igazgató, Desics Lola DÖK-elnök, a szervezők (10.D) képviseletében Freschl Szofi (10.d) alkotta, szakmai zsűritagként pedig Ari-Nagy Barbarát hívtuk meg (dramaturg, Örkény Színház).
A hagyományoknak megfelelően először az indulókat adták elő az osztályok. John Denver Country Roads című dala nyilvánvalóan nem induló alapanyag – épp ezért kínált óriási lehetőségeket a feldolgozás során. Bowie is dolgozott fel Dylant, Bowie-t a Nirvana, a Nirvana Come as you are című számát pedig The King énekelte japánul. Vagy ha műfajokat akarunk átlépni, ott a klasszikus Steve ‘n’ Seagulls cover az AC/DC Thunderstruckjára. Jómagam is hallottam olyan Country Roads feldolgozást a felkészülési szakaszban, ami indulóként szólalt meg. Kár, hogy mire a színpadra ért, elveszítette a lendületét és hangerejét. Az indulók funkciójára csak most ébredtünk rá: áldozati ajándék a színpad isteneinek. Úgy néz ki, az osztályok az indulók segítségével szabadulnak meg lámpalázuktól. Itt jegyezzük meg, hogy első alkalommal állni egy kivilágított színpadon, kamerák és teli nézőtér előtt, nos, elég stresszes dolog, szóval az vesse a szereplőkre az első követ, akinek kevésbé lenne tele a nadrágja. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan lehetne lehetőséget biztosítani az osztályoknak arra, hogy valamicske színpadi rutint szerezzenek még a Lúdvató előtt.
Az előadások egytől egyik különböző mértékben hamiskásak voltak, a színpad hangulata kissé „megfogta” a fiatalokat. A másik “ősok”, ami az indulók színvonalára kihatással van, a prozódia figyelmen kívül hagyása. Hiába kerül szóba a felkészülés során, mit okoz, ha eltérünk a szótagszámtól és a kívánt ritmustól, mégis egymást követték a túl rövid vagy túl hosszú sorokból és/vagy sorszerkezet nélkül építkező dalszövegek. Ilyenkor vagy nyújtani kell (ettől rendszerint vontatott lesz az előadás) vagy belezsúfolni a szöveget az adott keretek közé (de ez nem fog menni, ha nem mi vagyunk a Pink Floyd vagy legalább valamelyik rapper). Esetleg segíthetne a dolgon a pokolian jó timing, de ahhoz már valóban előadói képességek szükségesek. A hibák egymást okozzák. Ha az intróról a felkészülés alatt komolyan felmerül, hogy mi szükség van rá (a könnyűzenei számok rendszerint egy dallam duplázásával indulnak), akkor az azt játszó hegedű, gitár stb. elbizonytalanodik, mert a zenész érzi a levegőben vibráló türelmetlenséget, az énekesek figyelme viszont elkalandozik, és a belépésekkel rendszerint elkésünk. Figyelemre méltó, hogy minden évben és minden osztályban rendelkezésre áll minimum egy, rendszerint inkább három-négy hangszeres. (Idén mindösszesen: 1 szaxofon, 1 fuvola, 1 zongora, 3 hegedű, 6 gitár. Hogyan folytatnád a számsort? Bocs, gyenge poén… ) Időnként előfordult, hogy kétségbeesetten próbáltak visszalassulni az énekesek tempójához, de ahhoz, hogy jól szólaljon meg egy osztályinduló, sok zenét kell hallgatni, előbb-utóbb megérteni a működését vagy ráérezni annak logikájára. Volt olyan osztály, ahol csak a háttérben futó ppt miatt lehetett követni a szöveget, mert hallani nem hallottuk. Még egy dolog: ülve nem érdemes énekelni, nagy valószínűséggel eleve hamis lesz, hacsak nem vagyunk gyakorlott énekesek.
Véleményünk szerint leginkább a D osztály indulója működött. Dacára annak, hogy belebakiztak a szövegbe, félénk volt a hegedűs intró és hamisak is voltak, főleg azoknál a részeknél, ahol egy-egy szólista próbálkozott, de kísérletet tettek arra, hogy játszanak a modulációval, egy kicsit jobban tempóban voltak, a ppt és a poénok pedig kiváltották a közönség reakcióját. Az A osztály összességében vontatott és visszafogott benyomást keltett, holott a szövegben kijelentették magukról, hogy “üvöltözünk, ablakot törünk, nagyot megy az A osztály”; a C annyira bátortalan volt, hogy közben elkalandoztak a gondolataim, a végén a közönség szokásos „szép volt C!” skandálása pedig annyira függetlenül szólt az előadástól, mint amennyire a zongorakíséret vált le az énekesekről (vagy fordítva); a B esetében volt talán a legszembeszökőbb a prozódia hanyagolása, a sorok végén emiatt extra hamisságot sikerült belevinni az előadásba, és valahol a dal közepén a produkció tulajdonképpen átváltott ppt-nézegetésbe.
Az indulókat követően ismét lecsapott a tavalyi intermezzók párosa. Ezúttal csak egy alkalommal, így tulajdonképpen betöltötte azt a szerepet, amire az ilyen átvezetések hivatottak: hogy addig rendezni lehet a sorokat és felkészülni a következő produkcióra. Az előadások között azokra reflektáló konferanszokat hallhattunk. A szöveget előre megírták, és ez jó taktika.
Az induló nehéz műfaj. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy mekkora falat. A mai kor egyik alapvető hibája, hogy mivel nem kapunk épkézláb visszajelzést, csak like-okat, azt gondoljuk, hogy mindenhez értünk, mindent kirázunk a kisujjunkból. Szakmai alázat. Ugyanakkor el kell hinni, hogy sikerül. Akarni kell, hogy valami értéket hozzunk létre, ne csak egy feladatot tudjunk le. Zenét kell hallgatni. Le kell győzni a gátlásainkat. El kell fogadni a jótanácsokat. Eszméletlenül sokat kell csiszolni a szöveget és az egyéb ötleteket. Nem akkor van kész egy versszak, ha végre leírtuk a negyedik sort is, sokszor csak akkor kezdődik a meló. Vissza kell magunkat hallgatni. Objektív véleményt kell megfogalmaznunk a saját teljesítményünkkel kapcsolatban (ha ez egyáltalán lehetséges). Törekedni kell a maximumra, az “elég jó” nem elég jó. Le kell győzni a lámpalázat. A színpadon koncentráltnak kell lenni. Ez nem könnyű – nem szabad alábecsülni a feladatot.
Az előadások esetében lehet, hogy érdemes lenne betartania minden osztálynak az olyan alapszabályokat, mint hogy milyen típusú poénok szerepelhetnek a szövegben. Idén sikerült elkerülni az altesti poénokat (köszönjük), de három osztálynak nem sikerült úgy összerakni egy előadást, hogy ne tegyen megjegyzést rivális iskolára (ezt felejtsük már el…), kettő pedig a közélet visszásságaira (ha nem mindenki tartja be a szabályt, akkor olcsó eszközökkel juttatunk előnyhöz egyes osztályokat a közönségnél – ki ne tudna ilyen poénokat gyártani szakmányban…)
Az A osztály előadása egészen másfajta humorral operált, ami nem feltétlenül ül a közönségnél – ez eléggé nagy csalódás, mert ha itt sem lehet “okos” poénokat elsütni, akkor hol, ugye… Használták a sitcom jelenetek szerkezetét (a jelenetvégi poén visszautal egy korábbi, látszólag kevésbé fontos megjegyzésre.) A táncok jól működtek, a táncosok túlnyomó többségét jó volt nézni, ahogy átadták magukat a koreográfiának, ami ebben az esetben volt a leginkább kimunkált. A libák tánca után nyíltszíni taps is volt. A szereplők a közönség reakciójára reagálva rögtönözni is tudtak. (Ezt aztán másolta a többi osztály is.) A kardpárbajt valóban két vívó vezette elő (valódi kardokkal), ezért technikailag ez volt az egyetlen, ami rendben volt. Bár a női szereplők vitték a hátukon az előadást, a színpadképen látszott, hogy társulatban gondolkodtak, nem monológokban és kétszereplős minijelenetekben, hogy könnyebb legyen birtokolni a mikrofont. Figyeltek az apró részletekre is, nem volt “lézengés” a színpadon, jellemző momentum volt, amikor az egyik kacsa beszélgetés közben a lúdtalpait vizsgálgatta. A jelmezek a korábbi évekhez képest igényesek voltak, egyfajta kiterjesztett középkort szimbolizáltak, a középkor nem múlt el a középkorral, jelezték.
A D osztály előadásában Calliope és Fazekas Mihály versben folytatták a darabot – ez a közönség egy részét meg is zavarta, mi azonban nem tartoztunk közéjük. Kihasználták a ppt előnyeit (háttér, korfestés), korhűek voltak a jelmezek. A mikrofon használata miatt jól hallható volt a szöveg. Volt apáczais poén, közéleti poénok, sztereotípia, közepes táncok, kardpárbaj jelzés szintjén. Valahol a levonás egy meghatározhatatlan pontján a közönség elkezdte elveszíteni a koncentrációját.
A C-sek előadása a faviccek és fárasztó viccek kategóriáira épített, ezek között volt jobb is, rosszabb is, összességében fizikailag is sokat kivett a színházban nem ezt kereső nézőből. Itt is felsorolhatjuk azokat a poéntípusokat, amiknek már a szövegkönyvben sem lett volna helyük. Az események nem álltak össze történetté. A kardpárbaj a második legjobb volt, de közelebb állt itt is a jelzésszerűséghez.
A B osztály erősen épített a táncra (eklektikus zeneválasztással), volt egy breaktánc is, bár a 80-as években ez mintha dinamikusabb, akrobatikusabb műfaj lett volna. Minimalista díszlet, egyébként érdekes színpadi megoldások (lásd például időutazás, bár másodszorra már kicsit hosszúra nyúlt). A múltat narrálva mesélik el, ügyesen tömörítve, és említésre méltó a csárdajelenet, ahol a szereplők testi épségüket sem kímélve mozgással húzták alá a szöveg mondanivalóját.
Mindazonáltal heroikus vállalás mind a résztvevők, mind a Stúdió részéről, hogy életben tartják a Lúdavató hagyományát. Köszönjük az élményt – jobbító szándékú megjegyzéseink lényege, hogy nagyobb potenciált látunk mindenkiben, és évről évre javítanunk kell a módszeren, amivel kihozhatjuk mindenkiből a benne rejtőző tehetséget.
Végül egy összehasonlító táblázat:
Véleményt előfizetőinktől fogadunk el. 🙂
– fi –
