Szereted a kalandokat? Esetleg ki szeretnéd próbálni az extrém sportok valamelyikét? Ha igen, akkor jó helyen jársz, ugyanis ha velem tartasz, egy igazán izgalmas utazásban lehet részed. Ha a válaszod nem, akkor is érdemes csatlakozni, hiszen itt a lehetőség arra, hogy a napi minimális mozgást – legalább gondolatban – beiktasd a délutánodba!
A túránkat a sík talajon kezdjük, a Horváth Mihály téren, ahonnan pár métert haladva belépünk a Fazekas Mihály Gimnázium épületébe. Mivel kezdetben csak pár métert haladunk majd feljebb, ezért még nem veszélyeztet minket az oxigénhiány, de érdemes légzőgyakorlatokkal bemelegítenünk, hogy a meredekebb szakaszokat akadály nélkül tudjuk majd legyűrni. A profi mászók egyik titka az, hogy lenyújtanak az útjuk előtt, ezzel kizárják a végtaggörcs kialakulásának lehetőségét. Először a jobb, majd a bal lábunkra ráhajolva tökéletesen útrakész állapotba kerülünk. A szükséges felszerelésünk alaptáborba cipelésére iskolatáskát alkalmazunk, de akár egy tornazsáknak álcázott hálózsákot is hozhatunk a hónunk alatt (hiszen minden eshetőségre fel kell készülni). Természetesen rétegesen öltözködve, bakanccsal a lábunkon indulunk csak el, hiszen a talaj felől felszálló meleg levegő a magasban lehűl, s a hidegebb éghajlat zord tájjá változtatja a hegytetőt. Kezdetét veszi a halandunk, s 10-15 lépcsőfok után máris az alaptáborhoz érünk, ahol a portás bácsi határozott bólintással jelzi, hogy zöld utat kaptunk, megvan a mászási engedélyünk. Itt gyorsan ellenőrizzük a víz- és ételkészleteinket, nehogy valamilyen hiány miatt hiúsuljon meg a tervünk. Ennél a pontnál döntjük el, hogy legyen-e folytatás, hiszen ezt a biztonságos tábort elhagyva már nincs visszaút.
Az iskola keleti gerincén vezet az út célunk felé. A hegymászást alpesi stílusban, külső segítség és csákány nélkül valósítjuk meg. Mivel az útvonal keskeny és mi nem egyedül közlekedünk rajta, ezért a kicsúszási és hasadékba esési veszély aránya meglehetősen magas. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen csak D (difficile-nehéz) nehézségi szintet kell teljesítenünk, ahol a lejtő szöge helyenként 70-90° meredekségű is lehet. Ütemes tempóban haladunk, s távolodunk a biztonságot adó földszinttől. Kapkodás nélkül, komótos tempóban hagyjuk hátunk mögött a lépcsőfokokat, így perceken belül megérkezünk az első hegyoldali táborba. Itt nemcsak egy kis pihenésre van lehetőségünk, hanem hangosan korgó gyomrunk fékezhetetlen éhségét is tudjuk csillapítani. Mivel az egész expedíció alatt ez az egyetlen állomás, ahol táplálékhoz juthatunk, ezért itt már a mászók tömegeivel találjuk szembe magunkat. A meleg ételek illata és hője már méterekről melengeti piros orcáinkat, lefagyott orrunk hegye visszanyeri eredeti színét. Új erőre kapva nekifutunk a következő szakasznak. A lábaink egyre nehezebbek, az idő szinte megáll körülöttünk. Az oxigénhiány kezd feltűnni a szervezetünknek, így a testünk euforikus állapotba kerül.
Melankolikus hangulatunkat a pálya mentén kihelyezett figyelmeztető csengő szakítja meg. Szemünk kerekre nyílik, nemcsak a hang, de a hirtelen éghajlati és természeti változások miatt is. Váratlanul az eddig stabil hegy tetejéről egy hatalmas és kikerülhetetlen lavina tűnik fel a semmiből, ami szó szerint képes leverni minket a lábunkról. Talpunk alatt a talaj már nem tűnik stabilnak, sőt felülete kimondottan csúszós és veszélyes. De nem szabad pánikolni, tudjuk, mi a teendő: szorosan a hegy falához simulva túlélési esélyeinket megsokszorozhatjuk. Ám a mi esetünkben sajnos ez nem reális megoldás, mivel messze sodródtunk a kijelölt útvonaltól, így a biztonsági kötél az utolsó esélyünk. Kezünket karabinerként alkalmazva a lépcső karfáját megmarkoljuk és gondoskodunk arról, hogy a nagy hóvihar ne ragadjon el minket. A mászási időkorlátból megmaradt öt perc rögtön nem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy célba érjünk, így leporoljuk egymásról a havat, megigazítjuk strapabíró hátizsákunkat és növeljük a sebességünket. Minden kilélegzés újabb és újabb felhőt alkot arcunk előtt, mely egyre jobban rajzolódik ki.
Mikor a lehelet már a füst sűrűségével vetekedik, körbepillantunk. Káprázatos táj tárul szemünk elé, tele élettel és mozgással. Ekkor értjük csak meg, hogy megérkeztünk, s már nincsen feljebb út. Lecsatoljuk kezünket a biztonsági kötélként szolgáló karfáról, s kipirultan, büszkén tekintünk körbe: időn belül teljesítettük a kitűzött távot, azaz a négy emeletnyi magasságot.
Írta: Lazányi Lili
