Jól felépített, barokkos hangulatú mondatszerkezetek Bachról, csembalókról és spinétekről, valamint arról, hogyan muzsikál az osztályok 98%-a egy énekórán Németh Sándor szerint
– Előzetesen úgy sejtettem, hogy ha a szabadidőről beszélünk, nálad egyértelműen az orgonálás irányába kell elindulnunk. Ugyanakkor az első hangszered a zongora volt, egy zenésztársad nyilatkozata szerint legalábbis, amibe a neten futottam bele. Ellenőrizzük ezt az állítást!
– Tizenkét éves koromban, tehát viszonylag későn kezdtem zongorázni ahhoz képest, hogy hány éves korban érdemes elkezdeni a hivatalos képzést. Előtte azért voltak próbálkozásaim, így az első hangszer, amit megérintettem azért, hogy megszólaltassam, mégis csak az evangélikus templom orgonája volt kis falumban, Kemeneshőgyészen, ahonnan származom. Először csak kikapcsoltam, meg bekapcsoltam, miközben a kántor néni játszott rajta… vagyis nem közben…
– Pedig úgy viccesebb lenne a történet, ne írjuk át a legendáriumot?
– Viccesebb lenne, de ne. (Nevet.) Szóval elsőzör ilyen jelleggel voltam közreműködő, aztán egy idő múlva már játszhattam én is. Miután a kedves, idős lelkész házaspár nyugdíjba ment, az új, fiatal lelkész felesége kezdett el engem tanítani. Ő mondta, hogy el kellene mennem zeniskolába, ami tehát tizenkét éves koromban következett be, és három évig folytattam zongora tanulmányokat egy pápai zeneiskolában, onnan kerültem Szombathelyre, a Zeneművészeti Szakközépiskolába (ma: Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium), ott újabb négy év zongora következett szolfézs-zeneelmélet mellett. Akkoriban tényleg a zongora volt a legmeghatározóbb hangszer az életemben.
– Úgy fogalmaztál, hogy később kezdted el a zongorát, mint az megszokott. Mondasz olyan hangszert, amit esetleg akár még most is elkezdenél tanulni?
– Ami praktikus volna, és lenne kedvem is, de hogy időm mikor lesz rá, azt nem tudom, az a gitározás. Pont ma is megkérdezték a gyerekek, milyen hangszereken játszom. A billentyűsökből egy-kettőt fel tudok sorolni és egy picit furulyázom is. Utóbbit autodidakta módon tanultam, de a gitározás kimaradt, pedig a tanításban hasznos dolog lenne.
– És akkor milyen billentyűsöket ismersz?
– A zongora és az orgona határozza meg a mindennapi működésemet. Az osztályaim tudják: kedvelt elfoglaltságom, hogy kísérem az éneküket zongorán, előfordul az is, hogy el-eljátszok nekik egy-egy darabot, ha úgy jön ki a lépés, és nem nagyon hamis az ének teremben a hangszer. Emellett betöltök egy kántori állást is egy evangélikus gyülekezetben, és ott orgonán játszom. A harmadik munkahelyem egy zongorakísérői állás, a Ward Mária Zeneművészeti Szakgimnáziumban, ott található egy egész jó állapotú, szép hangú csembaló, amit használok. A csembalónak létezik egy kistestvére, a spinét, ami ugyanúgy szól nagyjából, csak kisebb hangon, egy ilyen pedig a kelenföldi gyülekezetben lelhető fel, és hamarosan adunk egy olyan koncertet, ahol spinéttel fogok kísérni egy fuvolistát.
– Izgalmasak lehetnek ezek a hangszerek közötti váltások. Szoktál készíteni átiratokat?
– Inkább az szokott előfordulni, hogy például zongorakivonatot adaptálok orgonára, amikor arra van szükség, például ha fellép egy énekes közreműködő egy istentiszteleten, és orgona a kísérő hangszer, akkor gyakorta előfordul, hogy ezt a zongora átiratot kell átültetni orgonára. Visszafelé kevésbé működik. Amitől tartózkodom, az a csembalón történő zongorakivonat játék, hisz a csembalónak nincsenek olyan pedáljai, amikkel a hangot lehet hosszabbítani, úgyhogy az elég bugyután szólalna meg.
– A zenészek általában több különböző zenekar, együttes, kórus tagjai, lehetőleg különféle korszakokat, stílusokat céloznak meg. Nálad is találtam ilyen „kalandozásokat”. Aula kamarakórus például, illetve a kelenföldi evangélikus gyülekezet orgonistája is lettél időközben.
– Az Aula egy elég régi történet, nagyjából tíz évvel ezelőtti megkeresés volt.
– Az internet nem felejt.
– Valóban. Egyébként én is rákerestem már, hogy mi lehet velük mostanában, illetve hogy elérhetők-e közös emlékeink, koncertek. Annak idején egy egyetemista társam keresett meg, hogy átvenném-e tőle a kórust, mert családi okokból nem tudta tovább folytatni. Az egyetem vége felé jártam, és hát az egy nagy dolognak számított egy karvezető szakosnak, hogy „saját” kórussal rendelkezik. Egy picike együttest képzeljünk el, 10-15 fő között mozgott a létszáma, alapvetően amatőr, de nagyon lelkes énekesek alkották. Pár évig vezettem őket, és nagyszerű élményeket kaptam tőlük. Kicsit más céljuk volt a kórusénekléssel, sokkal inkább szerettek volna versenyeken részt venni a koncertek mellett, én magam pedig nem vagyok, legalább is a zenében nem tartom magam versenyző alkatnak, nem tudtam kielégíteni ezt a vágyukat, nem jelentkeztettem őket különböző versenyekre, és egy idő után megváltunk egymástól, de én alapvetően nagyon jó szívvel gondolok vissza rájuk. Volt egy jubileumi koncertjük, arra például meghívtak, mint egykori karnagyot.
– Kelenföld?
– Kelenföldről, egy viszonylag nagy evangélikus gyülekezetből 2018 tavaszán érkezett a felkérés. Ott két kántor működik, egy titulusát tekintve orgonista-kántor, aki inkább orgonista feladatokat lát el, és egy karnagy-kántor, aki orgonista is, de alapvetően a kórust irányítja. Felkértek, hogy helyettesítsem az akkor szabadságon lévő orgonista-kántort egy évig. Ebből lett kettő, aztán azóta már beiktatott kántora vagyok a gyülekezetnek, alapvetően billentyűs szerepkörben.
– Szorosan összekapcsolódik nálad a zene és a vallásosság?
– Tulajdonképpen igen. Sosem tartottam magam azért nagyon komolyan vallásos embernek, de az is igaz, hogy mindig fontos volt számomra a felekezetem, a gyülekezetem, és ehhez valóban nagyon gyorsan kötődött a zene. Úgyhogy én valóban nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat anélkül, hogy minden második vasárnapon ne kelljen kántori szolgálatot végeznem, mert ez húsz évvel ezelőttről indult, és ritka volt az az idő, amikor nem akadt ilyen jellegű elfoglaltságom. A kelenföldi gyülekezet azért nagyon jó számomra, mert eléggé szerteágazó zenei élet alakult ki ott ahhoz, hogy meg tudjam élni egyrészt a zeneszeretetemet, másrészt a vallásomat, hitemet ebben a közegben.
– Nem csak egy kórust vezettél.
– Itt a Fazekasban volt jó pár éven keresztül kórussal kapcsolatos működésem, 2011-ben kerültem ide, és Tőri Csaba kollégámmal ketten vettük át akkor Ney Andrea kolléganőnknek a kórusmunkáját, aztán jó pár éven keresztül egyedül vezettem a kórust, nagyon jó szívvel emlékszem vissza arra az időszakra is.
– Egy Fazekashoz hasonló iskolában a tantárgyadat tanítani egyfajta találkozás a fallal vagy jó élmény?
– Általában ezt a kérdést irányítva szokták feltenni: „és ugye milyen nehéz lehet ott egy reál gimnáziumban”… Ez egy jóindulatú, objektív kérdés volt ahhoz, képest, ahogy általában nekem szokták szegezni. Én kezdettől fogva nem éreztem azt, hogy az itt tanuló gyerekek bezártak volna az ének, vagyis egy készségtantárgy felé. A mai napig azt élem meg (elgondolkodik) … mondjuk az osztályok 98%-ában, hogy soha nem okoz gondot például éneklésre sarkallni őket. Kedvvel énekelnek és nagyon sok osztály akár többszólamú dolgokat is meg tud szólaltatni, elég ügyesek. Persze volt olyan osztály is, amelyik esetében az elején nem volt igazából felismerhető, hogy éneklés, amivel próbálkoznak, de rengeteget fejlődtek, és ballagásra népdalcsokrot vezettek elő – én örömömet lelem ebben a tevékenységben, az ilyen eredményekben. Az iskolai projektek nyújtanak egy mindenki által megtapasztalható közösségi élményt. Ha egy iskolát meg lehet énekeltetni, mint október 23-án a Corvin közben, az nagyszerű dolog. Ami számomra fontos az ének órában, az nem más, mint hogy az éneklés mindig jelen legyen benne, és azt is érzékelem, hogy adott esetben sokkal többet tud adni 25-30 perc éneklés, mint ha elmélettel foglalkoznánk, többeket megmozgat, felélénkít, kilazít egy nagy közös éneklés-élmény.
– Előfordult, hogy azt gondoltad egy anyagrészről, egy műről, hogy „na, ez most be fog találni” – vagy éppen ellenkezőleg, „éljük túl ezt az órát”, és nem jött be a papírforma?
– Ilyenek napi szinten elő tudnak fordulni. Mondjuk bemegyek első órára, ahol a diákok még frissebbek, én pedig már a második kávét megittam, mégis aggódom, hogy mi lesz. Aztán együtt felébredtünk, mert olyanokat énekeltünk, és még valami szép zenét is meghallgattunk a végén. Meg is szoktam köszönni a gyerekeknek, ha nem kell meginnom aznap a harmadik kávémat, mert hogy annyira inspiráló volt a közös munka. Ami nekem szívügyem, a barokk zene, Bachot nagyon szeretem tanítani. Aztán persze mindig rájövök, hogy az egy egészen más zenei élmény, mint amihez hozzászoktak. Haydnt például már könnyebb vagy egy romantikus zeneszerzőt, közelebb vinni hozzájuk. Nekem viszont Bach a szívem közepe, és nagyon nehezen megy át. Az átiratokat mondjuk itt is könnyebben fogyasztják, rengeteg zeneszerző Bachhoz nyúl, ha kicsit improvizálni van kedve Bobby McFerrintől Jacques Loussier-ig. Ezt a kompromisszumot megkötöm.
– A poilifónia előfordul az irodalomban is. Én elő szoktam venni egy animációt, ahol a D-moll toccata és fúga szólamait színes vonalakkal jelenítik meg. Egy ponton rendszerint elkezdem lehalkítani a zenét azzal, hogy most már akkor láttuk-hallottuk a szerkesztési módszert, és eddig minden alkalommal folytatni kellett, végig akarták hallgatni a tételt. Talán a vizualizálás segíthet. A mintázatokat összehasonlíthatatlanul könnyebb meglátni, mint kihallani laikusként.
– Erről eszembe jut egy felvétel, amit rendszerint megmutatok órán, egy nem túl jó minőségű felvételen Thomas Quasthoff énekli Schuberttől az Erl Königet, egy zenekari feldolgozás megy mögötte, Claudio Abbado vezényli a zenekart, és egymás mellé teszik a két arcot. Aki olvassa majd az interjút, és ismer, azt nem fogja meglepetésként érni ez a példa. Nem lehet megkerülni ennek az embernek a zsenialitását – számomra. A felvételt tehát mindenkinek megmutatom, nézzék az énekes arcát, mennyi mindent kifejez. A végén az a döbbent, pár másodperc csend, még képernyőn keresztül, egy rossz minőségű felvételen keresztül is hatásos. A vizuális élmény itt is alátámasztja a zenét, tényleg lehet vele hatni.
– Feltettem volna a kérdést, hogy mi a kedvenc stílusod, korszakod, mit hallgatsz, ha az utcán rajtad a fejhallgató, de lehet, hogy már meg is válaszoltad.
– Régebben voltak gyűjteményeim! Leggyakrabban a barokk zene van terítéken, abból tulajdonképpen majdnem bármi, és leginkább hangszeres zenék. Nem csak billentyűsök, hanem zenekari vagy kamaramuzsikákat hallgatok. Bach minden mennyiségben és körülmények között jöhet, de az utóbbi években rászoktam a Bartók rádióra is. Változatos, jó minőségű muzsikákat adnak, tegnap este a villamoson a Lemezelő című műsort hallgattam, ami jó másfél óra, és a zenék mellett beszélgetésekből áll. Rengetegféle zene, kiváló kérdések, érdekes beszélgetőpartnerek. Az is igaz, hogy az utóbbi években elkezdtem zongorázni romantikus zenéket, Brahmsot, Schubertet – ebben nem vagyok annyira jártas és úgy érzem, hogy ez egy űr, amit még be kellene tölteni. Valószínűleg ez lesz majd a továbbhaladás útja.
– A könnyűzenéhez kapcsolódsz valamilyen formában?
– Kevéssé. Gyerekkoromban alapvetően Sláger és Danubius rádión nőttem fel és a középiskola végén kezdtem el komolyzenét hallgatni. Nagyon szeretem a régebbi magyar együtteseket – LGT, Bikini – háttérzenének szívesen hallgatom őket, de magamtól ritkán teszem be őket. Nem zavarnak. A mai zajokkal viszont nem igazán tudok mit kezdeni. A gyerekek rengeteg mindent bedobnak egy órán, ha megkérdezem, hogy levezetésként mit kellene meghallgatni. Előfordul, hogy tetszik, amit mutatnak, de alapvetően az óvatosság jellemez, mert tényleg nem vagyok tájékozott ebben a fajta zenében. Mindig visszakérdezek, ha ajánlanak valamit, hogy „jó lesz-e nekem, ha ezt meghallgatom”, és ha azt látom egy megbízható arcon, hogy „inkább ne!”, akkor eltekintünk a közös meghallgatástól. Hasznos lenne persze egy énektanárnak tudni, hogy mit fogyaszt a mai tinédzser, még akkor is, ha az megdöbbentő lehet.
– Akad-e a zenén kívül valamilyen hobbid?
– A ping-pong. Teljesen véletlenül kezdődött. Állt egy rozoga asztal az általános iskolánkban. A tesi tanárunk felfedezte, hogy jó a labdaérzékem, és elkezdett engem edzeni. Általános iskola végén, középiskola elején versenyszerűen ping-pongoztam egy pápai csapatban, aztán ez a dolog elhalt, sajnos. Valahogy itt Pesten nem kerestem alkalmat rá és Szombathelyen sem. Petz György kolléga volt az, aki egyszer kiszimatolta, hogy ping-pongoztam valaha. Megkérdezte, nincs-e kedvem lemenni az ő egyesületébe. Igennel válaszoltam. Még a régi ütőm is megvolt, bár hosszú ideig nem használtam, egy év után egyszerűen kettétört. Ez egyébként a Kispesti Waldorf Iskola sportegyesülete. Első alkalommal egy labdát sem sikerült visszaütni, inkább leültem nézni, de a csapattársak úgy álltak hozzá, hogy „azért vagy itt, hogy újratanuld”. Játszottak velem, biztattak – azóta is ebben a csapatban játszom, ennek most már öt éve. Vettem rendes ütőt is. Vannak Budapest bajnokságok, meg kerületi bajnokság, és már nem is a leggyengébben játszik a csapatunk – ez egy heti elfoglaltság, egy edzés egy meccs, két edzés, nulla meccs vagy két meccs, még edzés se… a lényeg, hogy állandó mozgást biztosít. Nagyon sok utazással jár, de megéri. Az eredményektől független, örömteli kikapcsolódás.
