Kreatív írásgyakorlat
Eljött a reggel, de az ég sötét maradt. A napnak nem volt kedve felkelni. Lassan bandukoltam az utcán, dideregve húztam össze magamon a kabátom. Így tett mindenki más is. Valaki megszólított. A beszéde szakadozott. Hirtelen elhalkult, majd hangosan a fülembe kiabált. Azt mondta, hogy menjek vele. Nem tehettem mást. Vele bandukoltam tovább.
Az utcák össze-vissza álltak. Mindegyik arra, amerre akart. A házak felfelé fordultak. Némelyek oldalra. A lakók sikongattak, majd csendben belenyugodtak. Volt, aki már fejjel lefelé is tudott aludni. A villamosok repülni kezdtek, és a madarak a földön csúszkáltak. A kutyák macskává és a macskák kutyává változtak. A zene visszafelé szólt, és a hangok csenddé váltak. Az ablakok bezárultak, és a zárt ajtók kitárultak.
Az útitársamnak négy lába nőtt – azt mondta, hogy így kényelmesebb. A kezemre néztem, de hiába, valahol már elvesztettem. Felmásztam a házakra, és belekiabáltam az emberek arcába. Táncoltam, sírtam és kiabáltam. A többiek keresztülnéztek rajtam. Az eget bámultam, és a napot vártam. Az ég csak nevetett, és azt mondta, hogy neki is kijár egy kis változatosság.
Az irodába mentem. A főnök az asztalon állt, és nevetve nézte az utcai felfordulást. A kollégám bemászott a nyomtatóba. A papír magára írt a ceruzával, és csodálkozott, hogy miért nem látja. Dolgozni akartam, de a szerveim megmakacsolták magukat. A vesém azt mondta, hogy ő igazából mindig is epe akart lenni. Engedtem neki. Legyen epe, ha ezt akarja. A gyomrom kenyérré változott, a májam pedig tintatartóvá. A szívem is megszólalt, és azt mondta, hogy ő is agy akar lenni. Talán ekkor lett elegem. Az égre néztem, és halkan könyörögtem.
Végül a nap csendben előjött, megunta a bujkálást. A házak észbe kaptak, és a helyükre fordultak. Az emberek végre elmosolyodtak. Az agyam a helyére került, a kezem újra az asztalon feküdt. Az ég egy utolsót pislogott, és lassan kiderült.
Sándor Anna (12.b)
Illusztráció: Maria Apollonio In past show
