Az újságírót önkéntelenül is elkapja egy kis félsz, ha telefoninterjút készít a hazai logopédia és beszédtanítás egyik kiemelkedő alakjával. Elég érthetően artikulálok? Vagy ez már sok? Mintha eddig nem hallottam volna ezt a kis pöszeséget… Na mindegy, vágjunk bele! Szerencsére a vonal túloldalán higgadt, megnyugtató – olyan igazi „tanári” hang fogad. Mire megbeszéljük a technikai részleteket, nagyrészt elmúlik az izgalom. Ám nem ismerjük egymást, ezért még mindig marad egy eldöntendő kérdés.

Kezdjük az alapoknál

 

– Hogyan szólíthatom?

– Montágh Nelli… Nelli… tanárnő – ahogy jól esik. Tudja, én már kétségtelenül néni vagyok, a 85. évemet töltöttem be, de valahogy nő is maradtam még ennek ellenére, és a nők nem nagyon szeretik a néni szót.

– Ismert a tanárnő kötődése a Fazekashoz: annak idején felajánlást tett a Kardos Gyula – Montágh Balázs matematika versenyre. Hogyan született ez az ötlet?

– A fiam a Fazekasba járt, nagyon jó éveket töltött az iskolában, és én valahányszor ott jártam, mindig otthon éreztem magam.

– 2018 végén úgy határozott, hogy a leghíresebb magyar logopédus és beszédtanár, Montágh Imre emlékére ösztöndíjat alapít. Ön kapott valaha díjakat? Ha igen, miért tartja azokat fontosnak?

– Annak idején a magyartanárommal megállapodtam abban, hogy bölcsészkarra megyek, és könyvtárrendezéshez fogtunk, ami egy másfél éves munka volt. Ezért kaptam meg a Magyar Irodalom Díjat. Hát, ez ősrégen volt. Aztán különböző versenyeken indultam, de már megmondom őszintén, nem emlékszem rá, hogy pontosan mimlyen eredményekkel. Az utolsó díj, amit átvettem, a férjem egyik díja volt, amit a Színművészeti Akadémián kapott még valamikor halála után, idestova 33 éve.

 

A spontaneitás fontosságáról

 

– Ugorjunk egy nagyot az időben! Milyennek látja most Magyarország beszédkultúráját?

– Tragikusnak. Tragikus, amikor az ember TV-t néz, rádiót hallgat, a közbeszédet figyeli, sarkon álló emberek beszédét hallja. Kétségbeejtő, tisztelet a kivételnek, ami érdekes módon egyáltalán nem korhoz kötött, mintha bizony az idősek is próbálnának lépést tartani a nagyon fiatalok vagy a rendkívül trehányak szűkkörű beszédtémáival és beszédformáival. De meg kell, hogy mondjam, az újságírás ugyanilyen állapotban van. Nagyon sajnálom, mert ez az ország nem bővelkedik olyan sokféle gazdagságban, amiből így lehetne tékozolni.

– Ezek szerint nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a beszédművelésnek?

– Én azt hiszem, hogy ennél sokkal nagyobbat. Nem állítom, hogy ez a világ teteje, vagy az ember boldogsága múlik rajta, de fontos a megítélése szempontjából. A gondolkodásunk színvonala a beszéd segítségével fejeződik ki.

– A beszédművelés csak speciális gyakorlatokra épül? Ha valaki akár felnőttként meg akar tanulni szebben beszélni, mit tehet érte a mindennapokban?

– Ha valaki tanítani szeretné, akkor egyrészt teheti azt, hogy tapintatosan,  kedvesen és őszinte szeretettel a beszéd és az illető iránt figyelmezteti a beszélőt, akinek a beszédét nem érti, vagy nem hallja kulturáltnak. Na most, a másik félnek pedig meg kell értenie, hogy ez nem ellene, hanem érte történik. Tehát oda kell figyelni, végighallgatni és ha egy mód van rá, akkor betartani azt a figyelmeztető tanácsot, amit kapott. Olyanokat, mint: ne hadarjon, mondja ki a szóvégeket, a zöngéshangot zöngén ejtse, ne nyafogjon. Utóbbi főleg sajnos a nőknél figyelhető meg, de már hallottam fiút is nyafogni, ami nagyon fura volt és visszatetsző, nem mintha egy férfinak feltétlen maszkulinnak kellene lennie a beszédben is, de valamelyest azért érződjék a férfias tartás, amit egyébként az élet majd megkövetel tőle. Szóval sok mindenféle apróságnak látszó dolog van. Ne álljon meg félúton, úgy értem, hogy mondat közben csak vesszőnél próbáljunk meg megállni, ahol a gondolatiság éppen véget ér, illetve megszakítható egy másodpercre, amíg a hallgató befogadja az elhangzottakat. Szóval nehéz mindezt beleönteni egy nyers szedetbe, hogy mit hogyan, mettől-meddig, mert a spontaneitás viszont mindennél fontosabb. Az adja az őszinteséget, a beszéd tartalmi igazságát. Nagyon nehéz a beszédről beszélni. Imrének, a férjemnek ez sikerült, és kiváló szövegeket is írt ebben a témában. Azon túl, hogy a Színművészeti Főiskola tanára volt, nagy irodalom kedvelő, olvasott ember, és ő azt mondta nekem egyszer, hogy rengeteget tanult a régi írókról.

– Milyen írókat említett?

– Hát nézze, a 18. és 19. századiakat vehetjük is sorba, és néhány 20. századit. Jókainak a stílusa ugyan már kicsit idejét múltnak tűnik, de például Kosztolányi, Babits Mihály nagy mesterek. A versekből rengeteget lehet tanulni. Tudja, a szókinccsel is nagy baj van, mert a magyar szókincs óriási és fantasztikus, mégis szűknek és szegényenek tűnik manapság használat közben. A szókincs bővíthető. Emlékszem rá, hogy édesapám, édesanyám, akik szintén pedagógusok voltak, gyakran játszották azt velünk – másodikos, harmadikos elemista, tehát 8-9 éves korunkban –, hogy egy témában föl kellett sorolnunk egy-egy szó szinonimáit.

 

Hangzás, dallam és ritmus

 

– Érdekelték más nyelvek is, vagy mindig is csak a magyar nyelv foglalkoztatta?

– Félig-meddig sváb vagyok, óbudai, és úgy mondom, hogy icipicit lengyel származású anyai részről. De számomra a magyar nyelv a világ egyik legszebb nyelve. Beszélek németül, kicsit beszélek angolul, oroszul tanultam, de nem tudok már semmit, pedig mindig ötösre vizsgáztam, és jó jegyeket kaptam, mert az fontos volt, hogy az oroszt tudjuk, és az orosz nyelv nagyon szép egyébként, ha szépen beszélik. Talán a német az, ami mondjuk második nyelvemnek tekinthető, bár a mostani nagyon új szavak, amiket a modern kor hozott magával, nekem a németből nemigen vannak meg, mert nem olvasok újságot, nem hallgatok német rádiót, nem nézek német TV-t, nem beszélek külföldiekkel, németekkel, osztrákokkal ritkán, akkor is magyarul (osztrák-magyar rokonaimmal). De a német nyelvet nagyon fontosnak tartom. Amellett, hogy az angol lett a világnyelv. Az angol nyelvet szépnek nem mondanám, de nagyon hasznos. A legszebb nyelvnek én az olaszt tartom. Tudja Mezzofantinak, az olasz nyelvésznek volt egy szívhez szóló, és nagyon kedves mondása. Megkérdezték egyszer tőle, hogy melyik nyelvet tartja ő, mint a világ (akkori) legjobb nyelvésze, a világ legszebb nyelvének. Erre gondolkodott, gondolkodott, aztán azt mondta, hogy: nézzék, az első helyen az olaszt említem, mivel az anyanyelvem, és rengeteg érzelmi szál köt hozzá, de gyönyörű nyelv az ógörög, és a harmadik legszebb nyelv a világon a magyar. Azért ez szép, ha meggondoljuk. Hány nyelvet ismert Mezzofanti? Vagy tizennyolcat.

– A tanárnő szerint miben érhető tetten a magyar nyelv szépsége?

– Hangzásában, dallamában, változatosságában, szókincsében, ritmusában. Tudja, az első szótagokban, ha valaki megnyomja a hangsúlyt, az egy jellegzetes, leírhatatlan lüktetést ad a szavaknak, temperamentumra vall.

 

Könyvek egy esős délutánra

 

– Mi volt a karrierjének csúcspontja?

– Amikor annak idején különböző díjakat kaptam, mindig nagyon megünnepeltem magam. Rendszerint irodalmi körben, úgy értem, könyvekkel, mert akkoriban a társadalmi élet nem volt valami mozgalmas, viszont meglehetősen politikához kötött, a politika pedig kifejezetten szélsőbalos volt. Magukat a díjakat, bevallom őszintén, talán azért, mert az a rendszer adta, amit nem kedveltem, nem önmagukért tartottam fontosnak. Mindegyik a tanáraim és a feletteseim elismerése volt, és annak mindig örültem.

– El tudná mesélni a legemlékezetesebb, beszédműveléssel kapcsolatos tanári esetét?

– Tudja, a pályám elején egy siket-néma intézetben kezdtem a gyógypedagógiai munkámat Vácon. Neves intézet volt, ha jól emlékszem, az első hasonló Magyarországon, még valamikor a 19. század legelején alapították. És kiváló tanárok tanítottak ott akkor is, amikor én odakerültem, egy egészen kiváló tanári közösségben találtam magam. Én ott a legkisebbekkel foglalkoztam, az óvodából kikerülő, de iskolába még nem járókkal, vagy 4-5 évig. Utána kerültem be a főiskolára, úgy, hogy egy főiskolai gyakorlóba Pestre, egy gyógypedagógiai intézetbe, és aztán lettem logopédus. Talán azt kell, hogy mondjam, mindegyik terület csodálatos élményeket adott, mindenütt sok feladat volt, és nagy kedvvel csináltam. Talán egy esetet mégis kiemelnék: amikor a rádió közvetítette az egyik munkámat a helyi adóval, egy nagy élmény volt.

– Miért?

– Azt hiszem, a különlegessége miatt. Ne feledjük, hogy a növendékeimnek a hallásával probléma volt. Egy beszélő, halló ember számára az, hogy egy siket beszél, lehet, hogy meglepő. Még inkább az, ha jól beszél, mert ők jól beszéltek, én arra nagyon adtam, hogy a beszédük tiszta legyen, és a szókincsük egy idő után elérje azt az átlagot, amit egy halló ember a beszéd során elsajátít. De meg kell hogy mondjam, hogy ezek a gyerekek olyan szeretettel voltak irányomban, hogy hasonló szeretetet csak a fiamtól kaptam.

– Egy korábbi interjújában olvastam, hogy fiatalon érdeklődött a művészettörténet iránt. A nyugdíj után végül foglalkozott a művészettörténettel vagy ez csak egy fiatal kori szerelem volt?

– A művészettörténeti könyvek mindig nagyon érdekeltek, egészen szép gyűjteményre tettem szert belőlük. Van egy csomó lemezem is, főleg kiváló jazz lemezek. Tudja, annak idején nem volt annyi pénzünk soha, hogy egyszerre egy nagy dolgot vegyünk, ezért mindig apránként költöttük a pénzünket. Akkoriban a könyvek és a lemezek még elérhető árban voltak.

– Van még valami terve a beszéd műveléssel kapcsolatban?

– Nincs. Nézze, az embernek, ha reálisan körbenéz az országban, az legnagyobb terve az, hogy a gyógyszerét meg tudja magának venni. Sajnos elég sok gyógyszert szedek, és elég drágák, az én tanári nyugdíjamból éppen megveszem őket. Nem nélkülözöm, a húgom Ausztráliából derekasan támogat, ha szükség van rá, de szerencsére eddig még csak egyszer kellett a segítségét kérnem. Nagyon jól megvagyok, egy nyugodt lakásom van a város központjában, szemben a Gellértheggyel, a barátnőim is itt laknak a környéken. Meg vagyok elégedve a sorsommal, az ember 85 év után annak örül, amit anno nem tudott eléggé kihasználni, sorban előkerülnek a könyvek, amikkel nagyon jól le lehet kötni magunkat, még egy esős délutánon is.

 

Szerző: Tóth Dániel

Fotó: Pixabay