Ebben az érvelésben azt fogom bebizonyítani, hogy az emberiség egy világméretű járvány, háború vagy akár környezetvédelmi probléma után képes új gondolatok megfogalmazására, korábbi életének megváltoztatására. Ehhez megvizsgálom a jelenlegi globális helyzetet, de a múltba is visszatekintek, az első, illetve a második világháborúra.

Az esszé az alábbi szövegrészletre reagál:

„A világjárvánnyal akár új esélyt is kaphatna a világ arra, hogy magát újra rendezze. Kapott egy tükröt, amiben megnézhetné magát, láthassa mi az, ami igazán fontos, mi az, ami nem. Mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ki az, akire a bajban is lehet számítani, és ki az, akire nem. A középkori járványok elpusztították fél Európát, de – legalábbis néhány országban – utat nyitottak a felemelkedésnek és megszületett a polgárság, a reneszánsz. Lesz-e új reneszánsz ebből a válságból? Megváltozik-e a viszonyunk a valósággal, embertársainkkal, a munkával, a tőkével, a haszonnal, az egészséges környezettel, az élettel?” (Péterfy Gergely)

Első érvem a változás mellett az, hogy már volt arra példa a történelemben, hogy az ember és környezete megváltozott egy ilyen globális probléma után. A Péterfy-idézet a reneszánsz előtti pestisjárványokra helyezi a hangsúlyt, de más, hozzánk közelebb álló korban is láthatunk pozitív példákat. Az első, illetve a második világháború ugyanis kiváló tanulság volt az emberiség számára. Láthattuk, hogy egymás gyűlölete nem vezethet semmi jóra. Kemény tanulópénz volt, de azóta sem volt egyetlen világméretű konfliktus sem. Sajnos, nem mondhatjuk, hogy nincsenek háborúk, de a világ nagyrésze megértette, milyen súlyos ára van egy katasztrófának. Hasonló történik Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényében is. A főhős Guy Montag rájön, hogy a világ, melyben él, nem is olyan jó, mint azt egyesek hangsúlyozzák. Egy kis csoporttal aztán egy bombatámadás után elindul, hogy változást érjenek el egy elromlott társadalomban. A műből is láthatjuk, hogy ezek az óriási katasztrófák mindig elindítanak új eszméket, újfajta gondolkodásmódot, melyek meghozhatják az ember kilábalását „maga okozta kiskorúságából”, Kant szavaival élve.

Másik érvemet – illetve annak ellentétét – kiválóan megfogalmazza Arthur Herzog Hőség című regényének elején található idézet, mely Lyon Sprague és Catherine de Camp Rejtelmek citadellája című művéből való:

„Példákkal igazolható: ha nagy veszedelemben lévő emberek csak szokásaik és hiedelmeik gyors és gyökeres megváltoztatása eredményeképpen menthetik meg életüket, általában inkább a pusztulást választják”.

Ez az idézet jól összefoglalja a jelenlegi helyzetet, különösen a klímaváltozás körülit. Összességében azonban az eddig megtörtént események alapján nem tudok egyetérteni vele. Az ember ugyanis a problémákat nem látja előre – vagy látja, csak nem hiszi el –, mikor az életéről van szó, természetes életösztönéből fakadóan bármit képes megtenni, hogy mentse a bőrét. A válságok is egy ilyen folyamat végkifejletei. A járványok, például a koronavírus is, azért tudtak olyan gyorsan és pusztítóan elterjedni, mert nem tettük meg időben a megfelelő óvintézkedéseket. Az első világháború azért tört ki, mert az évek során hatalmas feszültség gyűlt össze két ellentétes érdekű táborban. A második világháború viszont már azért, mert sokan, köztük több közéleti vezető nem hitte el, hogy az első világháborúhoz hasonló szörnyűség megtörténhet. Ma is ez zajlik: a globális felmelegedés immáron több mint húsz éve a köztudatban él, és a mai napig vannak olyanok, akik még a létezését is tagadják. Mindezt azért, mert nem érzékelnek olyan drasztikus változásokat. Az ember tehát naiv. Azonban mikor a baj megjön, akkor harcol azért, hogy megoldást keressen. Jó példa erre az ózonpajzs katasztrófája is. Az emberiséget óriási meglepetés érte, mikor az Antarktisz felett egy ózonlyuk keletkezett. Viszont a problémára megoldást kerestünk. A freonok forgalmazását leállítottuk, az ózonlyuk azóta hivatalosan is megszűnt, hiszen az ózon újratermelődött. Tehát a bajban megváltoztattuk életmódunkat, szokásainkat, azért, hogy életben maradjunk. A háború után megbékéltünk egymással (többnyire), rájöttünk, hogy az összefogás jobban segít, mint az egymás iránt érzett gyűlölet. Megváltozott tehát az embertársainkhoz való viszony, ami csak bizonyítja a felállított tézisemet.

Természetesen lehetnek szkeptikus hangok, ellenérvek, ezek megválaszolása, cáfolása nélkül nem is lehet létjogosultsága ennek a fogalmazásnak. Az egyik lehet az, hogy hiába tanulunk a hibákból, hiába változtatunk, mégis volt több pestisjárvány, két világháború, és most egy újabb járvány egy másik vírussal, nem is beszélve a globális felmelegedés eddig megoldatlan problémájáról. Még Totth Benedek is arról ír Az utolsó utáni háború című könyvében, hogy volt egy utolsó háború, majd az aktuális, mely az utolsó utáni lesz. Azonban látnunk kell, hogy ez a tanulási folyamat rendkívül hosszú és sok lépcsője van. Ahogy Péterfy Gergely idézetében is olvasható, meg kell változnia gondolkodásunknak sok téren. Ez pedig nem megy hirtelen. Ismét a világháborúkkal kell érvelnünk. Megtörténhetett a második világháború, mert még nem alakulhatott ki harminc év alatt az a fajta gondolkodásmód, hogy nincsen értelme a másikat bántanunk. Sajnos a következtetéseket későn vonjuk le, változások mindig nagyon lassan zajlanak. Ezért lehet az, hogy mostanság is ilyen globális válságokba ütközünk. Ezek egyre nagyobbak, ahhoz pedig, hogy megoldjuk őket, rengeteg területen változtatnunk kell szokásainkon. Jó példák azonban vannak. Megjelentek a felhívó üzenetek a klímavédelemért, egyre többen lesznek környezettudatosak. Lassan megváltozik viszonyunk a környezetünkkel. Ez azonban még csak a kezdet.

A globális problémákat figyelve tehát, azt mondhatjuk, felgyorsuló világunkban a gyorsan jövő problémákra is hasonló sebességű válaszokat kell adni. Ez a kihívás nagyon új, de korábbi tapasztalatok alapján úgy gondolom, képesek lehetünk a változásra.

 

Divinszki Ferenc (10.a)

Fotó: Pixabay

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr segítségét!