A válasz nem. Nem lesz itt semmiféle „új reneszánsz”. És arra se számítson senki, hogy a világjárvány lecsengése után az emberiség hirtelen belátja, hogy bizony meg kéne becsülnünk azt, ami megadatott nekünk: a munkánkat, az embertársainkat, az egészségünket. Az ember az ilyesmit gyorsan elfelejti, ha elmúlik a vészhelyzet. Egyszóval, nem fogunk egy szép új világra ébredni, ha véget ér a válság.  Miért is ébrednénk?

 

Az esszé az alábbi szövegrészletre reagál:

„A világjárvánnyal akár új esélyt is kaphatna a világ arra, hogy magát újra rendezze. Kapott egy tükröt, amiben megnézhetné magát, láthassa mi az, ami igazán fontos, mi az, ami nem. Mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ki az, akire a bajban is lehet számítani, és ki az, akire nem. A középkori járványok elpusztították fél Európát, de – legalábbis néhány országban – utat nyitottak a felemelkedésnek és megszületett a polgárság, a reneszánsz. Lesz-e új reneszánsz ebből a válságból? Megváltozik-e a viszonyunk a valósággal, embertársainkkal, a munkával, a tőkével, a haszonnal, az egészséges környezettel, az élettel?” (Péterfy Gergely)

„A világjárvánnyal akár új esélyt is kaphatna a világ arra, hogy magát újrarendezze.” Persze. Sőt, nem csak kaphatna, hanem kap is, hiszen rengeteg mindent kell majd nulláról újrakezdenünk. Az élet, mondhatni, megállt, és nem fog egyik napról a másikra újraindulni. Ettől függetlenül nem hinném, hogy a világ, az emberiség alapjaiban véve meg fog változni. Igen, kaptunk egy lehetőséget. De nem kaptunk már ezerszer? Nem volt még elég világjárvány, természeti katasztrófa vagy akár háború? Mégsem „rendeződött újra” a világ, vagy legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy ne legyen erre újra szükség. Akkor most miért történne így?

„Kapott egy tükröt, amiben megnézhetné magát, láthassa mi az, ami igazán fontos, mi az, ami nem.” Ehhez tényleg egy világjárványra van szükségünk? Régen rossz, ha egy globális katasztrófa nélkül nem tudjuk vagy esetleg nem is akarjuk mérlegelni a prioritásokat. Persze erre most rá vagyunk kényszerítve, és igen, azt is látjuk, mi működik jól és mi nem, kire lehet számítani és kire nem. Lám, milyen sok pozitív hatása van a járványnak. Azért ne feledkezzünk meg róla, hogy közben naponta ezrek halnak meg, a világgazdaság pedig összeomlóban.

„Megváltozik-e a viszonyunk a valósággal, embertársainkkal, a munkával, a tőkével, a haszonnal, az egészséges környezettel, az élettel?”  Mint már az elején is említettem, nem. Talán a válság idején megtorpanunk, felkapjuk a fejünket, észrevesszük, mennyi minden van, amit értékelnünk, amire vigyáznunk kéne. De ahogy véget ér a veszély, újra magától értetődőnek fogjuk tekinteni, hogy ezek a dolgok megadatnak nekünk. Ahogy Daniel Defoe írja A londoni pestis című művében: „Bárcsak azt mondhatnám, hogy miként a város most új ábrázatot öltött, azonképp az emberek is új magatartást vettek fel. Nem kétlem, hogy sokan megőrizték az isteni kegyelem iránti őszinte érzelmeiket, (…) de meg kell vallanom, hogy ennek nyoma már csak egyes családokban és egyes arcokon látszott, a nép mindennapi viselkedése éppolyan volt, mint annak előtte, nagyon kevés különbség volt észlelhető.” Ekkor ráadásul még közel sem ért véget az 1665-ös londoni járvány, csupán gyengülni látszott. A „sorscsapás idején jámbor” lakosság azonban gond nélkül visszatért régi életviteléhez, értékrendjéhez, sőt, egyesek szerint az állapotok romlottak, az erkölcs hanyatlásnak indult, mivel az emberek a veszedelem alatt „megkeményedtek”.

„A középkori járványok (…) utat nyitottak a felemelkedéshez és megszületett a polgárság, a reneszánsz.” Hát, ez azért nem egészen így történt. Lehet, hogy a súlyos járványok után valamennyire fellendült a gazdaság, azonban semmi esetre sem nevezhetjük a középkori járványokat akár a reneszánsz, akár a polgárosodás közvetlen kiváltó okának. A polgárság kialakulását, megerősödését a pénzgazdálkodás, árutermelés kibontakozása tette lehetővé. Maga a reneszánsz kialakulása pedig a világban történt rengeteg változásnak volt köszönhető: a társadalom, a gazdaság átalakult, nem sokkal később pedig felfedezték Amerikát, ezáltal bizonyossá vált, hogy a régi világképek elavultak. Az emberek nyitottabbak lettek, jobban vágytak a tudásra. Hogy ebben közvetett módon mennyi szerepe volt a pestisjárványoknak, nem tudom. A többi, a változást ösztönző tényező mellett viszont biztos, hogy eltörpül a jelentőségük.

„Lesz-e új reneszánsz ebből a válságból?” Szükségünk van egyáltalán egy új reneszánszra? Min akarunk változtatni? Az emberek gondolkodásmódján, hozzáállásán a világhoz? Mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik megbecsülik, amijük van, akikre lehet számítani a bajban. Ahogy mindig voltak, vannak és lesznek olyanok is, akik nem tudják értékelni, ami megadatott nekik, akik megbízhatatlanok, akik cselekvés nélkül hangoztatják az eszméket. Persze ha általánosságban próbálunk tekinteni az emberiségre (ami valljuk be, nem könnyű), sok minden van, amin változtatni kéne, és hosszútávon talán lehetne is. Az emberiség tele van előítélettel, a rasszizmus, idegengyűlölet mértékét azonban sajnos pont nem ez a járvány fogja csökkenteni. Az önzőség, egymással szembeni figyelmetlenség pedig sajnos olyan általános tulajdonsága az emberiségnek, amelyet nem tudunk eltörölni, a történelem legalábbis erre utal. Ezalatt persze nem azt értem, hogy mindnyájan kapzsik lennénk, de általánosságban a társadalomnak mindig is mozgatóeleme lesz a tulajdon iránti vágy.

A cikkből kiemelt részlet azt hangsúlyozza, milyen pozitív hatásai lehetnének a járványnak, ha tennénk érte. Ez azért, ha belegondolunk, elég ironikus. Olyan, mintha azt mondanánk: „A második világháborúnak rengeteg technikai újítást köszönhetünk.” Köszönhetünk bármit is a háborúnak? Nem szeretnék pesszimistának tűnni, nem vagyok az. De vannak olyan dolgok, amelyeknek egyszerűen nem lehet a jó oldalát nézni. Gondoljunk csak Voltaire Candide-jára. A címszereplő szinte már nevetséges módon próbálja meglátni „minden világok legjobbikát” a pusztító földrengésben, viharban, háborúban. Végül be kell látnia, hogy nem lehet, és nem is kell minden szituációban optimistának lenni.

Felsorolni sem lehet, mennyi negatív következménye van a koronavírus-járványnak. Gazdasági világválság, tömeges munkanélküliség, túlterhelt egészségügyi dolgozók, hogy a rengeteg halálozásról, megbetegedésről ne is beszéljünk. Az elképzelhető összes kulturális és sporteseményt lemondták, és azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a pánikhangulat általános. Talán van néhány olyan terület, amire pozitív kihatása van a vírusnak, tisztul a levegő, a világ vezetői pedig talán összekapják magukat, de sosem fogjuk megtudni, hány emberi sorsot tör ketté valamilyen formában a járvány.

Összességében tehát úgy gondolom, a negatív hatások mértékét figyelembe véve nem érdemes esetleges pozitívakról beszélni. Új reneszánsz? Semmiképp. Társadalmi, változások, új gondolkodásmód? Tartósan biztosan nem. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy hamarosan megtalálják a módot a vírus visszaszorítására, a világ pedig, amennyire lehet, kiheveri a járvány okozta károkat.

 

Szerző: Bolla Gitta (10. a)

Illusztráció: Pixabay

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úr közreműködését (feladatkiosztás, korrektúra)!