– Norvégia partjai közelében ismeretlen hajóroncsra bukkantak. A hajó nemzetisége, kiindulási pontja, és célja ismeretlen. Szakemberek vizsgálták meg, nyilatkozatuk döbbenetes – a kamera elfordul a meglehetősen izgatott nőről, most egy középkorú, kopaszodó férfit láthatunk.

– A roncsot legalább száz évesre becsülöm, ha nem többre. Ebben az a hihetetlen, hogy a roncs egy tengeralattjáró, olyan technikákkal, amelyekről száz éve még csak álmodoztak a profik is. Kutatásaink alapján pályájának a Malström vetett véget – egy rendkívül erős örvény, melyet az óceán köldökének is neveznek…

–…És most jön még csak az igazi hír! – vágott a tudós szavába a riporter.

– Munkatársaink éjt nappallá téve dolgoztak, hogy felfedjék az ismeretlen tengeralattjáró eredetét – folytatta a tudós kicsit megbántva – csekély eredménnyel. Egyetlen feltételezésünk szinte lehetetlen, teljességgel nevetséges próbálkozás.

– Nem baj, azért mondja! – meredt rá mohón csillogó tekintettel a riporter. A szakember sóhajtva adta be a derekát.

– A hajó szerkezete szinte pontosan megegyezik Jules Verne Nemo kapitány című művében a Nautilusról adott leírással – dünnyögte bizonytalanul. – De ez merőben elméleti feltevés! – tette hozzá gyorsan.

– És mit gondolna, ha kiderülne, hogy tényleg a Nautilus roncsait találták meg?

– Hát, őszintén szólva nagyon meglepődnék – morogta a bajsza alatt a derék ember, hogy senki ne hallhassa. – Ha tényleg a Nautilusról van szó, akkor el kell hinnünk minden mást is, amit Verne írt a Nemo kapitány című könyvében, sőt, akár amit a többibe írt, azt is. Velem pedig ne próbálják elhitetni, hogy élt egy ember a 19. században, akinek a tudása vetekedett a később felfedezett módszerekkel!

– Igaza van! – kapott a szón a fiatal nő. – Lehetséges, hogy Verne tényleg megtette minden útját, amiről írt!

– Ez viszont bizonyítottan nem igaz – lombozta le azonnal a másik. – Például ott a 80 nap alatt a föld körül. 80 nap alatt a regényben használt járművekkel ugyanúgy csak nagyjából 80 nap alatt lehet megkerülni a földet… ha egy percre sem állunk meg.

– Akkor tegyük fel, hogy csak a Nemo kapitány igaz, a többit teljességgel a képzeletére bízva írta meg. Így már hihetőbb?

– Igen – ismerte be vonakodva a kutató. – Kivéve az elejét. Minimális kuztatást követően bizonyítani tudom, hogy nem volt akkoriban semmilyen „szörny”. – Ekkor zihálva rontott be a férfi egyik kollégája.

– M…meg találtuk.

– Mégis mit? – nézett rá értetlenül a tudós.

– Emlékszel, hogy a Nemo kapitány végén Nemo mondja Aronnax-nak, hogy le van írva az élettörténete egy füzetbe, és a füzetet egy vízhatlan széfben vízre bocsátja majd?

– Igen, és?

– Megtaláltuk – csönd. Mély, hosszú csönd, amit a riporter diadalittas rikkantása tör meg.

– Megmondtam! Ugye, megmondtam, hogy az a Nautilus? – senki nem figyel rá. Az újonnan érkezett férfi tovább beszél.

– Ráadásul az ő történetében a „vendég” neve nem Aronnax professzor, hanem…

– …Jules Verne – fejezte be helyette a másik.

– Azért ez hihetetlen! Vajon hogyan tudott Verne úgy eltűnni a szobájából több, mint fél évre, hogy senki nem vette észre? – kotyogott megint közbe a nő, próbálva visszairányítani magára a figyelmet.

– Valószínűleg úgy akarta közölni a világgal a felfedezéseit, hogy kiadta a naplóját.

– És hogy ne legyen túl feltűnő, átírta a nevét, a barátai nevét, és az egészet beleillesztette egy meseszerű keretbe. Ehhez volt szükséges például a „tengeri szörnyre” – beszélgetett tovább a két kutató anélkül, hogy tudomást vett volna akár a pletykás riporterről, akár a rájuk szegeződő kamerákról.

– És itt merül fel az a kérdés, hogy vajon Verne az összes utazós könyve napló, vagy azokat tényleg saját kútfőből írta-e – próbálta egyre elkeseredettebben kezébe venni az irányítást tudósítónk, hiszen elvileg neki kellett volna irányítani a beszélgetést. Most viszont nemigen tehetett mást, mint úszott az események árjával.

– Itt a mi lehetőségünk! – csillant fel egyikük szeme.

– Arra gondolsz amire én? – s mindketten kiszaladtak a stúdióból. Az egyedül maradt riporter tanácstalanul nézett utánuk, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a két jóembernek hirtelen csillapítandó tudásszomja keletkezett. Gondolkozott, ebből most hogyan vágja ki magát.

– Nos.. hát… a reklám után folytatjuk! Addig is maradjanak velünk! – jutott eszébe, hogy ő főtudósítóként csinálhat ilyet.

Kikapcsoltam a TV-t, ennyi éppen elég volt. Mosolyogva néztem magam elé; elégedett voltam. Egyedül az szegte kedvem, hogy egy híján százötven év kellett nekik ehhez… Százötven elpocsékolt, gyönyörű év… Pedig ha nem meseként fogják fel a kiadott naplót, akkor már százötven éve itt tartana a fejlődés, ahol ma.

Igen, én vagyok Aronnax professzor, ismertebb néven Jules Verne. Én adtam ki a naplómat, hogy ezzel segítsek fejlődni az emberiségnek. Könyvem ugyan végigsöpört a világon, de mindenki csak mesének vette. És én nem írtam befejezést a Nemo kapitánynak, avagy a Húszezer mérföld a tenger alatt című regénynek, én gondoltam, hogy majd befejezem, ha rájönnek. És én éltem csaknem kétszáz évig, hogy láthassam őket. Hogy hogyan, az maradjon az én titkom.

 

Szerző: Albert Zsófia (7.d)

*

A 7.d diákjai azt az otthoni feladatot kapták, hogy írják meg a Nemo kapitány című Verne-regény folytatását. A legjobb megoldások közül hármat választottunk ki megjelentetésre.