Azzal a négy férfi átvonult kertjükbe, hogy új szenvedélyüknek hódolhassanak. Mindenki más a munkában találta meg az örömöt: Cacambo gyomlált és vállalta a beteg fák kivágását és felaprítását, Martin igyekezett egy kisebb részt elkeríteni a jövőben megvásárolandó állatok számára, Candide pedig a termőföld felszántásában és rendbetételében teljesedett ki. Pangloss mester hiába erősködött, hogy többet is bírna, a biztonság kedvéért csak azt kapta feladatául, hogy Cacambónak segédkezzen gyomlálni, a kivágandó fákról a gyümölcsöket leszedni, valamint a lehullott gallyakat, leveleket összeszedni.

Mindeközben a kis ház műhelyének ablakán kiszűrődött Girofflée barát munkálkodása; eredetileg kerti padokon kezdett el dolgozni, ám amikor azok félig készen voltak, Pangloss mester felvilágosította feleslegességükről: „Bár ilyen csodálatos – talán lehet mondani, hogy a lehető legcsodálatosabb – kertet hoztunk létre puszta kezeinkkel a munka édes verejtéke és fáradtsága kíséretében, nem bűn-e, ha megkísértjük magunkat azzal, hogy esélyt adunk a tétlen csodálására, az ücsörgésre és bámészkodásra? Mert kérem, ha olykor megállnánk és leülnénk ezekre, nagyképűen gyönyörködni alkotásunkban, egy idő után abba az illúzióba ringatnánk elménket tévesen, hogy elértük célunkat, hiszen jó ránézni a fákra, növényekre: ám a munka mennyisége sosem véges, hiszen ez az, amire az ember hivatott és teremtve lett.” A barát enyhén pufogva és az agg filozófusnak engedelmeskedve visszaballagott asztalához, és nekiállt a szétszerelésnek. Kunigunda, Paquette és az öregasszony az ebédet készítették, ürgehúst kandírozott fügével.

A nagy tevékenykedés közepette, miközben Candide kapával a kezében hallgatta egykori mestere eszmefuttatását arról, hogy hogyan s mint van összefüggésben Eldorádó polgármesterének hajszíne azzal a kapával, mellyel az egykori világjáró éppen a földet művelte, nagy sikongatásra és kiabálásra lett figyelmes. Hezitálva, de otthagyta a munkát, s a kert kapujához sietett, ahonnan a hangzavar jött. A távolban egy félkezű alakot látott, aki ép karjával hevesen magyarázott az öregasszonynak. Amint Candide közelebb ért, nem hitt a szemének, hiszen a férfiben sógorát ismerte fel. Az a dühtől vörösen megindult felé, és ha Kunigunda nem omlik sírva lábai elé, talán Pangloss egykori tanítványa ez alkalommal sikeresen végzett volna az egykori báróval. A római szökevénynek beletelt egy kis időbe, mire felismerte az évek alatt megcsúnyult húgát, ám amikor ez megtörtént, így rivallt rá: „Mit zokogsz te, asszonyba bújt ördög?! Engedted, hogy saját véredet nyomorúságba száműzzék, egy bárót, mihaszna férjed által? Minden hajtincsedbe gonoszság és romlottság bújt, és még te sírsz? Te, testvérek szégyene!” Kunigunda könnyes szemmel nézett fivérére, nem értette, miért szidja őt rég nem látott bátyja, hogy az mégis miről beszél. Amazt a látható értetlenség csak még jobban dühítette, s mint egy megvadult ló, oldalba rúgta. Ekkor Candide rávetette magát a félkezűre, miközben Pangloss a szakácsnőt segítette fel a földről. A riválisok egy ideig birkóztak, ám Cacambo közbelépett, megfogta két lábánál a kéretlen vendéget, és a terasz gerendájához kötözte. Martin nyugodt, rezzenéstelen arccal nézte végig a jelenetet, majd a lekötözötthöz fordult: „Hogy kerül ide, hogy találta meg szerény gazdaságunkat?” A férfi először nem válaszolt, ám Cacambo erőteljes rúgására megeredt a nyelve: „Amikor elküldtek a hajóskapitányhoz, még nem sejtettem, hogy egy szélhámosokból álló banda, kiket barátaimnak hittem, el akarnak távolítani húgom közeléből, hogy a pofátlan frigyet megköthessék. Ám amint felértem a hajóra és tárgyalni kezdtem a – mint utóbb kiderült, nem létező – halakról, melyeket Panglossunk fogott igen nagy számban, éreztem, ahogy a gálya elmozdul. Menekülni kezdtem, ám a verekedés közben egy matróz megvágta karomat. Még hetekig tudtam ugyan használni, be is fogtak evezni, ám Rómába érve egy orvos megállapította, hogy a seb oly’ rettenetesen csúnya, hogy le kell vágni karomat. Kínok között, csupán egy üveg borral és egy bottal enyhítve fájdalmamat, egy cella mélyében történt az operáció. Mivel rokkantként nem tudták hasznom venni, utamra bocsátottak. Azután egy fogadóban kezdtem dolgozni Velencében, ahol hallottam, hogy pár vendég arról beszél, a világjáró Candide miként és hogyan él feleségével és barátaival egy takaros kis telken. Kikérdezve őket összeszedtem, amim volt, s keresésetekre indultam. Elfogásom óta minden nap azon gondolkodtam, miként állhatok bosszút húgom elrablóján, ám most, hogy itt vagyok, rokkantan, fáradtan és szegényen (hiszen utazásom miatt semmi pénzem nem maradt), nem érzek magamban erőt, hogy bárkiben is kárt tegyek… de végignézve rajtatok, sorsom elrontóin, azt látom, hogy az idő így is elbánt veletek: semmi szükség nem lenne már az én bosszúmra, nyomorultak vagytok amúgy is.” Mikor befejezte mondókáját, csend telepedett a kertre: csak pár madár énekelt a délutáni órában, a dolgos háziak értetlenül néztek egymásra. „Ha szabad megjegyeznem – vette magához a szót elsőként Pangloss –, hogy gondolhatja mégis, hogy mi nyomorúságban élünk? Itt van nekünk a sok boldogító munka, sosem unatkozunk, és megélhetésünk is van, nem beszélve minden végtagunkról. Mindezekhez pedig sajnos elengedhetetlen volt az, hogy magát Rómába juttassuk, ugyanis kérem…”– tovább nem tudta folytatni, mert a báró hirtelen felemelte a fejét, és szánakozva mondta: „Lehet hogy van föld, amit művelhettek, lehet, hogy van étel az asztalotokon, és lehet, hogy mindkét kezetek tulajdonotokban van; ám sorsotok nem lesz ettől érdemleges, követendő. Húgom, Kunigunda elvesztette szépségét, mely egész életében többnyire segítette, megcsúnyult; Pangloss, az egykori mester megöregedett, és sületlenségeit már ő maga sem hiszi el; az öregasszony bölcsességét csak a fürjkopasztásban képes megmutatni, Paquette pedig inkább egy megfáradt igáslóra hasonlít, mintsem valakire, aki egykor bájaival kereste pénzét. A három férfi ugyanolyan beesett, kifejezéstelen arccal néz, mint bármelyik dolgos ember az utcán, furfangot és ravaszságot nem látok csillogni szemükben. Azonban a legnyomorultabb mind közül te vagy, sógorom: te, aki kalandokat kalandokra halmoztál, aki bejárta a világot húgomért, azért, akire most úgy nézel, mintha egy csöpp szeretet sem szorult volna szívedbe. Elveszett belőled minden erő és kalandvágy, pedig messze vagy még az aggkortól. Csak egy dologban nem változtál: az igazságot ugyanúgy nem kívánod tudni, mint ahogy világéletedben soha.”

Minden fáradt szempár Candide-ra szegeződött, aki a távolba meredve, tőle szokatlanul csöndesen csak annyit mondott: „Igazad van, de most folytassuk munkánkat: műveljük kertünket.” Azzal a bárót otthagyva visszatértek mindahhoz, amivel eddig foglalatoskodtak.

 

Tóth Anna Aliz (10. a)

*

Hétrészes sorozatunkban a 10. a osztály diákjainak írásait közöljük. feladatuk az volt, hogy Voltaire Candide című regényébe illesszenek be lehetséges, a szerző által meg nem írt fejezetet. A szövegekben csak az esetleg előforduló komolyabb hibákat javítottuk.

Köszönjük Ujlaki Tibor tanár úrnak az ötletet és a közreműködést!