Ahogy arra Ábrahám számított – hiszen maga Isten ígérte meg neki –, feleségének, Sárának magzat fogant a méhében. Bár örömét már megélte akkor, amikor Isten az ígéretet tette, és nem érte őt váratlanul gyermeke közelgő születésének híre, a férfi boldogsága mérhetetlen volt. Amint elérkezett az ideje, Sára világra hozta a csecsemőt, akit Izsáknak kereszteltek. Ábrahám tudta, hogy családjának gyarapodását és az ezzel járó örömöt csakis Istennek köszönheti, ezért nem győzte áldani és dicsőíteni az Urat.

Múltak az évek, és
Izsák lassan felcseperedett, Ábrahám legnagyobb büszkeségére szép, erős ifjúvá
vált. Hétköznapjaik harmóniában teltek – Ábrahám mérhetetlen hálát érzett
emiatt.

Egy nap azonban, amely pont ugyanolyan megszokott módon indult, mint az összes többi, Isten újra megszólította a férfit. Ábrahám ijedten kapta fel a fejét, amikor meghallotta az Úr erős hangját. Egyszeriben gyermeknek érezte magát, gyermeknek, aki örül, hogy végre kitünteti figyelmével hatalmas atyja.

– Fogd egyetlen fiadat, menj vele Mórija hegyére, és ott áldozd fel őt nekem! – szólt Isten. Ennyit mondott; nem többet, nem kevesebbet, és szavait csend követte. Ábrahám mégsem kételkedett abban, hogy magát a Teremtőt hallotta, bármennyire is reménykedett abban, hogy csak hallucinált. Nem értette, miért kérte tőle ezt az Úr – de az ilyet a halandó sosem értheti meg, nem igaz? –, ám azonnal tudta, hogy engedelmeskedni fog. Hiszen Isten minden tettével csak kedvez az embereknek: még ha az első pillanatban nem is úgy tűnik, hosszútávon biztosan jó eredményei lesznek tettének. Hinnie kellett ebben, mert ha nem… nos, akkor mégis miért élt eddig? Ha jobban belegondol, valójában egyfajta kitüntetésként, megtiszteltetésként is felfoghatja Urának parancsát. Ábrahám boldogan szenvedett azért, hogy Isten szent céljait elősegítse.

Egyszerre vidám, folyton mosolygó fia sétált el előtte, kezében az aznapi vacsorához szükséges zöldséges kosarakkal. Ábrahámot mély bánat öntötte el, olyan, amit még sohasem érzett korábban. Határozottan megrázta a fejét.

– Elvárhatod tőlem, Uram, hogy teljesítsem utasításaid, de azt nem várhatod el, hogy mindezt örömmel tegyem – suttogta magának. Nem érzett haragot, csak szomorúságot: megállapítása is csak puszta, higgadt tény volt, a düh töltete nélkül.

Másnap elindultak Mórija felé. Ábrahám és fia elbúcsúztak Sárától, ki feleségétől, ki édesanyjától. Ábrahám úgy döntött, nem szól Isten parancsáról senkinek, még neki sem. Bár bűntudatot érzett, hogy hazudnia kell, úgy hitte, könnyebb lesz Izsák feláldozása után megbirkóznia a nő gyászával. Amikor arra gondolt, hogy az oltáron kivérezteti egy szem fiát, mint egy bárányt, borzongás és iszonyat töltötte el. De nem gondolta meg magát, még csak fel sem merült benne, hogy ellenszegüljön az isteni utasításnak.

A hegyre vezető úton némán lépkedtek egymás mellett, apa és fia együtt meneteltek a helyre, ahol egyikük megöli majd a másikat. Egyszer csak Izsák Ábrahám felé fordult kedves, okos, kíváncsi, fiatal arcával.

– Apám, hol van az áldozati bárány? – kérdezte. Ábrahám elviselhetetlen fájdalmat érzett szíve környékén, mert tudta, soha többé nem fogja hallani ezt a vidám hangot. Egy pillanatig habozott, csak utána felelt:

– Isten majd gondoskodik róla – mondta szomorúan. Izsák bólintott, látszott rajta, hogy teljesen kielégítette a válasz. Apjának bánatából semmit sem vett észre.

Hamarosan felértek a hegyre, elkezdték megépíteni az oltárt. Ábrahám kínos lassúsággal pakolta egymásra a fadarabokat, megpróbálta késleltetni az elkerülhetetlent. Amikor befejezték a munkát, Ábrahám megkérte fiát, hogy feküdjön fel az oltárra. Mikor Izsák kérdőn nézett rá – ó, azok csillogó szemek! –, Ábrahám azt mondta:

– Bízz bennem, fiam!

Izsák némán
bólintott, felfeküdt a farakásra, Ábrahámnak pedig hányingere támadt. Gyorsan
meggyőzte magát, hogy most már késő visszafordulni.

Elővette a kést, amivel a bárányokat szokta
kivéreztetni. Hátulról közelítette meg a békésen fekvő Izsákot, hogy ne kelljen
a szemébe néznie. Az állatokat is így kellett levágni, mert legtöbbjük, ha
meglátja a kést, megijed és elfut. Ábrahám minden pillanatban százszor kívánta,
hogy valami közbejöjjön, ahogy közeledett Izsákhoz. Minden érzelmet kiűzött
magából, mert nem hitte, hogy anélkül képes lenne cselekedni.

Amikor azonban vágásra emelte kését, valami sárga fény elvakította őt. Megállt a mozdulatban, maga mellé engedte a fegyvert, és lassan kinyitotta szemét. Egy fénylő, csodálatos jelenést látott, valamit, ami nyomokban hasonlított egy férfi alakjára.

– Ne bántsd a gyermeket, Ábrahám. Bebizonyítottad az Úrnak, hogy még egyetlen fiadat is képes lennél feláldozni érte – szólalt meg hatalmas erejű hangján, azzal eltűnt, és csak a levegő maradt helyette.

Ábrahám egy hosszú pillanatig döbbenten állt, de hamarosan eltöltötte a megkönnyebbülés és a hála. Hálás volt Istennek, hogy ilyen lehetőséget adott neki szeretetének bizonyítására.

Fia felnézett
rá, szemében zavar tükröződött, és látszott rajta: tudja, mi történhetett volna
vele. Azonban Ábrahám látott mást is azokban a tekintetekben: látta a
megbocsájtást, a megértést és a tiszteletet. Büszke volt fiára, sokkal
büszkébb, mint bármikor máskor.

A férfi felpillantott, és észrevett egy kost, aminek szarva beleakadt a hegytető egyik bokrának ágaiba. Elmosolyodott, ahogy a vergődő állatot figyelte.

– Mondtam, fiam, hogy az Úr majd gondoskodik róla – nevetett.