Rábayné Füzesséry Anikó – egy hosszabb kitérőt követően második alkalommal – olasz nyelvet tanít a Fazekasban és ő jelenleg az iskolában a Sulinyugi Program nagykövete. Látni fogjuk azonban, hogy ha csak ennyit mondunk el róla, akkor meglehetősen hiányosra sikerült a bemutatás.
Szerva itt
– Coach, olasz nyelv, tenisz: a legtöbbször felbukkanó témák a közösségi média bejegyzéseidben. Valóban ezen a három lábon állsz?
– Szóval a teniszre is rátaláltál! Teniszeztem, rövid ideig és passzióból, de a térdem azt mondta, hogy adjam fel. Még mindig benne vagyok a csoportban, és a gyerekek is ugyanabba az egyesületbe jártak – de nem mondanám, hogy ugyanolyan láb, mint a másik kettő. Viszont sportolok, amit nem látsz, mert az Ágnes Fitness nem tageli be a tagjait, de heti kétszer-háromszor járok edzésre. A sport megmaradt, csak a tenisz nem volt szerencsés választás. Azért vágtam bele felnőttként a nulláról, mert valami izgalmasabbat kerestem, mint a gépek meg a személyi edzés. Őszintén szólva labdaérzékem sincs, de amikor komolyan, pontokért ment a játék, apait-anyait beleadtam, és úgy csavartam a térdem, hogy egy év alatt fel kellett adnom az egészet. Ilyenkor nem figyelek a fájdalomra – aztán meg nem tudok felmenni a negyedikre.
– Ez a küzdőszellem általában véve is jellemző rád?
– Elmegyek az utolsó lehetőségig és még az után is. Mindig azt keresem, hogy van-e még valami, amit még nem próbáltam ki, amivel megoldható lenne egy probléma, és nem vagyok hajlandó feladni. Elég nehezen látom be, hogy már nincs több lehetőség. A versenyszellem is és a küzdeni akarás is jellemzőek rám.
Tizenkét perc kamaszimádat
– Ugorjunk a közepébe a beszélgetésnek! A Kulcs a kamaszokhoz című előadásod linkjét, ami egyszer csak „szembe jött” a Youtube-on, és ehhez az interjúhoz vezetett, természetesen meg fogjuk osztani, így azok is megtekinthetik, akik nem voltak jelen vagy nem tartoznak a már 11 ezernél is több megtekintő közé. Hogy csöppentél bele a TEDxLibertyBridgeWomen-előadások világába, milyen volt „belső nézetből” ez az élmény, illetve van-e valami, ami ott nem fért bele az időbe, de úgy érzed, hogy el kell mondanod?
– A rövid válasz az, hogy a barátnőm, Szabados Andrea a TEDxLibertyBridgeWomen licenszének 50%-át birtokolja (a másik 50%-ot pedig Németh Bite Barbara). Remekül csinálják, egyre nagyobb nevek mondanak igent a meghívásukra. Andrea nagyon ügyes lány, öt nyelvvizsgával, mindig minden vállalkozását a csúcsra járatja, aztán keres egy újat, ha az aktuális már nem jelent kihívást a számára. Felhívott, és elmesélte, hogy alapítókká váltak. A beszélgetés végén megkérdeztem, hogy hogy miért meséli el nekem ezt a történetet ilyen részletesen. „Mert te fogsz előadni.” „Én?” – kérdeztem vissza. – És miről?” „Arról a beteges kamaszimádatodról.” Valóban sokat áradozom neki a munkámról már évek óta. Rögtön utána néztem, hogy valójában kik is adnak elő, miről és hogyan, és akkor kezdtem el nagyon félni, hogy akkor itt most mi fog történni, mert hogy vannak szempontok, amelyek alapján dolgozni kell. Tizenkét perc például nem tűnik sok időnek, de valójában rengeteg lehetőséget nyújt arra, hogy egy adott témát színpadképesen, lehetőleg egy valamit mondva, de azt több oldalról megvilágítva adjunk elő. Természetesen az amerikai előadókon lehet érezni, hogy ott van egy nagyon komoly kommunikációs oktatás, a magyar előadó dolga nehezebb. Magyar mentalitással, azzal, amit az iskolából hozunk nehéz 12 perc alatt megragadni a közönséget és magaddal vinni. Ugyanakkor láttam azért nagyon-nagyon jó magyar előadókat is, és azt gondoltam, hogy nem szeretnék kevésbé jó lenni. Nem tudom, mennyire sikerült, nyilván a saját stílusomat vittem bele, de a felkészítőmmel kihoztuk a maximumot a témából. Mivel a videókat utána bárki megnézheti, felspannolt állapotba kell kerülniük az előadóknak és a helyi közönségnek is ahhoz, hogy a felvételt megtekintő néző számára is élményszerű legyen a hangulat. Nem gondoltam volna egyébként, hogy ennyien megnézik, kilencedikben három gyerek jelezte, hogy azért jött az iskolába, mert a szülei látták az előadást. Ha valahol elhangzik az a félmondat, hogy előadtam, akkor körbeveszik az embert: „Te jó ég! Hogy lehet oda bekerülni?” Életem egyik meghatározó élménye volt. Most már egy csomó minden mást is elmondanék. Hiányzott belőle egy nézőpont, mert előtte kimentem a forprofit szférába, és egy másik oldalról ismertem meg az életet, a küzdést, a munkainterjúkat, amiben nem lett volna részem, ha ezek alatt az évek alatt is tanár vagyok. Saját vállalkozást csináltam, pályázatokat írtam, elszámoltam, projektmenedzsmentet végeztem – ha itt bent maradok végig tanárként, akkor ezeket a tapasztalatokat nem élhettem volna át, illetve olyan kompetenciák fejlődtek ki, amiket be tudtam hozni a tanári mindennapjaimba. Az előadáson még nem mertem néhány év tapasztalattal a hátam mögött túl sok kulisszatitkot elárulni, sem felvállalni a véleményemet, hogy „figyeljetek, ezt így kell csinálni, mert így jó”. Az előadás inkább „szerintem, ha így csináljátok, az nem rossz” típusú lett. Ma még több példával színesítve adnám elő, még inkább kihegyezve arra, hogy tanárként mennyire sok lehetőség van a kezünkben, és mennyire nagy a felelősségünk, hogy milyen képességekkel engedjük ki a diákokat a kiskamasz korosztályból a felnőtt életbe.
Adaptálódó bölcsészek
– Azt írod valahol – rímelve az előbbiekre –, hogy „ha a végzettségeimet rejtő fiókot nézegetjük, akkor még sok minden más is van benne”. Húzzuk ki ezt a fiókot! Mit tettek hozzád és ahhoz, amilyen tanár vagy a másutt szerzett tapasztalataid?
– Az ELTE utolsó két évében elkezdtem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát és idegenforgalmi közgazdász is lettem. Tulajdonképpen brahiból, mert épp felkészítettem egy tanítványt az egyetemi nyelvvizsgájára, és szóba került, hogy miért nem megyek oda. „Én, mint olasz nyelvtanár mit keresnék a statisztika, könyvvitel, számvitel és marketing világában?” – kérdeztem. Azt mondta, két dolog kell hozzá: két nyelvvizsga, meg 4,5-ös átlag bármely egyetemen, és felvesznek párhuzamos képzésre minden további kérdés nélkül. „Mi bajom lehet belőle?” – gondoltam. Beadtam a jelentkezést, levél elküldve, csak éppen elfelejtettem ráírni a címemet. Nem jött a válasz. Bátortalanul felhívtam őket augusztus utolsó hetében, akkor derült ki, hogy mehetek beiratkozni. A marketing, statisztika, könyvvitel egyébként nagy szerelem volt, és egy ismerősön keresztül a MALÉV-nál helyezkedtem el. Úgy döntöttem, hogy nem tanítok tovább, azt is megmondom, hogy miért. Nagyon sok olyan mondatot hallottam – „de fáradt vagyok”, „folyton fegyelmezni kell” –, amikből azt éreztem, hogy nagyon bele lehet savanyodni évtizedek alatt a tanári szakmába, és hogy már nem lehet látni a gyerekek csillogó intellektusát, a lehetőséget bennük. Azt mondtam, hogy én nem akarok savanyú lenni. Mindehhez jegyezzük meg, hogy borzasztóan szeretem a változatosságot. Szóval jött egy lehetőség, gyakornokokat keresett a MALÉV. Elmentem egy állásinterjúra, megkérdezték, hol szeretnék dolgozni. „A marketingen.” „Nézze, harmincan vannak itt, ebből huszonnégyen akarnak a marketingen dolgozni, egyet vesznek fel, magának nincs speciálisan marketing végzettsége, mondjon valami mást.” Akkor már évek óta örömmel töltögettem a család adóbevallásait, adta magát, hogy akkor legyen az adózási osztály. Ők meg alig várták, hogy jöjjön hozzájuk valaki. Hadd ne mondjam, hogy először könyveket tologattam, meg teát főztem, de beletanultam, öt év alatt feltornásztam magam oda, hogy még a pénzügyminisztériumi adószakértői engedélyt is kiváltottam. Jó volt, szép volt… és akkor… meguntam. (Nevet.) Ott is volt azért egy fásultság akkor már, úgy menetelt a MALÉV a csőd felé, hogy körülbelül minden évben legalább egyszer-kétszer elindult a szóbeszéd: „megvesznek minket a kínaiaknak”, „az oroszoknak adnak el”, nem kaptunk bért, csak két hét késéssel… zűrös volt. Ideje volt egyébként is, hogy gyereket szüljek: kiváló megoldás arra, hogy ne örökre „ugorjak ki” a munka világából. A fiammal és a lányommal is otthon maradtam, kitűnő évek voltak. A fiók úgy telt tovább, hogy elvégeztem egy pályázatíróit, egy projektmenedzserit. Megtanultam előre tervezni, költségvetést készíteni, ezek szerintem mai napig használt készségek… Mit is végeztem még?… Alkotó-fejlesztő meseterápiát… Az alkotó-fejlesztő meseterápia kifejezetten arról szól, hogy hogyan tudod bevinni a népmeséket az órádra, mit tudsz ezáltal adni a gyerekeknek.
– Szépírást is tanultál.
– Szépírást a HungaroVoxnál… Újságíró is voltam. Amikor a gyerekekkel otthon maradtam, kerestem azokat a lehetőségeket, amiket az ölemben a babával tudok otthon csinálni, és valami kis pénzt jelentenek, kreatív munkát igényelnek. Olvastam a Baba Magazint: „Hát ez tök jó!” – gondoltam. – „Ilyet én is tudok”. Írtam nekik egy levelet, hogy „Kismama vagyok humán végzettséggel, szeretnék cikkeket írni, üdvözlettel, Anikó”. „Adjon be hármat, és majd meglátjuk”. Beadtam, megkötöttük a szerződést, így lettem tíz évig a Baba Magazin újságírója. Ott is menet közben tanultam, például leadtam valamit és azt mondták: „Ez rádiós villáminterjú, és nem riport.” „Jó, jó! Mi az a riport? Átírjuk!” Közben összeismerkedtem egy orvos-természetgyógyásszal, aki megkérdezte, hogy miért nem írok mesekönyvet. Elmentem a szépíró iskolába, legyen már valami alapja is annak, hogy nekiállok mesekönyvet írni. Hirtelen ezek jutnak eszembe, ha jobban kihúznánk a fiókot, előfordulhat, hogy még más is kidőlne belőle. Nagyon szeretek tanulni.
A gyerekeknek meséltem esténként egy halról, Ficúrról, akinek volt egy különleges képessége, ki tudott jönni a vízből, és a szárazföldön is tudott létezni. Az volt a koncepció, hogy a szárazföldön megismerkedett különböző dolgokkal, hogyan működnek, volt egy Klaudia nevű barátnője, akivel elmentek korcsolyázni, trolival utaztak, nem kell bonyolult mesékre gondolni. A lényeg, hogy valami kis varázslatos keretet adtunk az epizódoknak, és mire a mese végére értem, a gyerekek aludtak. Kitaláltam Ficúrnak egy ellenséget, az amuri gébet, hogy legyenek kalandok, izgalmak. Egy kicsit a szeretetről, a barátságról szól, egy „hogyan változtassuk a rossz dolgokat jóvá” típusú mesekönyv. Terveztem a folytatást, aztán más munkák jöttek, máshogy alakult az élet, így csak egy mesekönyv született a kitalált történetekből. A könyv különlegessége, hogy majdnem minden szereplő hófehér az illusztrációkon. Az volt a koncepció, hogy mindenki úgy színezi ki a rajzokat, ahogy szeretné, és a végén egy egyedi Ficúr a pácban könyve lesz, mert pont olyanra senki sem csinálja meg úgysem, felrúgva így a könyvbe nem írunk, nem firkálunk tiltást. A HungaroVoxnál ismertem meg Novák Valentin írót – részben azért is tettem le a tollat, mert amíg olyan tehetséges emberek vannak, mint ő, addig nem látom értelmét a folytatásnak.
Hogy kifussunk a lényegre: ez egy össze-visszaságnak tűnt közben, de most, mióta visszajöttem tanítani, sok mindent tudok használni a korábbi tapasztalataimból. Ha meg kell szervezni az osztálykirándulást, össze kell rakni a költségvetést, nem okoz gondot. A legutóbb olyan excel táblázatot küldtem a szülőknek, amelyikben egyénre lebontva szerepeltek a programok és a vonatkedvezmények. A meséket beviszem osztályfőnöki órákra, ha úgy gondolom, hogy van egy mesém, ami válasz adhatna egy kérdésre.
Idén végeztem el a tréner képzést, az ott tanultakat abszolút behoztam, mind az önismeretben, mind a csapatépítésben, kommunikációban, pályaorientációban nagyon hasznosak. Ma például az volt a játékos feladat, hogy mindenki rajzolja körbe a kezét, és az öt ujjába írjon bele egy-egy tulajdonságot, amit ő ad hozzá a közösséghez. Aki tud, ötöt, aki nem, az kettőt. Aki úgy gondolja, írja rá a nevét és hagyja a megoldását az asztalon, aztán mindenki menjen körbe, és a többiek lapjára is írjon tulajdonságokat. Már becsöngettek a következő órára, még mindig írták egymásnak az üzeneteket. Volt, aki futott, és stoppolta, hogy kinek írja, és olyan gyerekről, akiről fél évvel ez előttig azt gondoltam, hogy a peremen mozog az osztálynak, kiderült, hogy nagyon is illeszkedik. Nagyon jó ezeket a dolgokat látni, kimondani, úgy gondolom, hogy ezzel több lesz a hátizsákjukban. Szóval mindent egy kicsit használok tanárként, amit eddig megtanultam. Az osztályfőnöki egyébként is egy olyan pozíció, amiben minden képességünket meg tudjuk csillogtatni.
„Ismerni jól az embert, ez volna valódi önismeret” (Hamlet)
– Szinte reneszánsz embernek kell lennünk, különben „elsüllyedünk”.
– Ami még fontos, hogy én nem érzem magam lúzernek, még ha egy egész társadalom tart is engem annak. Ha ma mondunk egy tetszőleges szakmát Magyarországon, akkor meg van engedve, hogy az egyik fele ügyes legyen, a másik fele pedig nem. A tanárokról az a vélekedés, hogy egységesen rosszak, és aztán hozzáteszik, hogy „tisztelet a kivételnek”. Ha ez fedné a valóságot, az a következőt kellene, hogy jelentse. Osztályfőnökként, ha kiállok a katedrára, akkor nagyon lelkesen azt kellene mondanom, hogy nézzétek, gyerekek, ennyi mindent hoztam nektek, és ezt mind nagyon szívesen megosztanám veletek. Ha odaáll eléjük egy lúzer, akkor az első perctől kezdve egy szavamat sem hiszik el valahol a lelkük legmélyén. Ettől kezdve én tótágast állhatok, az lesz a válasz, hogy „jó, persze, tanárnő, akkor majd olyan tehetséges és sikeres leszek, mint… ön?” Közben viszont a diákok részéről azt érzem, hogy elfogadnak, emberileg nem gondolják azt, hogy lúzer volnék. A kérdés, hogy miért választottam a tanári pályát, persze időről időre felmerül. Miért nem könyvelek például? Mert itt érzem jól magam, és mert a férjemnek hála anyagilag megengedhetem magamnak.
– Ha a coach/tréner tevékenységet – ami szintén vagy – el kellene helyeznünk egy egyenesen, akkor mi a két végpont?
– Sosem gondoltam ezt így végig, de ha egy egyenesen akarom elhelyezni, akkor… a trénert kirakom, jó?… A coach valahol a beszélgetőpartner és a pszichológus között helyezkedik el. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha elég sokat beszélgetsz emberekkel, akkor pszichológus lesz belőled. Nem úgy működik, hogy van egy dolog, amiről elbeszélgetek veled, amiből aztán te egy kis önismeretet, egy kis társadalomismeretet tanulsz, beépítesz és majd valahogy döntesz annak hatására – ez pusztán egy baráti beszélgetés. Én a coach képzést szakmai gyakorlattal zártam egy nagy cégnél, ahol olyan kérdezés- és hallgatástechnikát tanítottak nekünk, illetve visszajelzés-technikát, amikor tiszta szívvel, tényleg arra figyelek, aki beszél, és arra, ami megüti a fülemet. Ahogy te is visszakérdeztél az interjúban: azt mondom neki, hogy számomra különleges volt itt és itt a szóhasználatod. Bármi kérdés vagy reflexió felmerül, azt én szóvá teszem, ha a helyzet úgy adja, meg ha bizalmi a kapcsolat, akkor kicsit provokatívan is akár. Attól függ, mit hallok ki vagy milyen hatással van rám. Mindenesetre kiteszem az asztalra, amit találok, és az valamit mond a beszélgetőpartnernek saját magáról. Ott már egy tudatos beszélgetésvezetés van. Általában nagyon sok mondanivalóval jönnek, de akkor jön a coach, hogy „egy mondatban próbáld meg megfogalmazni, amiben most a legjobban szeretnél előre haladni”. Azért, hogy végül a beszélgetés egy, három… hat órája alatt mindenki a saját problémájára a saját megoldását találja meg – mondjuk, hogy az én tudatos irányításommal. Ezért nem az én fejemet fogja a falba verni, amikor esetleg téved. Nagyon-nagyon sok önismeretet tanul, ráadásul mivel hozzám jár és kvázi ígéretet tesz magának is és nekem is, hogy pontosan melyik is lesz az az út, amin végigmegy, elköteleződik. Esélyesebb, hogy végig is megy rajta, mert a következő héten is be kell számolnia a coachnak, hogy mit tett ezért. Tehát egyfajta irányított-vezetett-segített-támogatott önmegismerés, önmegoldás-keresés és önreflexió zajlik.
Tipikus példa, amikor véget ér valakinek a kívülről szemmel láthatóan valamilyen hibás alapvetésre épülő kapcsolata. Akkor a coach tanácsol valami ilyet: „Én értem, hogy neked ez a szerep ebben a kapcsolatban jó érzés volt, de mit szólnál egy olyanhoz, ahol ugyanez nem fáj.” Akkor ezzel az ötlettel eljátszanak, ízlelgetik, elviszik magukkal. Van, hogy dühöngenek rajta, aztán visszajönnek megnyugodva, azzal, hogy „tulajdonképpen van benne valami, de hát hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az ő döntéseiket”. Amikor a coach már nem tud segíteni, akkor jön az analitikus pszichológia vagy attól függ, hogy melyik ága, amikor analizálni kell, hogy honnan ered a probléma. Mondjuk egy vájatszerű séma alakult ki, és abban kell segíteni, hogy ebből a vájatból kilépjen az illető. Egy szimpla beszélgetés hatására, még ha szakmailag vezetett is, nem történik meg a változás, hanem egy hosszú folyamatban újra és újra ránéz az alany saját magára, vagy a szülői modellekre, amiket magával hozott. Kiderítik, mi az, amiket olyan mélyen magáévá tett, hogy automatikusan ezeknek megfelelve működik, pedig nem szeretne. Ilyenkor komolyabb szakember segít.
– Egy kamasz mennyire partner abban, hogy segítsenek neki?
– Az az emberi kapcsolattól függ. A coach vagy pszichológus, ha megtalálja a közös hangot – alapvetően a szakember a kamasszal, mert nem a kamasz megy oda a szakemberhez – meg tudja pendíteni azt a bizonyos húrt. Akkor tudom, hogy jó úton járunk, ha a „nemtom… majd anya mondja… aha… nemtom”-ból eljutunk oda, hogy „…és képzeld, az történt, hogy”, ha elkezd ömleni belőlük a szó, akkor elindultunk valamerre. Ha nem tart szimpatikusnak vagy unalmas vagyok számára, „hülye kérdéseket” teszek fel, akkor nem lesz partner. Ha megtalálom, ami neki fontos, akkor igen.
– A tanárokkal szemben megfogalmazódik egy igény – és ebben szerintem mintegy a szolgáltatóipar részének tekintenek minket –, hogy mindenkire egyesével tudjunk odafigyelni, és megérinteni a lelkét. Ezt én abszolút kivitelezhetetlennek tartom. Csak a saját osztályodban van mondjuk harminc gyerek, és te azt a harminc lelket érintsd meg egyesével. Ez reménytelen.
– Reménytelen. A leghangosabb lelkeket tudod megérinteni. Nem mulasztom el mindig mindenkitől megkérdezni, hogy mi van vele, hogy sikerült valami, vagy megoldotta-e a múltkori problémáját, hogy lássa, hogy ott vagyok. Meg kell teremteni a lehetőséget, ha többet akarna magából adni vagy megnyílni, akkor elérhető legyek. De az kizárt, hogy harminc embernek az életét á-tól cettig, a belső konfliktusait ismerjem. A legnagyobb dolgok jutnak el hozzám, és abból dolgozom.
– Vannak a tanári pályán szerintem ilyen elkenések, amikor mindenki úgy tesz, mintha egy adott problémára igenis lennének általánosan használható módszerek, amelyek mindig és mindenkin működnek.
– Mindenkivel nem ugyanolyan a kapcsolat. Ahhoz a tanárhoz, akinek te mutatod magad, abba a kapcsolatba, amit te építesz az osztályoddal, mindenki úgy kapcsolódik, ahogy az neki komfortos. Ha benned látja meg a „megmentőt” valaki, akkor meg fog találni, ha te egyébként erre lehetőséget adsz. Az ki van zárva, hogy minden osztályfőnöki órán harapófogóval kiszeded mindenkiből, hogy: „mitől kell téged megmenteni?” Csoporttal tudunk dolgozni szerintem is, például olyan önismereti játékot viszek be órára, amiből a feldolgozó körrel együtt a diák valamit biztosan hazavisz. De egyesével nem vagyok ott mindenki mellett. Próbálom meghallani, rákérdezni, lehetőséget teremteni, hogy elmondhassa legalább indirekt módon, amit szeretne. Nem is mindenki igényli.
Ok és okozat
– Külön vetted a gondolatmenet elején a trénert.
– A trénert nem tudtam volna elhelyezni az egyenesen, az inkább a tanári szakmával parallel. Interaktív, általában játékos feladatokon keresztül fejleszt egy kompetenciát. Valami célt kitűzünk: ma a kommunikációt fejlesztjük, csapatot építünk, és ennek szellemében reggeltől délutánig vagy két nap alatt minden feladat annak rendelődik alá. Kicsit hasonlít a tanári szakmához, de ott azért egy csoporttal egy cél érdekében mondjuk nem töltesz együtt egyben nyolc órát. Úgy képzeld el, hogy például a hétfő-kedd a magyar nyelv két napja, és te kétszer nyolc órában kitűzöd a célt, hogy melyik kompetenciáját fejleszted a csoportodnak. A második nap végén önreflexiós körökben mindenki elmondja, hogy mit élt meg, miben fejlődött. Feladatkiadás, feladatkísérés és önreflexiós körök – ez a sémája körülbelül. Én most kamasztréningek kidolgozásán gondolkodom. Olyan fejlesztésekben, amik iskolai keretek között nem tudnak megvalósulni.
– Lefordíthatom magamnak, amiről eddig beszéltél úgy, hogy szíved szerint a tanárképzésbe bevinnéd a tréneri módszereket, az oktatási-nevelési folyamatokban pedig szükség lenne szerinted a coach szemléletre? Ezeket a megoldásokat hiányolod, és egyéni bozótharcosként meg is valósítod őket?
– Igen. Nem úgy indult, hogy idejöttem, és megállapítottam, hogy ha tréner és coach lennék, az sokkal hasznosabb lenne egy osztálynak, hanem tréner és coach lettem, és rájöttem, milyen jól tudom ezt a tudást itt hasznosítani – de abban a megvilágításban, ahogy most kérdezted, igen. Bevinném azokat a képességeket, azt a tudást, azt a módszertani kelléktárat, amit egy coach a beszélgetésekben, kártyákban, mindenféle kiegészítő eszközökben, a tréner pedig a játékok levezetésében meg tud mutatni. Nagyon jól tudná mindezeket hasznosítani egy tanár bármilyen órán, különös tekintettel az osztályfőnöki tevékenységre.
A jó közérzet receptje
– Milyen gyakran jársz Olaszországban? Láttam két olyan fotót, amelyik vélhetően ottani osztálykirándulásokon készült.
– …vagy a diákcserénken. Három éve szerveztem diákcserét, és csodálatos volt, csak hát a Covid ezt is elvette. Amint lehet újra jönni-menni újraélesztjük, mert nagyon izgalmas volt. Én évente egyszer receptre mindenkinek felírnám, hogy menjen ki a tengerpartra, ahol ott a D-vitamin, a napfény és a mosoly. Olaszországban a családon belül marad, ami mélyen belül rejtőzik, egy olasz nem valószínű, hogy a „hogy vagy” kérdésre, azt válaszolja, hogy „rosszul”. Ott fel lehet venni hupililát és aranyat, és tökéletesen rendben van, tehát érezni egy elképesztően jó közhangulatot, amit áraszt magából az az ország, és nyilván szerelmes vagyok bele, mert értem azt is, amit egy hétköznapi turista, aki nem beszél olaszul, nem. Évente egyszer mindenképpen javaslom, hogy menjen ki, aki tud. Én két éve voltam továbbképzésen, jövőre remélem, hogy megint tudok menni. Volt olyan év, hogy háromszor is jártam Olaszországban.
Sulinyugi
– Nekem még egy dolog jut eszembe, amire a készülés során bukkantam: Sulinyugi nagykövet vagy.
– Ez már a Fazekashoz kötődik, mert még előző iskolapszichológusunk, Temesvári Eszter kért meg, hogy csatlakozzak, ő talált rá a programra, a Lélekkel az Egészségért Alapítvány kiképez trénereket arra, hogy egy olyan 45 perces tanórát levezessenek, amelyik játékosan tanít stresszkezelő módszereket. Elsőtől negyedikig, ötödiktől nyolcadikig és a gimnáziumi korosztálynak különféleképpen természetesen. Hivatalosan azt vállaltuk, hogy évi 10 órát tartunk, de most már nem csak a Fazekasban tartok ilyen foglalkozásokat. Ahová hívnak, oda megyek, és nagyon jóízű beszélgetések ezek kamaszokkal. Stresszkezelést, progresszív relaxációt viszek. Egyszer egy zenésztől hallottam, hogy ha megkérdeznék tőle, mit tanácsolna 19 éves önmagának, hát az az lenne, hogy: „Nyugi!” Azt gondolom, én ezt hitelesen tudom képviselni, amikor bemegyek egy osztályba: „Ne aggódjatok, minden rendben lesz!”
– Az látszik, hogy olyan értelemben viszont nem vagy nyugis, hogy állandóan keresed az új impulzusokat. Van valami a láthatáron vagy most jól érzed magad abban, amiben vagy?
– Mindig van valami a láthatáron. Amit most szeretnék megtanulni, az a Profiles (PxT) kiválasztási teszt használata. Illetve már a tanfolyamot el is végeztem, most egy kicsit gyakorolnom kell, aztán levizsgázni. Azért gondoltam érdekesnek, mert ha valakinek a teszteredményei a kezemben vannak, akkor három lépéssel előtte járok, amikor coachként elkezdjük a beszélgetést, és így hatékonyabb munkát végezhetek.
Szerző: Földvári István
Fotók: Sándor Zsófia (10.a)
